Egy arab demokrácia

Széky János | 2015. október 9. - 19:43 | Vélemény

Az idei Nobel-békedíjat a tunéziai Nemzeti Dialógus Négyese kapta, és rajta keresztül az arab tavasz.

Jobb későn, mint soha, de jobb lett volna előbb. A legnagyobb szakszervezeti szövetség (UGTT), a Tunéziai Ipari, Kereskedelmi és Kézműves Szövetség, az Ügyvédi Rend (kamara) és az Emberi Jogok Ligája olyan kvartettet alkot, amely segít megérteni, miért volt lehetséges az arab tavasz. Egy fokkal konkrétabban: miért Tunéziából indult el, és miért csak ott maradt eleven.

A liberális demokrácia ellen régóta folytatott orosz kampány keretében a moszkva–szentpétervári dezinformációgyár erről is legyártotta forgatókönyvét, amit a magyar kormánytól lefelé a talpas trollokig mindenki szentírásnak gondol (és mivel a gyárban pótalkatrész vagy kiegészítő gyanánt sorra állítják elő a „bizonyítékokat”, mindig találnak valamit, amivel az esetleges kétkedőket letorkolhatják).

Eszerint az arab tavasz az amerikaiak (közelebbről a CIA és Soros) műve, ők fertőzték meg a nyugis, boldog diktatúrákban élő népeket a liberális demokrácia mételyével, hogy azok elűzzék a diktatúrát, és Amerika-barát kormányokat ültessenek a trónra. De ez máshoz nem, csak az állami összeomlásához és a muzulmán fanatikusok elhatalmasodásához vezetett. Nem lett volna szabad szabadságot akarni.

A valóságmagva ennek annyi, hogy az arab tavaszt nyolc évvel megelőző iraki háborúban, a katonai győzelem után az USA hatalmas stratégiai hibát követett el: Bushék úgy képzelték, a népesség három nagy tömbje, a síiták, a szunnik és a kurdok majd valahogy pártokat alkotnak a liberális demokrácia játékszabályai szerint, és együtt újjáépítik az iraki nemzetet. A mesterséges állam életben tartására tett egyetlen ésszerű javaslatot, Joe Biden demokrata szenátor, mostani alelnök föderációs tervét észre sem vették.

Az igazság továbbá az, hogy a líbiai Kadhafi-rezsim elleni katonai támadás az oroszok egyetértésével és inkább a franciák, mint az amerikaiak főszereplésével zajlott. Máshol pedig az Obama-kormányzat látványosan tartózkodó volt – Kairóban például a lázadók amiatt tiltakoztak, hogy amikor Mubarak hadserege amerikai gyártmányú tankokkal fordul ellenük, Amerika nem segíti meg őket.

Akik meg a szíriai felkelést amerikai aknamunkának tulajdonítják, azokat emlékeztetném (minek, persze), hogy 2012-ben szeretett kormányuk, más uniós tagországokkal együtt, nem a mészáros Aszad – oroszok szerint „törvényes” rendszerét, hanem a felkelők Nemzeti Koalíciót nyilvánította a szíriai nép egyetlen jogos képviselőjének.

Akkor hát miből lett az arab tavasz?

Olyasmiből, amiből a közép-európai 1989.

Teljesen érthető, hogy az orosz birodalmi, valamint az ettől befolyásolt képzeletben nincs olyan, hogy ha valakinek megvan a kajája (úgy-ahogy), munkája (nevezzük annak) és az utcán nem lőnek, ellenben mennek a vonatok és iskolába lehet járni, akkor ezenkívül még mást is akarhat. Mondjuk, szabadságot. És ennél jobb életet.

A hazugsággyár nemcsak a bérenceket és a balekokat, hanem önmagát is becsapja, hiszen félnie kellene, ha elismerné: ezek a társadalmak tagoltak, még az Európán kívüliek is, és időben változnak. Az 1950-es, 60-as évekhez képest, amikor elzavarták az államok többségében uralkodó monarchiákat, és világi tekintélyelvű kormányzást vezettek be, gyorsan nőtt a gazdaság, felgyorsult a városiasodás, az agrárium súlya kisebb lett a nemzeti jövedelmen belül, terjedt az írni-olvasni tudás.

A városi középosztály létszámában és anyagilag is gyarapodott, és – Tunéziában legalábbis – erősödött a klasszikus, szakszervezeti munkásmozgalom (a föntebb említett szakszervezeti szövetségnek minden kilencedik felnőtt a tagja). És ami nálunk még nem volt 1989-ben: a mobiltelefon és az internet kommunikációs forradalma teljesen megváltoztatta az ellenzéki (másként gondolkodó, civil) politizálás módját. Ennek a tömegnek 2010–11-re már kevés volt, amit a tekintélyelvű rendszerek tudtak adni.

Az érem másik oldala, hogy minden arab országban – az elnyomás, elfojtás ellenére – nagyon erős volt a politikai iszlámizmus; ez töltötte be azt a szerepet, amit a sérelmi nacionalizmus játszott Magyarországon és némely más európai országban.

Akár Egyiptomban, felvetődött a dilemma: mi történik, ha demokratikus választásokon az iszlámisták győznek. Ez történt 2011-ben, a forradalom után Tunéziában. 2013-ra – mikor Egyiptomban katonai puccsal döntötték meg a demokratikusan megválasztott, de egy fedőpárt révén a Muszlim Testvériség által jelölt Morszi elnököt – Tunéziában is forrpontig hevült a helyzet. Az aránylag mérsékelt kormánypárt nem volt elég erős, hogy az országot az iszlám elvei szerint szervezze át, és leépítse a nyugati – francia – liberális örökségét, de annyira gyenge sem, hogy ne ragaszkodjon az alkotmányozáshoz. Ha az utcai tiltakozó mozgalmak hatására megbukik a kormány, oda a nehezen kivívott képviseleti és procedurális demokrácia.

Tunéziát két dolog mégiscsak megkülönbözteti az arab tavasz többi országától. Az egyik, hogy a tekintélyelvű rendszer nem volt katonai diktatúra, így a hatalom a váltás után sem maradt a fegyverek függvénye, a másik, hogy nem volt államszocializmus, a gazdaságban az évtizedek alatt mind erősebbé váltak a piaci elemek. Ez a két tényező a szó mindkét értelmében civil társadalmat erősítette. Így vált lehetővé, hogy a most Nobel-díjjal jutalmazott „kvartettet” az iszlámista – bár társadalmi-gazdasági tekintetben jobbközép – kormányoldal és a világ ellenzék is elfogadja közvetítőnek.

A hatalmat az iszlámista párt átadta egy ügyvivő kormány kezébe, és a következő, 2014-es parlamenti és elnökválasztáson a világi ellenzék balközép-liberális győzött – igaz, a régi rendszer egy tekintélyes, ekkor 88 éves figurájának vezetésével, aki valamikor régen belügy-, majd védelmi miniszter is volt. A dzsihádi terroristák idén márciusban terrortámadást intéztek a Bardo Nemzeti Múzeum ellen, majd júniusban, Szúszában még véresebb akciót hajtottak végre – ez fölébresztette a nemzetközi szolidaritást, még inkább a radikális iszlám ellen hangolta a tunéziai közvéleményt, viszont nagyon sokat ártott az idegenforgalomnak, és a gazdasági nehézségek, tudjuk, politikai bajokhoz vezetnek.

Egyszóval a tunéziai demokrácia jelene nem ragyogó és jövője nem felhőtlen – de a mostani Nobel-díj meg az előzményei hathatósan cáfolják az „arabnak nem kell a szabadság” tételét. Az „arab” helyébe más népnév is beilleszthető.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.