Egy csomag a magyar embereknek

Most, hogy a kormány kinyilvánította: leválasztja a Magyar Tudományos Akadémiáról, elsorvasztja, vagy ha teheti, bezáratja a Magyarország társadalmi és gazdasági valóságával tudományosan foglalkozó intézeteket, azaz megakadályozza, hogy szándékával vagy kívánságával esetleg nem egyező információk jussanak el hozzá az általa kormányzott ország valóságáról – a családtámogatási csomag alkalmat ad rá, hogy megnézzük, mit képzel, azaz mit tud, azaz mit szeretne gondolni a kormány az országról.

A csökkenő természetes szaporulat magyar nemzeti válságjelenség, tehát magyar nemzeti orvosság keresendő rá. – A népesedési ciklus globális jelenség, az urbanizációnak és az iparosodásnak majdnem mindenütt egyre kisebb születési (pontosabban: teljes termékenységi) és halálozási arányszám a következménye. A folyamat hol gyorsabb, hol lassabb, de általános. Csak az „véd meg” tőle, ha egy ország nyomorog, és egyáltalán nem fejlődik.

A csökkenő természetes szaporulatnak erkölcsi és kollektív tudati okai vannak. – Amióta a népesedés politikai téma Magyarországon – az 1960-as évek első fele óta –, a témával foglalkozó publicisták számára ez evidencia. Kezdetben, amikor a nyomasztó szegénység évei után végre nőtt az életszínvonal, a kritikusok azt látták bűnnek, hogy a nép ragaszkodik a növekedéshez, a kis család jólétéhez, ahelyett, hogy a köz – akkor még: „a szocialista társadalom” – javára és a nem utolsó sorban a nyugdíjrendszer fenntartása végett családonként egy vagy kettő helyett legalább három gyermeket szülne.

A csökkenő természetes szaporulat veszélyezteti a nemzet fennmaradását. –  A fenti érvelést igen hamar, a hatvanas évek végén, amikor már látszottak a romániai abortusz- és fogamzásgátlás-tilalom rendelet eredményei, felváltotta a nemzetre hivatkozás. A népesedés nemzeti sorskérdéssé lépett elő, a Trianon-feldolgozás szublimált formájaként: vészesen csökkenni fog az arányunk a Kárpát-medencében, fennmaradásunk kerül veszélybe.

Ezen az értelmezésen nem változtatott az 1989-es átmenet, csak később volt kénytelen a nemzeti oldal a szőnyeg alá söpörni azt az ellentmondást, hogy a határon túli magyarok áttelepülése javít a határon inneni népesedési helyzeten, de gyengíti a kisebbségekét. (Aztán az ellenmondást valamelyest enyhítette az élet, mivel a kitelepülők egy része nem állt meg Magyarországon.)

A csökkenő természetes szaporulatra „a nyugatiak bevándorlással válaszolnak”, de a magyar embernek „nem számok kellenek, hanem magyar gyerekek”. (Idézet a miniszterelnök családtámogatási csomagot bejelentő beszédéből.) – Ennek az érvelésnek természetesen nyoma sem volt a 2015-ös migránspánik(-gerjesztés) előtt. A kevert népességtől és az őshonos (fehér, keresztény) etnikumok „felmorzsolódásától” való félelem (keltése) nem más, mint a nemzethalál-képzet kiterjesztett változata. Propaganda-szempontból annyiban előnyösebb, hogy a célközönség még kevésbé tudja felbecsülni a jóslatok valószerűségét, mint ha csak a magyar etnikumról volna szó; a zöm tökéletesen ki van szolgáltatva a szűrt, esetleg manipulált híradásoknak.

A születési arányszámot bőkezű pénzjuttatásokkal lehet növelni. – Pontosabban: olyan pénzjuttatásokkal, amelyeknek a kedvezményezettje a gyermekvállalásra képes korosztály. Ez a logika majdnem egyidős a népesedés Kádár-kori politikai témává lényegülésével. Az abortusztilalomhoz nálunk enyhén szólva rossz emlékek kötődtek, a diktatúra puha volt, az életszínvonal-emelés pedig alapcél. Természetesen adódott hát a megoldás: ha a fiatal és viszonylag fiatal párok az életszínvonaluk csökkenésétől félnek, akkor enyhíteni kell a félelmet, kompenzálni a csökkenést.

Mivel az összes – kisebb-nagyobb – szociális, illetve népesedéspolitikai csomagot a születésszám átmeneti növekedése kísérte, a kommunista döntéshozók fel sem tudtak tételezni mást, mint oksági kapcsolatot. Holott a hullámhegyek magyarázhatóak voltak azzal is, hogy az országban észlelhetően jobban vagy szabadabban éltek az emberek. Nem sokkal, csak annyival, hogy az addigiakhoz képest bízni lehetett a jövőben. A tévképzetet aztán a Fidesz is megörökölte az MSZMP-től, mint azt a mostani csomag is mutatja.

Nagy összegek kilátásba helyezésével meg lehet nyerni, Magyarországon lehet tartani és gyermekvállalásra késztetni a fiatalokat.  – Ez pedig az előző tévképzetből következik logikusan. Ha csak azt tudják feltételezni, hogy célzott pénzosztással lényegesen megnövelhető a gyermekszám, akkor semennyi kudarc nem elegendő, hogy belássák az ellenkezőjét. Például azt, hogy sem a gyermekkedvezménnyel kombinált  egykulcsos szja nem hozta meg a várt eredményt, sem a viszonylagos eredménytelenség korrigálására bevezetett gyed extra. Akkor ez, a sokadik csodaszer hogy hozná?

A teljes termékenységi arányszám megnőtt a 2010-es mélyponthoz képest, de a szegény Észak-Magyarország és Észak- Alföld kivételével jócskán elmarad az Európai Unió átlagától, főleg az észak-európai országokétól. Nem szűrődött le a NER döntéshozóiban, hogy nem attól születik több gyerek, ha a potenciális szülőket kiszámíthatatlan időközökben impozáns pénzekkel lepik meg, hanem ha az egyén és a család jövője egzisztenciálisan biztonságosnak ígérkezik, és tervezhető. Magyarországon nem az.

Az oktatási „reformokkal” mai fiatalok tömegeinek jövőjét tették tönkre (és most ne is beszéljünk tudományos életpályák ötletszerű lezárásáról); azzal pedig, hogy a gazdaság üzemanyagává a korrupciót és a politikai kapcsolatokat teszik, kinevelik az induló üzletemberekből a tehetséghez és a teljesítményelvhez fűződő illúziókat. (Elég finoman fogalmaztam?)

Az átlagos magyar ember rendes, és racionálisan gondolkodik. – Lehetne vitatkozni arról, hogy a NER családtámogató és egyéb jóléti intézkedéseinek melyik társadalmi csoport a fő kedvezményezettje. Szerintem a középosztály, annak is az állami alkalmazott vagy még inkább a kormányhoz hű része. Orbán és a kormánypropaganda ezt a fogalmat ismeri és érti, de általában nem használja – vannak persze kivételek –, inkább „a magyar emberekről”, „a magyar családokról” beszél.

Ezek szociológiailag elmosódó fogalmak – az etnikai hovatartozásból még nem következik tipikus társadalmi viselkedés –, de ahogy Orbán és hívei használják őket, abból pontosan az előbb említett két dolog derül ki: a Fidesz–KDNP-s értelemben vett „rendesség”, ami nem a polgári rendességgel egyértelmű, hanem egyfajta kétely nélküli erkölcsi vagy kulturális ultrakonzervativizmussal, valamint az a racionalitás, ami a kormánypropaganda tételeinek szintén kétely nélküli elfogadását jelenti.

Talán ez a feloldása annak az ellenzéki dilemmának, hogy a családtámogatási program tudatos átverés-e – mert olyan kevesen tudnak élni a felkínált ajándékokkal és kedvezményekkel, hogy az igazából nem nagy teher az államháztartásnak –, vagy rossz helyzetfelmérés terméke, ugyanezért.

Lehet mindkettő. A kormány gondolhatja úgy, hogy akik kétely nélkül „rendes emberek”, és elfogadják a propaganda tételeit, azaz megérdemlik az ajándékokat és kedvezményeket, elég sokan vannak, hogy lényegesen megnöveljék a népszaporulatot. Amiben talán – sőt valószínűleg – téved.

Ez magyarázhatja, hogy a program meghökkentő módon diszkriminál – az „asszonyhitelt” csak első házasságukban élő nők vehetik fel, mintha a válás és a jobb partner megtalálása büntetendő dolog volna –, viszont csak legalább három év munkaviszony után, és a három gyereknek „újnak” kell lennie, az eddig világra jöttek nem számítanak.

És ez magyarázza, hogy a törvényalkotók ránézésre egyáltalán nem számolnak a csomag veszélyességével, hiszen a magyar ember veleszületetten józan és becsületes.

Abban, gondolom, bízhatunk, hogy a nagy részben államosított bankszektor még kamatmentesen sem szívesen ad kölcsönt a maximális, tízmillió forintos összegben, ha azt semmilyen formában nem tudja visszakapni, még részben sem. De a program nem azért van, hogy ne legyen. És a nem teljes – hétjegyű – összeg is sokkal több, mint amennyit egy átlagos magyar életében egyszerre látott.

A pénzügyi kultúra Magyarországon viszont ismeretesen gyenge. A férfiak dominanciája ismeretesen erős. A kormány a legsérülékenyebb csoportot – a fiatal, élet- és gazdálkodási tapasztalat nélküli nőket – teszi ki a legnagyobb kockázatnak. Annak, hogy a kapcsolatban hatalmi pozíciójukat kihasználó férfiak erőszakkal vagy „itt vannak ezek a milliók, miénk a világ!” jelszóval fölvetessék és elköltsék a pénzt, egy életre eldöntve a hozzájuk most kötődő, később már számukra idegen nők sorsát. Aki ezt a tragikus kimenetelt nem tartja ugyanolyan valószínűnek, mint az egy életen át boldog házasságban élő három- vagy négygyermekes pár idilljét, az nem ismeri Magyarországot.

Igaz, ez a fentiek szerint a kormányra is érvényes, ő sem ismeri azon túl, hogy a nép a propaganda meggyúrható alanya. Csak ő akármennyi tragédiát okoz, semmi kára nincs belőle.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.