Egy gépezet, három csavar

Magyarországon az idén is meg lehetett nézni a World Press Photo vándorkiállítását, éspedig a Magyar Nemzeti Múzeumban. A Mi Hazánk nevű párt Dúró Dóra nevű, könyvzúzásról elhíresült képviselője valahonnan megtudta, hogy a kiállított díjnyertes képek között van olyan is, amely LMBTQ+ témát ábrázol, és követelte, hogy tartsák be a törvényt, mert ezek a fotók káros hatással lehetnek a 18 éven aluliak fejlődésére, értsd: kedvet kapnak tőle, hogy azonos neműekkel szexeljenek. És nem szabad beengedni a világjáró kiállításra kiskorúakat.

Azért mondom, hogy „valahonnan megtudta”, mert Hannah Reyes Morales filippinó fotóriporter képei egy homoszexuálisokat befogadó idősotthonban készültek, s az öregség minden jelét mutató, békés, megfáradt emberek láthatók rajtuk mindennemű szexuális célzat nélkül. Aki azt hiszi, hogy ettől bárkinek kedve támad a beb…ulásra, akár 18 év alatt, akár fölötte, az nem látott még működő embert, vagy nem látta a képeket.

Megjegyzem, a Fülöp-szigeteken ezek szerint van idős LMBTQ+ embereket befogadó otthon, ami a keresztény Magyarországon elképzelhetetlen; aki ezt a másfajta vallási hagyománnyal magyarázná, annak nem árt tudnia, hogy a Fülöp-szigetek a világ második vagy harmadik legnagyobb katolikus országa, 110 millió lakosából 79 százalék vallja magát római katolikusnak, míg Magyarországon 9,6 millióból 27 százalék (és egyáltalán vallásosnak 73 százalék). Nem a hittel és nem a kulturális konzervativizmussal van tehát hiba, legalábbis nem a Fülöp-szigeteken.

Mindegy, az első felvonásban akadálytalanul érvényesült a Fidesz állelenzéki segédcsapataként üzemelő „nemzeti radikális” párt (eufemizmus) képviselőjének önelégült gonosz butasága.

Ezután jött a vicces fázis. Dúró Dóra kezdeményezésének híre bejárta a világsajtót, és nevetségessé tette az országot, viszont a képviselőnő, akarata ellenére, hatalmas hírverést csapott az amúgy mindig izgalmas kiállításnak, a Nemzeti Múzeum előtt rég állt ekkora sor. L. Simon László főigazgató, miután közölte, hogy a kiállításra jövőktől nem kérhet személyi igazolványt, ironikusan megköszönte a reklámot.

Végül a katasztrofális sivárság, amiből nincs menekvés: Csák János kulturális és innovációs (höhö) miniszter azonnali hatállyal megszüntette L. Simon László munkaviszonyát, mondván, hogy elmulasztotta az intézménytől elvárható jogkövetést.

Ami mögötte van: a melegellenes hergelés magyarországi művelői – Magyar Bálint és Madlovics Bálint szavával – ideológiaalkalmazó populisták (A posztkommunista rendszerek anatómiája, Noran Libro: Budapest 2021, 6.4.1.2), ami durván szólva azt jelenti, hogy nem hisznek abban, amit mondanak, csak a céljaiknak megfelelően hasznosítják.

(Naiv, aki azt gondolja, hogy nem tudtak régóta Szájer József szexuális irányultságától, és emiatt szabadultak meg tőle csupán akkor, amikor „kiderült” – azért hívták vissza, mert rendőrségi ügybe keveredett és az ereszcsatornás jelenettel bohócot csinált magából. Addig jó volt, és hasznos a rendszernek – többek között éppen azért, mert zsarolható helyzete miatt egy milliméterre sem távolodhatott el a vonaltól. Azután már kínos volt.)

A melegellenes propagandával és hasonlókkal a belső cél végső soron a szavazatszerzés, rádolgozva zsigeri beidegződésekre. A gond csak az, hogy azok a politikai indulatok, amikre rájátszanak, a magyar történelem legrosszabb időszakaiból őrződtek meg.

Kifelé pedig, a reflexív irányítás taktikájának jegyében, a kellő irányba elterelés: „Brüsszel” ne a hatalommegosztás majdnem teljes hiánya és az uniós pénzek maximális arányú zsebre tétele miatt támadja őket, hanem bármennyire komoly, de politikai szempontból másodlagos fontosságú ügyekben, így a szexuális kisebbségek családjogi diszkriminációja és emberi méltóságuk megsértése miatt. Mivel az Európai Unió számos vezetője hajlamos belemenni ebben a játékba, a tényeknek ez a beállítása ténnyé válik, aztán már lehet is erre hivatkozni.

Most találtak egy formálisan ellenzéki honanyát, aki nem közülük való, és elvégzi a szükséges műveletet, kiröhögtetve magát. Aztán az úri közönségnek arcára fagyott a pillatnyi jókedv. Nem mintha L. Simon László nem érné meg a pénzét.

Közepes neoavantgárd költőként indult, aztán jó érzékkel akkor tette zsetonjait a Fideszre, amikor már látszott, hogy ezé az irányzaté a jövő. 2004-ben lett az Írószövetség titkára, amikor sok liberális író tüntetőleg kilépett egy antiszemita botrány miatt. Akkoriban az Orbán-hű propagandisták a nem is túl burkolt antiszemitizmus és időnként az iszlámbarátság nyelvét alkalmazták. Nem higgye senki, hogy Orbán maga ebben az időszakban antiszemita vagy iszlámbarát lett volna; ő csak alkalmazta az indulatokat, mert a belpolitikai háborúban így jött jól, a megnyerni kívánt közönségre így lehetett hatni.

A 2010-es rendszerváltás után L. Simon besöpörte nyereményét, kapott stallumokat a kulturális életben (bár miniszter nem lehetett), szerzett vagyont, dolgoztatott fegyenceket a szőlőjében, amit aztán Orbánnak mutogathatott. A múlt hét végén egy pillanatra azt hitte, hogy valaki, és nem vette észre, hogy szembement a propaganda felülről meghatározott csapásirányával. Majd felkarolják, vagy nem, kiszámíthatatlan.

Csák János pedig egy nemesacél csavar a gépezetben, a rendszer tökéletes alkatrésze. Ilyenné válik egy tehetséges egyén a mai Magyarországon, ha beilleszkedik. Nagy munkabírású, ritkamód felkészült, Amerikában képzett üzletember, ráadásul kiváló humán műveltséggel, újra lefordította például Pirsig klasszikusát, A zen és a motorkerékpár-ápolás művészetét. Minden hibátlan, csak éppen faarccal megteszi, amit elvárnak tőle, ez a politikai-gazdasági fennmaradásának feltétele.

Londoni nagykövetként olvasólevélben védi a kormányt és oktatja ki a bírálóit, holott nyilván tudja, hogy amit ír, senki nem hiszi az ő saját véleményének. Amikor az újnyilas politikusocska szelektálná egy nemzetközi kiállítás látogatóit, és nevetségessé teszi az országot, Csák tudja, hogy ki mellé kell állnia, s a kiállítás bezárásának másnapján, post festa meneszti – a főigazgatót.

Nem látni a sivatag végét. Az oázisokban is módszeresen vágják a pálmákat.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.