Egy idegesítő értelmiségi

A Magyar Narancs legújabb számában Gera Márton meginterjuvolja Náray-Szabó Gábor kémikust, a Professzorok Battyány Körének elnökét. Főleg a Magyar Tudományos Akadémia „átszervezéséről” beszélgetnek (én inkább mészárlási kísérletnek mondanám), de a végén elhangzik néhány olyan mondat, ami a magyar demokrácia, pontosabban a hiánya szempontjából nagyon tanulságos.

Egy idegesítő értelmiségi
Fotó: westminster-consulting.com

Az újságíró megkérdezi a Kör elnökét, hogy a kormánypropaganda nem zavarja-e. A válasz: „Nem kell olvasni. A Batthyány Körben is vannak akiket idegesít, őket arra buzdítom, hogy váltsanak csatornát, és ne olvassák a propagandát.”

Ekkor a sorosozásra terelődik a szó, hogy ez mégiscsak más, mint egy kereskedelmi tévéreklám, amiről el lehet kapcsolni, mire az Orbán-hű akadémikus némi köntörfalazás után azt mondja: „[E]gy dolog nagyon fontos: a sorosozás nem az értelmiségnek szól. Az értelmiség ne érezze magát idegesítve. Azt már lehet mondani, hogy a népet nem szabad butítani, de ez nem biztos, hogy teljesen igaz lenne.”

Itt egy pillanatra álljuk meg. Náray-Szabó kegyelmes úr (vagy méltóságos? – félek, hogy eltévesztem) társadalomképében tehát élesen elkülönül az értelmiség, aminek nem kell törődnie holmi propagandával, mert az nem neki szól, ő magasabb rendű annál; valamint a nép, amit nem biztos, hogy a kormány nem butíthat kedve szerint.

A népet tudom, hogy mi (az Alaptörvény szerint a közhatalom forrása). De mi az az értelmiség? Erre egy picit nehezebb válaszolni. Az 1949-es népköztársasági alkotmányból az derül ki, hogy az értelmiség a dolgozó nép ügyét szolgáló tudósokból és művészekből áll, azaz két művelt és kreatív csoportból.

Hosszú volna elemezni, miként alakult a fogalom tartalma a diktatúra négy évtizedében, de úgy rémlik, fokozatosan lazult, az 1972-es alkotmányváltozat már munkásosztállyal, parasztsággal, „értelmiséggel és a társadalom többi dolgozó rétegével” számol, bár hogy mi választja el az utóbbi kettőt, azt nagyon nehéz megmondani. Egy kicsit visszatérés ez a régebbi magyar „intelligencia” fogalomhoz, úgymint helyi intelligencia: tagja volt ennek a patikus, a jegyző, a tanító, képzett, de igen ritkán kreatív emberek.

Úgy is fogalmazhatnánk, kétféle fogalom élt egymás mellett: az egyik a szláv intyelligencija, inteligencja eredeti jelentéséhez állt közel, és olyan embereket jelölt, akik egyfelől tanultak voltak az iskolázatlan vagy alig iskolázott tömeghez képest, másfelől csak ritkán volt politikai vagy gazdasági hatalmuk, tehát a peremlét viszonylagos szabadságában időt és energiát fordíthattak az elvont és kritikai (gyakran alkotó) gondolkodásra.

A másik a magyar intelligencia, mely az állami alkalmazott vagy állami oltalom alatt működő tanult embereket jelölte, és mivel a létező szocializmus klasszikus korszakában szinte minden az államhoz tartozott, ez a fogalom már-már kiszorította a középosztályt. Azaz kiszorította volna, ha a marxista gondolkodásmód elismerte volna a középosztály létezését.

Az 1989 utáni korszakban idejétmúlttá vált az a tézis, hogy „a munkásosztály”, illetve annak „forradalmi pártja” a társadalom vezető ereje, de némely uraknak elfelejtettek szólni a képviseleti demokrácia működési elvéről, s így átöröklődött az a meggyőződés, hogy a társadalomnak a választások forgandóságától függetlenül van vezető ereje, éspedig a keresztény-nemzeti középosztály.

Amire azért hatott annyira a népi demokrácia légköre és ideológiája, hogy ne tudja magáról, miszerint középosztály, és polgárságnak is csak azért és akkor nevezi magát, mert és amikor Orbán Viktornak eszébe jut. Inkább a „professzor” vagy az „értelmiségi” önmegjelölést kedveli. (Abból kiindulva, hogy például egy vegyészprofesszor pusztán vegyészprofesszorságánál fogva jobban ért a politikához, mint valaki a „népből”.  Ha ráadásul a megfelelő ideológiát vallja, verhetetlen.)

Autonómiának nyoma sincs. A Professzorok Batthyány Köre például 2002-ben magától Orbán Viktortól kapott fekérést a Szent István-terv összeállítására, mely „egy keresztény-nemzeti alapon álló magyar jövőképet” alapozott volna meg, és amit Orbán később a Fidesz kormányprogramjának ismert el.

Nem véletlen tünet tehát Náray-Szabó Gábor megvetése a nép iránt; egyesül benne a keresztény-nemzeti középosztály 1945 előtti fölénytudata az érett kádárizmus kiváltságos állami alkalmazottainak azzal a képzetével, hogy a kormánynak, amitől kiváltságaikat kapják, mindig és mindenben igaza van.
Idegesítve érzem magamat.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.