Egy közmunkásról

Ez alkalommal megszólalt Parragh László is, a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara elnöke, aki mostanság valamiért a legfőbb ötletadó az oktatásban, és a következőt mondta:

A közmunkásoknak közel a fele (…) rendelkezik felsőfokú, vagy pedig rendelkezik középfokú végzettséggel. Ennél szemléletesebben, azt gondolom, nem lehet bemutatni annak az oktatáspolitikának a kudarcát, amit korábban Magyarország folytatott.

Parragh eddigi oktatásügyi munkásságát – a fentieket vagy a gimnázumok elleni hadakozást – ismervén félreérthetetlen a szónok mondandója. Nem kell éreccségi, az egyetemeken meg csak hülyeségeket tanul a gyerek, tanuljon becsületes szakmát, akkor nem lesz munkanélküli, nem a rendesen dolgozó magyarembernek kell majd eltartania.

Igazán szép dolog Parraghtól, hogy ezzel implicite beismerte: a közmunkapogram a tényleges munkanélküliség letagadásának költséges módszere. Politikai propagandának jó, nemzetgazdasági haszna semmi, sőt. A kudarcot egyébként már a kormányzat is belátta, még ez az érdem sem Parraghé. A szöveg aljassága és a hivatkozás tényszerűsége között azonban feltűnő a disszonancia, magyarán az embernek kedve támad utánanézni, honnan veszi a szónok ezt az adatot.

Kiderül, hogy az adat – némi retorikai csúsztatást leszámítva – stimmel, csak éppen Parragh mondandójának az ellenkezőjét igazolja. A forrás ugyancsak kormányzati. Réthy Pál belügyminisztériumi főosztályvezető mondta még tavaly októberben:

A közfoglalkoztatás keretében foglalkoztatott személyeknek mindössze 2,4 százaléka rendelkezik felsőfokú végzettséggel és 42 százalékuk középfokú végzettséggel. A közép és felsőfokú végzettséggel rendelkező személyek lényegesen magasabb arányban találnak munkát a közfoglalkoztatást követően, mint az alapfokú végzettségű személyek.

A „közel fele”tehát maroknyi felsőfokú végzettségűből és viszonylag nagy számú csak érettségizettből áll össze. Nem arról van szó, ami a szónok eszméire fogékony hallgatóság lelki szemei előtt lebeghetett, miszerint egy csomó, önhibájából szegény bölcsészt és egyéb okoskodót a tisztességes villanyszerelőknek és hegesztőknek kell eltartaniuk.

Továbbá az, hogy mikor, milyen oktatáspolitika idején tettek szert a végzettségükre, az nem derül ki, lehetett harminc-negyven évvel ezelőtt is, anikor az érettségi még önmagában is számított, és ezen éppen a rendszerváltást követő, de Parraghékat megelőző kormányzatok változtattak, örvendetes módon.

Végül, mint az idézett nyilatkozatból kiderül, nem a haszontalan érettségi vagy diploma tesz valakit nagyobb valószínűséggel munkanélkülivé, mint az ilyen papír hiánya, hanem fordítva: még a szimpla érettségi is lényegesen megkönnyíti az elhelyezkedést az alapfokú végzettséghez képest – még ha ahhoz szakképesítés járul is.

Parragh brezsnyevista elképzelésével szemben ugyanis az oktatás célja nem az, hogy a népgazdaság – azon belül is az ipar – tervezhető munkaerő-szükségletét kielégítse; mert akik ma megtanulják egyféle szakma egyféle változatát, és semmi mást, azok tíz-húsz- negyven év múlva már nagy valószínűséggel nem találnak ilyen munkakört.

Hanem egy ún. fejlett ország oktatási rendszerének az a célja, hogy olyan embereket neveljen, akik alapismereteik és tanulási képességük birtokában tíz-húsz-negyven év múlva is el tudnak helyezkedni a munkapiacon. Többek közt olyan szakmákban, amik ma nem is léteznek. Ahogy tíz éve még senki sem tudta, hogy valaki lehet webshop-adminisztrátor, 3D-nyomtatási technikus vagy műholdasnyomkövetésirendszer-felügyelő.

Parragh azt akarja, hogy Magyarország ne legyen fejlett ország. Az egy dolog, hogy az EU-ból való kirúgásért nagyon keményen meg kell dolgozni, és a rémhírekkel ellentétben a kormánynak se ment el annyira az esze, hogy erre utazzon – de lehetséges-e, hogy valakit, ha már egyszer bekerült, kirúgjanak a fejlett országokat tömörítő Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezetből?

Úgy látszik mindenesetre, hogy a kormány, miközben Parragh ötletei nyomán elkezdte termelni a jövő munkanélkülijeit, kezdi sajnálni a pénzt a közmunkára mint hamis, de mégiscsak létező kiútra. Akkor viszont mi lesz Parragh Lászlóval?

Figyeljük meg: az érlelődő kormányzati értelmezés szerint a közmunkás (közfoglalkoztatott) olyan ember, akit képességei és képzettségei nem tesznek alkalmassá arra, hogy megéljen a piacon. Ezért az adófizetőknek kell eltartaniuk, és ez nem folytatódhat a végtelenségig.

Parraghnak jogász a végzettsége, és az építőanyagok – közelebbről: szaniteráruk és burkolólapok, egyéb fürdőszobakellékek – kereskedelmében ért el átmeneti sikert a piacon. Aztán belebukott, és azóta az adófizetők tartják el különféle minőségeiben mint MKIK-elnököt, állami cégek igazgatósági tagját és oktatási, sőt versenyképességi (kac) tanácsadót.

Pontosan megfelel a közfoglalkoztatásról szóló törvény követelményének, mármint hogy munkája „a Kormány által meghatározott közösségi célok megvalósítását elősegítő feladat ellátására vagy a feladatellátás feltételeinek megteremtésére irányul”. Ha a Kormány közösségi célja Magyarország leválasztása a fejlett világról, akkor ő a legjobb közmunkás. Kérdés, hogy tarthat-e ez a végtelenségig.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.