Egy nagy támogatottság meg egy nagy kamu

Most azonban a szándékos idiotizmus olyan fokú volt, hogy olyat eddig ritkán tapasztaltam, persze lehet, hogy csak a tűrésküszöböm lett alacsonyabb, noha lehet az is, hogy a miniszterelnök türelme van fogyóban. Az ostobaság foka egyben a gonoszság mértékét is jelzi, ugyanis okos ember, márpedig a miniszterelnök az, nem beszél ilyeneket faarccal, hacsak nem valamilyen destruktív meggondolás mondatja vele. Küszöb, az van, átlépés mintha lenne, valami változik, vagy változni fog.

Gondolatilag semmi újdonság. Az új információ most az volt, hogy megint nemzeti konzultációt kívánnak tartani, ezúttal „tíz-tizenegy komoly kérdésben” (hogy pontosan hányban és miről, ezek szerint még nem tisztázódott, de valamiért muszáj volt a félkész koncepciót sürgősen bejelenteni).

Ezzel a „nemzeti konzultáció” műfajjal csak az a baj, hogy nem konzultáció és nem nemzeti. A konzultáció párbeszédet feltételez, olyasmi pedig itt nincs, ez egyirányú propaganda. A „nemzeti” is hazugság, hiszen a propaganda még csak nem is az egész nemzetet célozza meg, ennyire ők nem buták, hanem az a félmillió–kétmillió amúgy hívő is személy, aki hajlandó „megválaszolni” a szájbarágott álkérdéseket, de a pontos adatot nem tudhatjuk, nem lehet ellenőrizni.

Az újabb propagandakampányra a rádiós álinterjú egyéb szövegeiből kihámozhatóan most az ad okot, hogy Magyarország legnagyobb hatalmú embere megelégelte az uniós pénzek késlekedését, hiszen lassan három éve nem kapjuk azt, ami „nekünk jár” ( = ami nélkül nehéz megoldani Orbán és hálózata fenntartását és vagyonosodását).

De nézzük elölről. Az apropót az adta, hogy a politikus hazajött egy EU-csúcsról, ahol hatvanhatmilliárd euróval növelnék az unió közös költségvetését (miközben mi három éve nem kapjuk meg, ami jár stb.) Az első számú kiadási tétel Ukrajna megsegítése, amit Orbán ellenez, szembeszállva az európai politikai elitekkel.

Szerinte ugyanis ez egy hibás stratégia. „Tehát a terv nagyon világos volt, Oroszország megtámadta Ukrajnát, Ukrajna erre válaszoljon fegyveresen, tehát ne tárgyalásokkal, ne izoláljuk a konfliktust úgy, mint a Krím esetében tettük ezt néhány évvel korábban, hanem Ukrajna vállaljon egy nyílt háborút, kezdjen egy honvédő háborút…”

Az ember elképzeli: a buta, ámde ravaszul fondorkodó Brüsszel terve volt, hogy amikor az invázió első napján az oroszok megtámadták, másnap elfoglalták a Kijivtől tíz kilométerre lévő hosztomeli repülőteret, hogy onnan a fővárosba betörve megdöntsék, lehetőleg kinyírják a másik ország kormányát, és bábkormányt ültessenek a helyébe, akkor az ukránoknak az az őrült ötletük legyen, hogy ne béketárgyalásokat akarjanak, hanem elkergessék az oroszokat a repülőtérről.

Hasonlóképpen eltervezték Brüsszelben, hogy amikor az amerikaiak ki akarták menteni Zelenszkij elnököt a rakétázott fővárosból, reménytelennek ítélve rövid távon a helyzetet, Zelenszkij visszaüzenje nekik: „Nekem nem fuvar kell, hanem lőszer.” És az is Brüsszelben volt eltervezve, hogy amikor az oroszok Ukrajna-szerte gyilkoltak, embereket kínoztak, erőszakoltak, fosztogattak, gyermekeket raboltak és igyekeztek átnevelni, lakótelepet, színházat és szülőotthont rakétáztak, akkor az ukránok nem könyörögtek béketárgyalásért, nem tették le a fegyvert, ráhagyva az oroszokra a területrablást, hanem védekeztek, ellenálltak, és ellentámadással próbálkoztak.

Pedig tudhatták volna Orbántól, hogy minden háború véget ér egyszer, és jobb előbb kötni békét, mint utóbb. Mondja ezt annak az országnak a miniszterelnöke, amelyik a XX. században minden más európai államnál jobban ráfaragott a békeszerződésekre.

Mindegy, most az a lényeg, hogy a békétlen és józan gondolkodásra képtelen ukránok miatt nem adja oda nekünk az unió azt a pénzt, ami Magyarországnak jár stb.

De a szándékos ostobaságok virtuóz futama folytatódik. „Tehát valójában mi itt egy vezetői problémával állunk szemben. Nemcsak egy pénzügyivel, hanem azzal a problémával kell szembenézni, és ezért kell szerintem Brüsszelben mindenképp változást elérni a soron következő, júniusban esedékes európai választásokon, mert olyan vezetőink vannak, akik nem tudják megoldani ezt a problémát. Nem elég jó vezetők. (…) Változás kell Brüsszelben.”

Namost ez az Európai Parlament megválasztása lesz, az a testület viszont nem Brüsszelben ülésezik, hanem Strasbourg-ban. Brüsszelben az Európai Bizottság működik. Az EP-választások utáni tisztújításban legföljebb a bizottság elnökének személye kérdéses, de az nem, hogy a EP-választások győztes pártjából kerül ki, az pedig az Európai Néppárt lesz, az a szövetség, amelyik Orbán Fideszét 2021-ben kiutálta. Ez ellen a magyar szavazók nem tudnak tenni semmit. Továbbá a bizottsági elnököt az Európai Tanács jelöli minősített többséggel, ám ennek a tagjai megint csak nem az EP választásain, hanem a nemzeti választásokon kerülnek pozíciójukba. Miként Orbán is az Európai Tanács tagjának minőségében.

Akkor mit hord össze itt Orbán, miért mondja, hogy az EP-választásokon a „brüsszeli” „vezetőinkről” döntenek? Biztosan nem azért, mert ő így hiszi vagy tudja. Inkább azt szeretné, hogy a hívek így tudják vagy higgyék. Hogy milyen hátsó szándékkal, azon még gondolkozom, de biztosan nem azért, mert okosnak és tájékozottnak véli a híveit.

A nemzeti konzultációra szerinte azért van szükség, mert ez „létrehoz egy nagy támogatottságot a kormány mögött, és akkor a kormány magabiztosan és kellő erőpozícióból tárgyalhat Brüsszelben akkor is, ha orkánszerű ellenszélben kell ezt tennie”. Nos, a nemzeti konzultáció azon kívül, hogy se nem nemzeti, se nem konzultáció, valamint általában „egy nagy” kamu, semmi olyan támogatottságot nem hoz létre, amit a kormány Brüsszelben hasznosíthatna.

Demokráciákban ugyanis – az EU arra a feltevésre épül, hogy tagállamai demokráciák – a kormány támogatottságát az úgynevezett szabad és tisztességes választások eredményeivel mérik. Orbán a legutóbbi négy választást Európában páratlan fölénnyel megnyerte. Vagyis a brüsszeli alkuk során megkülönböztetett tisztelettel kéne bánni vele. Ha ez mégsem elég „erőpozícióhoz”, annak az lehet az oka, hogy Brüsszelben nincsenek meggyőződve a magyar választások szabad és független voltáról, egyáltalán, arról, hogy Magyarországon demokrácia van.

Ha ellenben nincsenek meggyőződve, azon nem változtat, ha a magyar miniszterelnök egy alkotmányos szempontból súlytalan, ámde mélyen becstelen propagandakampány ellenőrizhetetlen számait lobogtatja.

Orbán tehát aljas szándékból könnyen lebuktatható hülyeségeket beszél, nyilvánvalóan belpolitikai céllal. Hogy mi ez a cél, az nem rám tartozik. Tulajdonképpen az ellenzékre sem (már amennyi még van), ez esetben ugyanis nem a belső kritikus tábor a célpont. Ami ebből a nyilatkozatból tanulság lehet: az, hogy milyen mértékben és mennyire nyíltan megveti, milyen ostobának tartja a hatalom csúcsán lévő ember a saját híveit és egyáltalán a nemzetet. Ha én lennék az ellenzék, talán megpróbálnék valamit kezdeni ezzel az ismerettel.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.