Egy nem létező párt alapítólevele

Széky János | 2022. május 1. - 19:54 | Vélemény

Április 3-án nem véletlenül, de egybeesett egy újdonság és egy csalódás: a lelkes ellenzék gyakorlatilag minden szavazókörbe delegált szavazatszámlálót; viszont az összefogó pártok s híveik minden eddiginél erősebb aktivitása nem járt semmiféle politikai haszonnal, sőt. A Fidesz biztos kétharmadot szerzett, és még a Mi Hazánk is bekerült a parlamentbe.

Egy nem létező párt alapítólevele
Fotó: MTI

Egyfelől tehát aktív nagyvárosi politizálók sokasága most szembesülhetett közvetlenül azzal a ténnyel, hogy a nagyvárostól távoli szavazók százezreinek az ellenzék semmilyen mondandója nem jelent semmit. Vagyis azzal, hogy számukra a szavazás iránytűje a) a kormány néhány iszonyú ráfordítással sulykolt, nagyon egyszerű, olykor hazug üzenete („az ellenzék háborúba akarja vinni fiainkat, elvenné a 13. havi nyugdíjat, emelné a rezsit” stb.); b) teljesen racionális alapon a saját megélhetésük, amit Orbán garantál, Gyurcsány és emberei meg veszélyeztetnek.

A két párhuzamos tapasztalatot könnyű volt logikai kapcsolatba hozni: Orbán és pártja azért győzött – mondták többen –, az ellenzék meg azért veszített súlyosan, mert Orbán és pártja ismeri a vidéket, érti az egyszerű vidéki emberek gondját-baját, az ellenzék (alias bel-budapesti értelmiség) pedig nem. Erre a képletre az egyik oldalon önmardosás volt a tipikus reakció, a másikon pedig kárörvendő gúny.

A kormányoldal stratégiája bevált, nem szólok se bele, se hozzá, az ellenzék feladata viszont ezek szerint az lenne, hogy ismerje meg jobban a vidéki embereket, és olyasmit mondjon nekik (adni aligha tud bármit), ami erősebb hatású annál, amit a kormány mondani és adni tud.

De valóban ez volt az ok, ez a logikai kapcsolat, és ez lenne a feladat?

Kezdjük azzal, hogy liberális képviseleti demokráciában. ami nincs Magyarországon, egy parlamenti választás az, ami: tehát nem súlyosan tisztességtelen népszavazás a miniszterelnök személyéről, hanem az egyik hatalmi ág, a törvényhozás aktorainak megválasztása azon az elven, hogy az érdekek és nézetek (szenvedélyek) szerint tagolt politikai közösség nagy csoportjai minél hívebben és arányosabban legyenek képviselve. A törvényhozásban egyik csoport se kerüljön abszolút (pláne alkotmányozó) többségbe a többivel szemben.

Erre való a többpártrendszer, és az ilyen parlamentekben megválasztott kormányok jellemzően koalíciósak. (Ahol történelmi okból de facto kétpártrendszer működött vagy működik, mint Nagy-Britanniában vagy az USA-ban, ott a nagy pártok belsőleg tagoltak, és az is előfordult, hogy a kormányfő a másik pártból nevezett ki minisztereket.)

És mondom, ez csak az egyik hatalmi ág egyik, bár legfontosabb szerve, liberális képviseleti demokráciában ugyanis van választásokon alapuló hatalommegosztás, nem minden a központban dől el, nem a miniszterelnök vagy őszintébb helyeken az elnök kezében összpontosul a tényleges hatalom, és a törvényhozás a végrehajtó hatalomnak nem eszköze, hanem ellensúlya.

Az országgyűlési választásoknak titulált nem arányos és súlyosan tisztességtelen miniszterelnök-választáson nem lehetett legyőzni a hivatalban lévő miniszterelnököt. Immár harmadszor, az összefogás harmadik változatával sem. Talán ideje volna felhagyni a kísérletezéssel, annál is inkább, mert miközben Magyarországon, mondom, nincs liberális képviseleti demokrácia, minden összefogási kampány, akárhogy nevezzék – a legutóbbi a leginkább – a tagolt politikai közösség képviseletének elve, tehát közvetlenül a képviseleti demokrácia kialakulása ellen hat.

Ugyancsak a liberális képviseleti demokrácia – potenciális – magyarországi fölemelkedését akadályozná, ha az ellenzéki pártok hallgatnának mardosó lelkiismeretük szavára, vagy ki akarnák védeni a gúnyos támadásokat, és pánikszerűen elkezdenének dolgozni azon, hogy megnyerjék a vidéki szegényeket. Több okból így lenne.

Először is mert az „egyéni” választókerületek túlsúlyával maga a választási rendszer torzítja a politikai közösség egészének reprezentációját, a választókerületek határainak önkényes alakításától, az egyfordulós szabálytól és a világon páratlan győzteskompenzációtól függetlenül is. A képviselők többsége a százhat „egyéni” választókerületből jut be a parlamentbe, s ezek közül tizennyolc van Budapesten, és a társadalmi osztályok és rétegek földrajzi eloszlása korántsem egyenletes. A Medián kimutatta, hogy a Fidesz szavazóinak aránya az iskolai végzettséggel korrelál, de ha máshonnan nézzük, néhány éve Budapesten 38 százalék, a községekben átlagosan 11 százalék volt például a felsőfokú végzettségűek aránya. Az iskolázottság csak egy magyarázó változó, a lényeg az, hogy a magyar középosztály aránytalan mértékben Budapesten koncentrálódik.

Sőt, nem egyszerűen a középosztály tömörül aránytalan mértékben egyetlen nagyvárosban – és még egy-két egyetemi város viszonylag kis területén –, hanem ezen belül még inkább az autonóm középosztály: vállalkozók, kis és középvállalkozások jó állású alkalmazottai és önálló vagy legalábbis nem közvetlen állami hierarchiába tartozó humán- és szakértelmiségiek. Olyan emberek, akiknek megélhetése és karrierje nem az államtól függ, ami Magyarországon – ahol a hatalommegosztásnak még és már kevés a nyoma – hangsúlyosan a kormányt, azaz a központi végrehajtó hatalmat jelenti.

Hasonlóan ahhoz, ahogy a nyomtatott sajtó hanyatlásában közrejátszik egy költségszempont, a nagyvárosokon kívüli terjesztés gazdaságtalansága – amire Magyarországon a központi kormányzat teljes tudatossággal ráerősít –, a rendelkezésre álló erőforrások elképesztő aránytalanságán túl az ellenzék kampányát az is a sziszifuszi munkához közelíti, hogy míg Budapesten – a 106 választókerületből 16-ban, az ország területének nem egészen hat ezrelékén – viszonylag nagy a kormánytól függetélen megélhetésű és információsan nem a kormánynak kiszolgáltatott választópolgárok aránya, a választókerületek túlnyomó többségében aránytalanul kicsi. Tehát az ország területének több mint 99 százalékán a mértéktelenül kevesebb erőforrásból aránytalanul többet kell(ene) bevetni a helyi választópolgárok „megszólításához”, hogy ezt a buta politikusi zsargonszót használjam. Mondjuk egyszerűen úgy, hogy eléréséhez.

Ezért visszataszító a gúnyolódás a „pesti értelmiségieken”, akik „le-”mennek vidékre, s ott elcsodálkoznak azon, amit látnak. Nem lett volna rá szükség, ha a szavazókörök területére jutó nyolc-kilencszáz regisztrált választóból csak két politikailag aktív, nem a központi kormánytól függő helybéli vállalkozott volna a szavazatszámlálásra – demokratikus alapfeladat lenne – az adott településen.

Nem lep meg, ha ezért két oldalról is megkapom a magamét: balról azt, hogy reakciós vén csont, akit nem érdekel az elnyomott szegények sorsa, kormányoldalról azt, hogy gőgös pesti, akinek savanyú a szőlő, és sohasem fogja elérni a természetes, józan bölcsességnek azt a fokát, ami az egyszerű vidéki embernek megadatik.

Az autonóm középosztálybeli embert polgárnak is szokták nevezni, de ne archaizáljunk, ha nem muszáj. Különben is az egyik párt már elhasználta a szót mint politikai terméket.

Ha csupán azt néznénk, hogy mi lenne, ha Magyarországon liberális képviseleti demokrácia volna szabad, tisztességes és arányos választásokkal, hatalommegosztással, ahol nem egyetlen, a központi kormányzat javára torzított választáson dől el lényegében minden hatalom kérdése négy évre – akkor azt mondhatnánk, hogy az autonóm városi középosztály mint választói csoport jogilag és erkölcsileg nem alacsonyabb rendű, számbeli nagyságrendjét tekintve pedig nem kevésbé fontos a vidéken élő súlyosan depriváltak tömegénél.

Mivel azonban Magyarországon nem ilyen a rendszer, arra kell emlékeztetnünk, hogy – mint azt a posztszovjet térség fejleményei mutatták – a liberális képviseleti demokráciára való váltásban, akárhogy történjék, az autonóm (módra viselkedő) nagyvárosi középosztálynak fontosabb a szerepe, mint a falvakban, kisvárosokban élő deprivált tömegeknek.

A szegények, megalázottak segítése mindig is fontos civil feladat volt, de nem a választások tétje. Más irányból nézve: demokráciában például lehet a kormánypolitika része az életutak esélyegyenlőségét közelebb hozó iskolarendszer létrehozása, egy nem demokratikus rendszer ellenzéki pártjainak azonban egyszerűen nincs lehetőségük arra, hogy javítsák a munkanélküliségre, rosszul fizető alkalmi munkára vagy élethossziglani közmunkára ítélt falusiak munkaerő-piaci esélyeit, mivel nincs eszközük a tönkretett köz- és szakoktatás feljavítására.(A kormány helyett, aminek viszont nem érdeke a falusi választópolgárok munkaerő-piaci helyzetének javítása, ellenkezőleg.)

Hozzá kell tenni, hogy a nagyvárosokon kívüli polgárosodás hiánya – vagyis az a tény, hogy az autonóm polgárság mindinkább Budapestre és még egy-két egyetemi város belterületére szorul vissza – nem sorscsapás, nem is a magyar néplélekből fakadó fátum, hanem 1990-től kezdve előbb ideológiai alapon, majd hatalmi érdekből, mesterségesen létrehozott és tartósított állapot.

Mi tehát az ellenzék dolga ilyen körülmények között?

Röviden: „az” ellenzéknek semmi.

Ha képesek vagyunk elfogadni, hogy az összefogásnak nincs semmilyen politikai haszna – harmadszor bizonyosodott be, hogy az ellenzék közel sem kerülhet a parlamenti választások megnyeréséhez, és az együttes fellépés nem hoz több mandátumot –, akkor talán le kellene mondani a kétségesen szabad, nem tisztességes és nem arányos választások megnyeréséről mint célról és az összefogásról mint módszerről.

Mi lehet a cél? Általánosságban az, hogy legyen liberális képviseleti demokrácia. Ezt a jelenlegi rendszeren belül választás útján, egyik napról a másikra nyilvánvalóan nem lehet elérni.

Az egyik közelebbi, megvalósítható – megvalósítandó – cél tehát az lenne, hogy ha a mostani nem illiberális, centralizált, elitérdekű és nem demokratikus politikai rendszer bármilyen okból folytathatatlanná válik, álljon rendelkezésre a liberális képviseleti demokrácia kész modellje.

Itt nem nem az alapjogok érvényesülése lenne a legfontosabb – az ugyanis létező demokráciákban természetes szabvány – és nem is valamiféle elvont alkotmányosság szelleme, hanem a valóban arányos választási rendszer – amiben az akkori ellenzék pártjai 2017-ben már megállapodtak, aztán úgy elfelejtették, mint a sicc – és a hatalommegosztás.

Előbbi azért lenne fontos, mert viszonylag híven tükrözné a politikai közösség érdekek és nézetek/szenvedélyek szerinti megoszlását, és megakadályozná, hogy bármelyik csoport egymagában tartós, döntő többséghez jusson, s így tartósan elnyomja valamelyik másikat (vagy az összes többit).

Utóbbi – némely hazai jogtudósok meggyőződésével ellentétben – nem azt jelentené, hogy felkent jogászok valamely testülete intézményes minőségellenőrként megmondhatja a mindenkori központi kormánynak, hogyan kell jogászi szempontból helyesen kormányozni, egyáltalán, jól viselkedni, hanem azt, hogy a demokratikus legitimációjú hatalmi aktorok és faktorok – parlament, önkormányzatok, központi kormányzat, köztársasági elnök, Alkotmánybíróság, Legfelsőbb Bíróság – egymástól független, valóságos hatalom birtokában egymást korlátozzák.

A másik közelebbi cél a liberális demokrácia bázisának, az autonóm középosztálynak a képviselete és erősítése lenne. Ami nem jelenti, hogy demokráciában a falvak hátrányos helyzetű lakóinak érdekeit nem kell képviselni, és nem kell minden lehető megtenni sorsuk javításáért – de az autonóm középosztály érdekeinek megfogalmazása és lehetőség szerinti képviselete nélkül biztosan nem lesz demokrácia. És ez a saját politikusainak dolga lenne.

Ezeket a célokat vállalhatná létező párt, vagy alakulhatna új párt a megvalósításukra. Biztos nem nyerne választást, de a lényeg nem ez.

Ceterum censeo (tény, nem sokadmagammal gondolom): kell legalább egy jobbközép párt, amelyik tudja, hogyan működik egy liberális képviseleti demokrácia. Amilyen párt a világ minden demokráciájában van. Nem azért, hogy választáson legyőzze a Fideszt, hanem hogy legalább legyen Magyarországon. Mert akármi történik, szükség lehet rá.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.