Egy vagy kettő nemzetiség, vagy több legyen? Lehetőség vagy kényszer kell nekünk?

Ardamica Zorán | 2021. január 28. - 12:54 | Vélemény

Folyik az aláírósdi és levelezősdi a népszámlálás nemzetiség rubrikája kapcsán. Az egyik fél, nem merem konzervatív nemzetinek nevezni, ahogyan pl. a magyarfaló SNS bugyraiban hangoztatják (érdekes elvtársulás), ragaszkodna az egyetlen feltüntetendő nemzetiséghez. A másik, nem merném liberálisnak nevezni, azt szeretné már egy ideje (tudtommal években számoljuk ezt az időt), hogy a megolvasott polgár akár két nemzetiséget is feltüntethessen.

Egy vagy kettő nemzetiség, vagy több legyen? Lehetőség vagy kényszer kell nekünk?
Facebook

Az adok-kapok nyomokban érveket is tartalmaz. El kell ismerni, hogy az összefogás elnöke, Mózes Szabolcs pl. a szlovákok számára is összefoglalta az érveit a Denník N-ben, s tette azt egészen más szinten, mint Gyimesi egy podcastban.

Leginkább azonban a félelem hajtja az egy nemzetiség mellett kiállókat. Ez a félelem alapvetően háromféle, de ellentmondást tartalmaz. Attól félnek ugyanis – nem egészen alaptalanul –, hogy

1. nem tudható milyen tanulságokat von le az állam a feldolgozott adatokból,

2. ezt kicsit jobban becsomagolták, de én lefordítom, szóval attól, hogy számos roma, aki most magyar, egyszer csak roma és magyar lesz, ami lerontja az arányokat. Utóbbit egyesek úgy is leírták, hogy kevesebb lesz „miattuk” a magyar. És van még egy utolsó:

3. eddig is sokan féltek feltüntetni a nemzetiségüket, most még többen fognak félni feltüntetni (miért is, ha nagyobb a választási lehetőség?). Az ellentmondás abban áll, hogy ha az első pont szerint tartani kell a feldolgozás és tanulságlevonás módjától és céljától, akkor vajon honnan tudjuk, hogy az elbírálás mindenképpen jobb lenne számunkra, ha csak egy nemzetiséget írunk be. Ez ugyanúgy nem tudható. Sőt, ha eddig elégedetlenek vagyunk, mert azok vagyunk, akkor amennyiben maradunk a régi verziónál, továbbra is elégedetlenek leszünk…

A másik fél azt szeretné elérni, hogy a többes identitásúak ugyancsak látszódjanak a statisztikákban.

Ami egyrészt be fogja bizonyítani, hogy Szlovákia nemzetiségi összetétele sokkal színesebb, s ebből igenis következhet több és többféle jog.

A magyaron kívül van még egy csomó másik, nálunk számban kisebb csoport, akik nálunk többet nyerhetnének, de ha mi most csak magunkra gondolunk, rájuk nem, akkor egy idő után az országban csak két kisebbség marad, a magyar és a roma. Akkor pedig már hivatkozási alapunk sem lesz a sokszínűség, mert a sok kisebb eltűnésével mi is veszítünk.

Meglátjuk továbbá, hogy számos lakos él többes identitással. Én megértem, hogy ez a bonyolult, nem egyértelmű (pedig dehogynem az annak, aki így él) és sokak számára ugyanúgy frusztráló, mint bármiféle más másság, de miért is kellene, vagy sarkítom, miért is legyen hatalmunk elvenni vagy végre nem megadni ezt a jogot nekik? Csak azért, mert valaki el sem tudja képzelni?

Még az is lehet, hogy számos magyar anyanyelvű roma a magyar statisztikát szintén javítaná, számos vegyes házasságban születő szlovák vagy más nemzetiségű polgár a magyar statisztikát szintén javítaná stb. Ha megtehetné, hogy egyszerre legyen magyar és pl. szlovák vagy cseh, vagy angol, vagy osztrák stb. ne csak a mindennapokban, hanem a statisztikában is.

Ki-ki eldöntheti, melyik verziónak van több előnye vagy hátránya, melyik politikusnak van – szerinte – igaza.

De ez így csak látszólag korrekt, – nevezzetek bár vaskalaposnak – mert a tisztességes ember nem az előnyök és hátrányok alapján választ identitást, hanem a meggyőződése alapján, amely ugyancsak nem légből kapott, hanem van valamilyen gyökeres fundamentuma. Legalábbis engem így neveltek.

Volt egy magyarországi kollégám, akitől sokat tanultam. Professzor volt a szomszéd irodában a besztercebányai tanszéken. Mi fordítást és tolmácsolást tanítottunk vegyes nemzetiségű csoportoknak, főleg magyaroknak, szlovákoknak, de akadt orosz vagy más nemzetiségű diák. Sokszor vegyes házasságból származó, vagy olyan hallgatóval akadt dolgunk, aki csak pár szót tanult meg magyarul a nagymamától, vagy teljesen szlovák létére az utcán játszó haveroktól, de igenis volt nemzeti és kulturális kötődése, vagy minimum érdeklődése a magyarsághoz (holott az ilyet egyesek máig lecsalamádézzák). Sok ilyen diák a tanulmányaik elején igencsak rosszul beszélt és írt magyarul. Vagy akár tragikusan. Ilyenkor mi oktatók is szenvedtünk, és elgondolkoztunk, mi legyen a diákkal. A legegyszerűbb lett volna megszabadulni tőle, ok is lett volna rá. De nem szabadultunk meg tőlük. Akadt köztük, akit az első szemeszterben már majdnem eltanácsoltunk, az államvizsgán pedig tátott száján hallgattuk a szimultánját. (Igen, akadt ellenpélda is.) Kellett hozzá öt év tanulás és olyan közeg, amely számára a magyarság megismerése és a kötődés szempontjából nyitott, nem pedig elutasító. A fent említett tanár úr mindig azt mondta,

a csupán kicsike részben is magyar, vagy akárcsak a magyarsághoz érzelmileg kötődő fiatalembert nem elidegeníteni kell a magyarságtól, hanem az a dolgunk, hogy megmentsük a magyarság számára.

És én büszkén mondhatom, hogy az azóta már nem létező tanszéken pár ilyen emberfőt megmentettünk a magyarság számára. Miközben sosem vonhattuk és nem is vontuk kétségbe másik identitását. Sokan közülük vannak olyan jó magyarok szlovák vagy roma édesanyával is, mint amilyen jó szlovákok vagy romák. (Hrúz Mária fia, Petőfi Sándor nem a mi tanszékünkön tanult, de szelleme kísértett – szerencsére.)

Úgy vélem, az egy nemzetiségnél maradás pont elidegeníti a többes identitással rendelkezőket, tehát nem a nemzet „összefogását” szolgálja, nem is létszámunk növelését.

A választásnak ugyanis – és itt van a kutya elásva – lehetőségnek kell lennie, nem pedig kényszernek. A választás lehetősége más irányokat nyit meg, a választási kényszerűség pedig egy irányt kivéve minden utat bezár.