Egy választások nélküli ország

Nem dolgom, hogy véleményt mondjak a második fordulóra állva maradt szlovákiai elnökjelnöltekről, de azt megtehetem, hogy véleményt mondok az elnökválasztás módjáról. Magyarországon ugyanis sokan irigykednek Čaputová eddigi sikere miatt, főleg a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség berkeiből: nő, liberális, harcol a hatalmasok és korruptak ellen, környezetvédő, kispárti, nem is oly régen még tisztán civil volt – milyen modern és nyugatias ez a Szlovákia, bezzeg nálunk esélye sem volna.

Egy választások nélküli ország
Fotó: MTI

Megfigyelésem szerint nagyon keveseknek jut eszükbe, hogy Magyarországon azért sincs esélye az ilyen jelöltnek, mert eleve nincs ilyen választás. A köztársasági elnök személyéről a parlamenti többség dönt.

A parlament általi elnökválasztás mellett nincs racionális érv; tudományosnak hangzó irracionális érveket szoktak felhozni, főként azt, hogy a népi többség olyan erős legitimitást ad, ami nem illik össze egyrészt a tisztség szimbolikus jellegével, másrészt magával a parlamentáris rendszerrel és annak Magyarországon bevezetett kancellári változatával, ahol „nem a kormánynak van miniszterelnöke, hanem a miniszterelnöknek van kormánya”, sőt, e sajátosan magyar modellben övé az állam is, mint később látni fogjuk.

Van egy olyan negatív érvelés is, hogy közvetlen választással is rettentő figurákat lehet megválasztani, ott van például Csehország, ahol Klaust Zeman követte, aztán maradt is Zeman. De nincs olyan politikai rendszer, ahol ez intézményesen megakadályozható, és a demokráciának nem is célja, hogy csupa bölcs, felellős, tisztességes, általánosan szeretnivaló, pláne az egyik oldalnak rokonszenves ember kerüljön vezető tisztségbe.

A többség soha nem ilyen okos. A cél nem az, hogy az egyszeri többség („a választók”) akarata érvényesüljön tartósan vagy mindig, hanem ellenkezőleg, hogy a fékek és ellensúlyok jóvoltából a politikai közösség ne legyen tartósan és teljesen hozzákötve az egyszeri többség egyszeri döntéséhez.

A magyar rendszerben ez az elv lényegében feledésbe merült, a fékeket és ellensúlyokat általában úgy képzelik, hogy létezik valamilyen politikán kívüli szabályrendszer, ami a miniszterelnököt és kormányát visszatartja attól, hogy azt csináljon, amit akar. Ez lehetett a „láthatatlan alkotmány”, később ezt a szerepet tulajdonították az Európai Unióról szóló szerződés 2. cikkének. A közös vonás az, hogy a fékező vagy ellensúlyozó erő, mely ezt a szabályrendszert érvényesíti nem közvetlen magyarországi választásból eredt volna.

Magyarországon ugyanis a parlament általi elnökválasztásnak és az 1989-90-ben létrehozott közjogi rendszer többi elemének minden határon túli fennmaradását csak részben magyarázza a Fidesz 2010 utáni érdeke, de legalább ennyire a „sunk cost fallacy”, a múltbeli érzelmi befektetéshez való ragaszkodás.

A közvélemény baloldali és liberális (mindkettő fontos) szekciójának első és egyik utolsó politikai sikerélménye volt az a folyamat, amely Pozsgay Imre elnökségének megakadályozásától Göncz Árpád elnökségéig vezetett, és ez megrögzítette a parlamenti általi elnökválasztásba vetett bizalmat és a közvetlen elnökválasztással szembeni gyanakvást, miközben a csehek és a szlovákok is áttértek a közvetlen elnökválasztásra.

Utóbbinak a politikai haszna csak lassan derült ki: hogy még Csehországban is megkönnyítette az ambiciózus politikusok felbukkanását, ismertebbé válását, vagy Szlovákiában a miniszterelnök bukását. Önmagában jó, ha minél több országos látókörű politikus léphet színre és találkozhat az ország választópolgáraival a kormánytól függetlenül, viszonylag kis befektetéssel.

Az „országos” jelleget az is garantálja, hogy a színre lépésnek nem feltétele a helyi érdekek képviselete, bár Čaputová a példa rá, hogy helyben fontos személyiségből is lehet országos politikus. De a területi munka nem feltétele a nemzeti politikába való bekapcsolódásnak. Szlovákiában nemcsak az elnököt, hanem a megyefőnököket is közvetlenül választják, a polgármesterek pedig helyben maradó adókból gazdálkodnak, és nem a központi kormányzat megnyújtott végtagjai. A pártoknak, hogy országosan megerősödjenek, nem kötelező olyan dolgokkal foglalkozni, amik egy választott városi vagy területi önkormányzatra tartoznának.

Az magyar unikum, hogy egyetlen tényleges hatalommal bíró tisztségviselőt sem választanak közvetlenül – kivéve valójában az ellensúly nélküli miniszterelnököt, mivel a parlamenti választást mostanra sikerült a miniszterelnök személyéről szóló népszavazássá redukálni. Ami viszont azt jelenti, hogy fölösleges a többpártrendszer.

Persze hogy egy Čaputová-szerű egyéniségnek Magyarországon lapot sem osztanának, de önmagában a közvetlen elnökválasztás sem segítene, hiszen az egész politikai intézményrendszer el van távolítva mindenfajta plurális választás eredményétől. Túlságosan nagy a baj.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.