Egyik szeme bolsevik, másik szeme nyilas

Az eseményen, amelyet alig két hónappal az akkor még megrökönyödést keltő csákberényi avatás után tartottak, jelen volt Sztanyiszlavov orosz nagykövet, több közéleti személyiség, az alkotást megáldotta egy moszkovita pravoszláv pap.

Az avatás után Kaposváron díszebédet adott a Magyar-Orosz Baráti Társaság, ahol Gilyán György elnök kifejtette: „A háborús emlékműveknek emlékeztetniük kell a fiatalabb nemzedéket Magyarországon és más országokban is arra, hogy milyen fontos a béke.”

A béke valóban fontos, kár, hogy Gilyán úr orosz barátai mostanra elfelejtették. A „más országokkal” a MGIMO-n végzett volt szocialista államititkár és moszkvai nagykövet nyilván arra célzott, hogy mostanában a szovjet katonai emlékműveket inkább ledöntik, ahogy Lettországban, Lengyelországban, s tervezik Bulgáriában is, bár az oroszpárti bolgárok részéről nagy az ellenállás.

A nagybajomi emlékmű fölött büszkén lengett a fehér-kék-piros zászló, nyilván jogfolytonossági alapon, „az Oroszország a Szovjetunió egyetlen jogos örököse” – tavalyig fenntartások nélkül általánosan elfogadott – tételének jegyében. A szovjet utódállamok közül azért mégiscsak ott volt az azerbajdzsáni, a belarusz és a kazah nagykövetség képviselője.

Az Ukrajnai és a Georgiai (grúz) Köztársaságé (tehát a két államé, amely ellen az Oroszországi Föderáció a 21. században agressziót követett el) nem, Örményországgal pedig még nem állt teljesen helyre a diplomáciai kapcsolat, amit az azeri baltás gyilkos átadása nyomán szakítottak meg velünk.

Hogy az ukránokat és a grúzokat vajon nem hívták-e meg? Vagy hívták, de nem akartak eljönni? Nem tudhatjuk.

Mielőtt elsietve kimondanánk az ítéletet, hogy az avatás a Putyinhoz való törleszkedés újabb aktusa, gondoljuk meg a következőket:

Egyfelől az MTI-közlemény hiánya azt jelzi, hogy magyar részről nem központilag szervezték a műveletet. Vagy nem tudtak róla (kétséges, de lehet), vagy nem vállalják. Másfelől biztosan nem volt ellenükre, vagy eszük ágában sem volt jelezni, hogy ellenükre volna.

Azt is gondoljuk meg: a Vörös Hadsereg hősi halottairól megemlékező ünnepélyes aktusra négy nappal azután került sor, hogy ugyanez a magyar kormányzat lovagkeresztet adott a Kitörés túra két szervezőjének. Az évente megrendezett túra célja az, hogy „megemlékezzen azokról a magyar és német katonákról, akik a II. világháborúban két és fél hónapon keresztül védték Budapestet – és ezzel együtt Nyugat-Európát – a bolsevik Vörös Hadsereggel szemben”.

A magyar katonák a Budapesten vérengző nyilas rezsimre fölesküdött csapatok, a németek a náci Németország katonái. De itt sem ajánlatos elhamarkodottan ítélkezni, és feltételezni, hogy a rendszer ebbe az irányba tolódik el. A rendszernek ugyanis mindegy. Ideológiai szempontból egyformán kompatibilis azokkal, akik szerint a hős nácik és nyilasok egész Európát védték a bolsevik Vörös Hadseregtől, és azokkal is, akik szerint – az orosz nagykövet szavával – „az egész emberiség szabadságát” védték a náciktól. Az emberiség szabadságát, ahogy azt akkor Sztálin, ma Putyin felfogja.

Mindegy a vezető kör számára, csak totalitárius legyen, mert akkor biztosan nem libsi. Az se baj, ha gyilkos. Következetesség, erkölcs meg ideológia: fölösleges cafrangok, zavarnak az érdekérvényesítésben. Csak parasztvakításra valók, a paraszt meg vakon jó.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.