Érdemes ezért?

Széky János | 2021. június 25. - 17:18 | Vélemény

A közvélemény-kutatást elnézegetve: a magyar ellenzéki pártok még összefogva – mindent alárendelve a „váltsuk le Orbánt” jelszavának – sem tudnak olyat mondani, ami a többség számára vonzóbb lenne Orbán ajánlatánál.

Érdemes ezért?
Fotó: MTI

Természetesen vannak hullámzások, és végképp nem lehet megjósolni, hogy alakulnak az erőviszonyok épp a jövő tavaszi választások hetében. Másfelől bele kell kalkulálni a kormányoldal médiafölényét és azt is, hogy nincs az a földi hatalom, ami megakadályozhatná a jogi és erőszakos, valamint államháztartási eszközök (lásd nyugdíjbónusz) bevetését a saját pozíció javítása érdekében (ezt hívják tisztességtelen választásnak – de az eredmény ettől még nem lesz érvénytelen).

Hagyjunk el egyelőre minden esetleges tényezőt, és nézzük csak az elvont lehetőséget, a bekövetkezés valószínűségétől függetlenül: mire lenne jó az ellenzéknek az, ha egyszerű parlamenti többséghez jutna a 2022-es választásokon (az alkotmánymódosításhoz elég kétharmados győzelmet matematikailag éppúgy nem lehet kizárni, mint hogy a Nap szombat reggel nyugaton fog fölkelni, de az egy másik cikk tárgya lehetne, és nem biztos, hogy veszem a fáradságot).

Másképpen kérdezve: mi az az elérhető maximális nyereség, amiért az ellenzéki pártoknak és politikusoknak érdemes feladniuk önálló arculatukat (olykor arcukat), lemondaniuk az önérdekű önerősítésről, sőt a választások idejére, a kétséges hasznú előválasztások végeztével, a politikai versengésről, ami, ugye, a demokrácia lényege volna.

A rendszer maga nem demokrácia, de nem is diktatúra, hanem az, amit Magyar Bálint és Madlovics Bálint – Kornai János nyomán – A posztkommunista rendszerek anatómiája című könyvében autokráciának nevez. Ennek jellemzője többek közt, hogy a kormány nem váltható le békés, civilizált procedúrával, és az ellenzék legális, de gyenge.

Tegyük fel azonban, hogy a választásokkal mégis létrejönnének a kormány békés, civilizált cseréjének feltételei, vagy legalábbis a kormány a céjának tekintené, hogy megerősíti a demokratikus általakítás feltételeit. Ettől a rendszer még maradna, tehát az új kormánynak a rendszer keretei között kell működnie.

A politikai intézmények gyors megváltoztatásához – a hatalommegosztás megvalósításához – sem az alkotmányozó kétharmad nincs meg, sem, ahogy nézem, az akarat.

A harmadik köztársaság végső soron abba bukott bele, hogy csökött volt a hatalommegosztás, illetve az amúgy is gyenge fékek és ellensúlyok működését attól tették függővé, hogy a polarizált pártrendszerben egyik oldalnak sincs kétharmada. Amint ezt a Fidesz megszerezte, már nem volt, ami megmentse a köztársaságot. Ehhez képest az ellenzéki pártok politikai fantáziája alig terjed túl a 2010 előtti struktúra visszahozatalánál.

Az igazság kedvéért: örvendetes elem a közvetlen elnökválasztás javaslata (ezzel végre nem lógnánk ki a térségből), de ami az önkormányzatiságot illeti, föl sem merül, hogy a települések normatívan részesülnének a polgárok adójából, és hogy az „arányos és igazságos” választások formulájából mit jelent az „igazságos”, az csak nagyon bennfentesek tudnák megmondani. Jellemző Karácsony eszmefuttatása, aki választott helyi vezető létére „rendkívül jó vívmánynak” tartja az egyéni választókerületek intézményét (vö. „megvédjük szocialista vívmányainkat”), el se tud képzelni mást.

És a kormány – újoncként – nem tudna változtatni a gazdasági rendszeren, ami nem a piac szabadságán, a versenyen és a törvényes szabályozáson alapul, hanem a kapcsolati hálón és a hatalmi pozícióból adódó tulajdonon, ahol is a hatalmi pozíció megint csak nem demokratikus eljárások eredménye, hanem – tisztséggel vagy anélkül – egyenesen arányos a legfőbb főnökhöz való közelséggel. Ez első szinten nem erkölcsök kérdése, hanem a csere tartalmáról szól: az ilyen kormánynak nincsenek törvényes eszközei, hogy jutalmazza, ha egy helyi vagy országos oligarcha „jól viselkedik”, az egyenlő jogokra alapozott, szabad piac kiépítése pedig még hátravan.

Mit tehetne tehát ez a hipotetikus, kétharmad nélküli kormány? Azt, amihez elegendőek a feles törvények és az egyszerű parlamenti többséget vagy még azt sem követelő kinevezések. (És itt megint tegyük zárójelbe azt a kérdést, hogyan aktivizálja magát szükség esetén az eddig nem sok vizet zavaró Áder elnök vagy egy markánsabb személy, amit a biztonság kedvéért megválasztanak helyette – így is, úgy is a parlamenti választás előtt. Vagy hogyan tesz keresztbe egy számára ellenszenves kormánynak a 2010 előttinél határozottabban Orbán-párti Alkotmánybíróság.)

Azaz egy feltételezett nem-Fideszes kormány azokon a táblákon tudna csak biztosan lépni, ahol a kormányok demokráciákban szoktak: gazdaság- és társadalompolitikában (úgy téve, mintha a mostanra önfenntartó kapcsolatrendszer nem volna erősebb a szabadságnál és a törvényeknél), a bűnüldözésben (de mivel az ügyészség nem tartozik a végrehajtó hatalom alá, csak a nyomozati szakaszban: addig, ameddig a rendőrség vagy az adóhatóság jogköre terjed), a szimbolikus, emlékezet- és kultúrpolitikában. Végül, de nem utolsósorban a külpolitikában.

Csak hát ez itt nem demokrácia, és bármely, a mostani rendszeren kívülről jövő kormány információi korlátozottak, energiája véges.

Még egyszer, függetlenül az esélyektől: érdemes-e az ellenzéknek ennyiért belemennie egy nem tisztességes választás rákényszerített, saját esélyeit is rontó színjátékaiba? Nem vágom rá, hogy nem, de abban sem vagyok biztos, hogy igen. Folytatása következik.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.