Érdemes ezért? 10. – Lehet szabad, de nem tisztességes

Széky János | 2021. november 15. - 06:44 | Vélemény

Az alábbiak nem a sorozat címére felelnek, de érintik az a kérdést, hogy mennyire érdemes, azaz milyen hatásfokú lehet a választásokon vállalt energia- és egyéb ráfordítás.

Érdemes ezért? 10. – Lehet szabad, de nem tisztességes
Fotó: MTI

Ha valaki a választási rendszer hibáira panaszkodott – egészen 2006-ig, tehát amikor a magyar választások még nem voltak lefutva –, azt a letorkoló választ kapta, hogy csak semmi nyafogás, tessék megnyerni a választásokat, azaz úgy politizálni, hogy az tetsszen a népnek. Ki áll útjába?

Ennek az volt a következménye, hogy választások előtt senki sem mert úgy politizálni, ahogy az ország minimális érdekét szolgálta volna. Két kivétel volt.

Miután a Horn-kormány Medgyessy pénzügyminisztersége alatt visszavett a Bokros-csomag „népellenes”radikalizmusából (de későn, úgyhogy ez sem volt elég), az első Orbán-kormány szigorú költségvetési politikát folytatott. 2002-ben túlságosan biztonságban érezte magát, és költekezni ugyan költekezett a ciklus végén, ahogy a tankönyvekben le van írva, de nem a nagybani szavazatvásárlás céljával. Ez hozzá is járult a választási vereséghez. (Az óvatos költségvetési politikára a Medgyessy-kormány nyugodtan válaszolhatott a „jóléti rendszerváltás” elrugaszkodott ígéretével, amit be is tartott az ország maradandó kárára, viszont politikai haszon nélkül.) A Bajnai-kormány pedig tudta, hogy a 2010-es választás úgyis elveszett, úgyhogy nem volt akadálya az épeszű gazdaságpolitikának.

A felelőtlen gazdaságpolitikán kívül a fő – bár nem az egyetlen baj – a választási rendszernek, pontosabban a következményeinek az aránytalansága volt. A mandátumfölény jócskán meghaladta a szavazatokban megmutatkozó fölényt, azaz a kormányok eleve mindig stabilabbak voltak, mint azt a pártok népszerűsége indokolta volna.Végül pedig a szavazatok 52 százalékával egyetlen erő kétharmados, alkotmányozó többségre tudott szert tenni, és ez véget is vetett az 1989-es liberális demokrata kísérletnek.

A kétharmad birtokában aztán olyan választási törvényt alkottak, amely a minimálisra korlátozta a mindenkori kormányzó erő választási vereségének esélyét. Gondoskodtak róla, hogy a továbbiakban lehetőleg ne legyen nem lefutott választás.

Ellenzéki pártokra természetesen szükség van a díszlet kedvéért, és arra is, hogy aki akar, rájuk szavazzon, vagyis a választás szabad legyen. Ha ez hiányzik, az a diktatúra jele, és akármennyire vakok a nyugati hatalmi központokban a félreeső országok intézményrendszereinek bajaira, ennyit azért észrevesznek.

A választások szabadsága tehát kipipálható. A modern követelmény azonban világszerte a szabad és tisztességes (free and fair) választás, és ebből a tisztesség fogalmát nehezebb megmagyarázni, hiányát viszont könnyebb elködösíteni.

A szabadság a kényszer hiányát jelenti: azt, hogy egyáltalán lehet választani, és az állampolgárt a döntése miatt nem érheti politikán kívüli (nem a kormányzásból fakadó) hátrány, például állásvesztés, előléptetés elmaradása, megszégyenítés vagy akár fizikai támadás. (Ez elválaszhatatlan a választások valódi titkosságától.)

Ha a választás tisztességes, az azt jelenti, hogy az egyik oldal nem élvez indokolatlan előnyöket. A szabályok következetesen és mindig egyformán vonatkoznak mindenkire, és az erőforrások (pénz, média-hozzáférés) eloszlása/elosztása nem túlságosan féloldalas

A 2022-es választások ilyen értelemben már most nem látszanak tisztességesnek.

1. Ami a legnyilvánvalóbb előny: az egyéni választókerületekben megszerezhető mandátumok arányának megnövelésével, a választókerületek határának önkényes átrajzolásával („gerrymandering”), a második forduló megszüntetésével, a győzteskompenzáció bevezetésével fokozták az aránytalanságot, és beépítették a rendszerbe. Az ellenzék azzal biztatja magát, hogy ezzel éppen hogy leegyszerűsödött a dolga, meg kell nyerni x számú egyéni mandátumot, azt pedig megkönnyíti, ha mindenütt közös jelöltet állítanak. Csakhogy a kormányoldal úgy tervezte meg az aránytalanság növelését, hogy azzal saját magának kedvezzen: az ellenzék csak akkor kerülhet a parlamentben többségbe, ha 3-4 százalékponttal többet szerez, mint a Fidesz.

Kissé aggasztó, hogy az ellenzék politikai fantáziája mostanában nem terjed túl a 2010 előtti rendszerhez való visszatérésnél, a két forduló visszahozásánál stb. Az sem volt arányos. Arányos rendszer az, ahol a listás szavazatok határozzák meg a parlamenti mandátumarányt. Ebben meg is állapodtak az ellenzéki pártok a 2018-as választás előtt, aztán úgy elfelejtették, mintha sohasem lett volna.

2. Egy kényes kérdés. 2004 nyarán Orbán meglátta a politikai lehetőséget a szélsőséges csoportként peremre szorult s a Fidesz-vezetősége által is megvetett Magyarok Világszövetsége népszavazási kezdeményezésében, és – első kormánya álláspontjának, sőt ígéretének hátat fordítva – felkarolta a "könnyített honosítás", azaz a magyarországi lakóhely nélküli kettős állampolgárság ügyét.

A népszavazás még az 1997-ben felpuhított eredményességi kritériumnak sem felelt meg – sem az igenek, sem a nemek aránya nem érte el a szavazásra jogosultak 25 százalékát –, de stratégiailag nagyon hasznosnak bizonyult. Gyurcsány Ferencre és a vele politikailag társulókra kitörölhetetlenül ráütötte a nemzetietlenség bélyegét, és nem lehet mondani, hogy nem érdemelték meg ezt a hátrányt.

A nemzethez tartozás ugyanis – amit ennek a népszavazásnak a narratívája szerint csakis az állampolgárság lett volna képes kifejezni – érzelmi ügy. A valóságban is. A „nem” kampányban Gyurcsányék egyetlen szóval sem jelezték, hogy ezzel tisztában volnának, viszont érveik nem is voltak racionálisak. Nemcsak hogy nem ismerték el az érzelmi kötődés jogosságát és megváltoztathatatlanságát, de nem beszéltek az állampolgárság demokratikus közjogi tartalmáról sem – jogászi nyelven fogalmazva az alapjogok és alapkötelezettségek egyensúlyáról.

Praktikusabban nézve: az akkor hatályos választójogi törvény értelmében csak magyarországi bejelentett lakóhellyel lehetett szavazni, de az pontosan tudható volt, hogy Orbán kreatívan viszonyul a jogszabályokhoz, és a magyarországi lakóhely tömeges bejegyzése nem megoldhatatlan feladat. (Nevezetes, szintén kampány-, sőt élet választási helyzetben elejtett megjegyzése, miszerint a jogászok meg megvédenek, oszt jónapot”, csak másfél év múlva hangzott el). Akkor pedig előállhat az a helyzet, hogy külhoni nemzettársaink olyan képviselőket juttatnak be a parlamentbe, akik az esetek túlnyomó részében rájuk – a külhoniakra – semmilyen hatással nem lévő törvényekről döntenek.

Az akkori kormányoldal azonban ezt hivatalos szinten nem merte vagy nem akarta szóba hozni, ehelyett a tisztán érzelmi, de feddhetetlenül pozitív mondandójú fideszes kampányra szintén érzelmi, de negatív, jóléti soviniszta kampánnyal válaszolt, kb. „az erdélyiek ki akarnak enni minket a nyugdíjunkból” stílusban.

2010 után már semmi akadálya nem volt, hogy az eredménytelen népszavazás ellenére megadják az állampolgárságot, és megváltoztassák a választójogi törvényt, miközben az újonnan lett ellenzéken rajt maradt a szégyenbélyeg. Eldőlt, hogy a külhoni magyarok – különös tekintettel a legálisan szavazó romániaiakra – száz százalékhoz közelítő arányban választják a Fideszt. Innen már csak az a kérdés, hogy a Fidesz, illetve helyi kliensei milyen mértékben tudják mozgósítani őket.

Jósolni nem lehet. Ha a trend folytatódik, 2022-ben a 199-ból talán három-négy mandátum dőlhet el a határon túl, de nem lehet biztosra venni, hogy folytatódik-e, lassul vagy gyorsul. Egy nemrégi felmérés szerint körülbelül háromszázezer erdélyi magyar szavazna (gondolom, az „erdélyi” nem szűken a történelmi Erdélyt jelenti), ez önmagában is több, mint a 2018-ban levélben szavazók száma (216 120), de nem tudni, hogy valóban így tesznek-e.

Bár az ellenzék egyre inkább elszakad Gyurcsánytól és a 2010 előtti viszonyoktól, becslésre az erdélyi magyar közvélemény ezt a változást nem követi nagyon figyelmesen – az említett felmérés is azt állapította meg, hogy „2013 óta csökkent az erdélyi magyaroknak a magyarországi politikával kapcsolatos tájékozottsága”. Ez pedig már továbbvezet a következő ponthoz:

3. Lehet, hogy a külhoni választójog intézménye egyoldalú előnyt jelent a Fidesznek, de önmagában jogilag, erkölcsileg és politikailag támadhatatlan. Nem egyedüli a világban, és szerzett jogot nem lehet visszavenni, legalábbis önsorsrontó gyűlöletet keltő lépés. Elméletileg akár holnap is politizálhatnának úgy a magyar ellenzéki erők, hogy ne legyen ilyen kiáltó aránytalanság a magyarországi és a levélszavazatok között (2018-ban Magyarországon az ellenzék pártjaira mindent összevéve 52 százalék szavazott, levélben 3,7 százalék). Gyakorlatilag nem.

Az ugyanis már egyértelműen a tisztességtelenség kategóriájába tartozik, hogy a budapesti uralmi elit igyekszik minél jobban hatalmába keríteni a határon túli médiát (azt is), rontva a tájékozódás esélyeit. Vagy hogy ugyanolyan kliensrendszert alakít ki a helyi magyar civil szervezetek, egyházak és mindennemű tisztségviselők között, mint a határon innen. Ennek az ellensúlyozására az ellenzéknek nincs sem pénze, sem kapacitása, sem befolyása, sem gusztusa. Ahogy arra sem, hogy a kormányzathoz hasonlóan adjon pénzt és jogosultságokat a külhoni magyaroknak (a határon innen adni is tud, meg elvenni is; a határon túl csak az adakozó oldalát látják.) Ezekről a kérdésekről bővebben a folytatásban.

Ugyanígy tetten érhető tisztességtelenség, hogy míg a várhatóan Fidesz-szavazó külhoniak számára roppant előzékenyen megkönnyítette a szavazást – levélben, a belhoninál sokkal kevésbé szigorú ellenőrzéssel –, míg a várhatóan kisebb arányban kormánypárti, Nyugat-Európában vagy Amerikában dolgozó magyar állampolgároknak roppantul megnehezítette – csak nagy költség és fáradság árán tudják leadni szavazatukat a külképviseleteken. Az ellenzék itt sem tud tenni semmit a biztatáson kívül. Nincs hatalma hozzá.

Az ukrán határ melletti falvakba, városokba bejelentett ál-választópolgárok ügye pedig már a büntetőjog körébe tartoznék, úgymint választási csalás. De tudtommal az ellenzék nem tudta elérni, hogy komoly következménye legyen idehaza, föllelhető visszhangja nemzetközi fórumokon. Ezért legalábbis nem kizárható, hogy legközelebb nagyobb arányban csinálják majd.

Folytatása következik.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.