Érdemes ezért? 11.  – Lehet szabad, de nem tisztességes (folytatás)

Ez a megfeszített intellektuális munka, lázas gondolatkísérletezés azért lett időszerű, mert az ellenzék választási győzelme már nem zárható ki teljesen; és azért szükséges, mert kétharmados győzelemre most nincs esély. Most viszont arról lesz szó (és arról volt szó az előzményben), hogy még az egyszerű parlamenti többség elérése is nehezített feladat. Az ellenzéknek nem egyszerűen ellenszélben kell küzdenie, hanem afféle politikai szélcsatornában, tetszés szerint fokozható erejű mesterséges viharral szemben.

Az előző részben elkezdtem sorra venni a nehezítő faktorokat. Ott tartottunk, hogy 1. a választási rendszer aránytalansága, 2. a külhoni magyar közösségek elsöprő túlnyomó többségének Fidesz-pártisága, 3. a külhoni kampány és a külhoniakra vonatkozó választási eljárás tisztességtelenül egyoldalú feltételei miatt az ellenzéknek a puszta mandátumegyenlőséghez is minimum a határon inneni listás szavazatok 51,5–52 százalékát plusz (óvatos becslés szerint) még három mandátumot kell szereznie. (2018-ban a Fidesz–KDNP listán 42 mandátumhoz jutott, és a listás szavazatainak 7,6 százaléka érkezett levélben; most másfélszer annyi külhoni szavazóra számítanak csak Erdélyből.)

Ahhoz végképp nincs apparátusom, hogy megbecsüljem, melyik billegő „egyéni” körzetben hány vokssal lehetne behozni ezt a, mondjuk, három mandátumot. De ha nem számolunk azzal a valószínűtlen esettel, hogy kiélezett helyzetben a Fidesz listás szavazói tömegesen az ellenzék egyéni jelöltjére szavaznak át, akkor az ellenzéknek az 51,5–52 százaléknál is biztosan valamivel többre lenne szüksége.

Ismétlem: az egyszerű többséghez körülbelül annyi százalékkal kellene az ellenzéknek nyernie, amennyi a Fideszt 2010-ben, már akkor torz, de nem ilyen durván aránytalan rendszerben, tisztességesebb eljárás mellett kétharmados többséghez juttatta. Hozzáteszem, a bejáratott európai demokráciák történetében példátlan eset volt, hogy egyetlen párt vagy szoros pártszövetség – tehát nem koalíció – ne csak tizedszázalékokkal múlja felül az 50 százalékot. Ahhoz vagy történelmi szakadás kell – forradalmi helyzet, a nemzeti függetlenség kivívása –, vagy abnormális polarizálódáshoz vezető, tartósan beteg demokrácia, mint Magyarországon 2010 előtt. De mondom, az ellenzéknek még ez a kivételes helyzet is legföljebb egyszerű többséghez lenne elég.

Az első három pont után 52–53 százaléknál tartottunk. Óvatos becsléssel legalább ennyi belhoni szavazatra lenne szüksége az ellenzéknek (ezt mérik a közvélemény-kutatások), hogy kormányt alakíthasson. De valószínűleg többre. Önhitegetés azt gondolni, hogy akár négyszázalékos közvélemény-kutatási vezetésből automatikus választási győzelem lehet. Vizsgáljuk tovább a szélcsatorna baljós viszonyait!

4. Nagy felháborodást keltett ellenzéki körökben, hogy elfogadtak egy törvényjavaslatot, amely egészen másról szólt – a lakóhely és a tartózkodási hely, a kettőhöz fűződő jogok és kötelezettségek megkülönböztetéséről –, de az eldugott 18. paragrafusában, ami a büntető törvénykönyvet módosítja, kimondja, hogy „[n]em valósul meg [okirat-hamisítás, azaz] bűncselekmény (…) lakcímbejelentés vonatkozásában, amennyiben arra a szállásadó hozzájárulásával (…) kerül sor". Magyarul, akárkit akárhová be lehet jelenteni, aminek az egyéni választókerületi szavazásban van jelentősége. (Ceterum censeo: az egyéni választókerület intézményét el kell törölni.)

Ez annyiban rosszabb a hírhedt 1947-es kékcédulás választásnál, hogy teljesen törvényes. Nem lehet majd azt mondani, hogy aki a szervezett voksturizmussal visszaél, az törvényt sért. A jogszabály ráadásul nem is kétharmados, nem érinti közvetlenül a választójogot.

Az eset azt is eszünkbe idézi, mennyivel jobban ért a Fidesz a kommunikációs hadviseléshez, mint az ellenzék: a konkrét botrány kiválóan leköti a felháborodó-energiákat, s jól eltereli a figyelmet az állandó bajokról. Egy általános lehetőség, még ha nagyobb veszélyt jelent is, nem alkalmas heves indulatok tartós kiváltására; könnyen bele lehet nyugodni, meg megszokható, megunható, felejthető. Arról az általános lehetőségről beszélek, hogy a Fidesz kétharmaddal érdeke és belátása szerint módosíthatja a választás szabályait, lásd e sorozat egyik kiindulópontját, a tavaly decemberi törvény- és alkotmánymódosítást. (A választókerületek határait csak a választást megelőző évig lehet módosítani, de hát azok a Fidesz számára úgy jók, ahogy vannak.) Az ellenzéknek erre nulla lehetősége van. Kevés tisztességtelenebb választási előnyt tudok elképzelni.

5. Ugyancsak abszolút előny, hogy a kormány az adófizetők pénzéből korlátlanul próbálkozhat a szavazatvásárlással (akármilyen a hatásfok, nulla százalék fölött neki tiszta politikai nyereség, ha valamennyi bejön), míg az ellenzék nem. A gazdaság növekedési ütemére hivatkozva (s a tavalyi visszaesésről megfeledkezve) a havi átlagnyugdíj több mint felét fizetik ki „prémium” gyanánt a nyugdíjasoknak, s ami még átlátszóbb: amikor javulni látszanak az ellenzék esélyei, hirtelen felfedezik, hogy a bejelentett tervekhez képest mégis van mód a teljes tizenharmadik havi nyugdíj kifizetésére – persze jövő februárban, kevéssel a választások előtt.

Nem kétlem, hogy ha fordított volna a helyzet, egy ellenzéki Fidesz habozás nélkül felhasználná kommunikációjában a kormány felelőtlenségének hangúlyozására; másfelől demokráciákban sem szokatlan, hogy a kormányoldal pénzosztogatással (arra egyszerűsíthető intézkedésekkel) javítja választási esélyeit.

Megint másfelől nemcsak a saját média gyengesége, a kommunikációs pártszakértők ügyetlensége vagy a hasonló politikai lépések megszokottsága az oka annak, hogy hallgatnak erről a választási tisztességtelenségről. Hanem az is, hogy az ellenzékből sokan ugyanezt csinálnák. A magyar gazdaság tartós tönkretételéhez jócskán hozzájáruló tizenharmadik havi nyugdíjat a Medgyessy-kormány vezette be (Dobrev Klára tanácsadásával, aki nemrég még a legnagyobb ellenzéki párt miniszterelnökjelölt-jelöltje volt), és csak a 2008-as válság után, összeomlás-közeli helyzetben vonta vissza teljesen racionálisan a Bajnai-kormány. Az óbaloldali pártok – ahogy most látom – sohasem fogják testületileg beismerni, hogy hiba volt.

6. A közmunka intézménye a szavazatvásárlás, illetve -kizsarolás sajátos magyar változatát teszi lehetővé. Az ellenzéknek ez az eszköz sem áll a rendelkezésére. Mint Gáspár Attila, Reizer Balázs és Gyöngyösi Győző vizsgálata számokkal bizonyította, a legutóbbi általános választásokon erős volt a korreláció a közmunkások aránya és az adott településen a kormánypártokra leadott szavazatoké között.

A magyar rendszer sajátossága ugyanis a politikai és a gazdasági szféra összefonódása, másfelől hogy az egészet átszövik a patrónus-kliens hálózatok. Ahol nagy a tényleges munkanélküliség, ott a közmunka a munkaképes korúak legfőbb vagy egyik legfőbb jövedelmi forrása; azt pedig, hogy ki kap közmunkát, az uralmi elit helyi képviselője, vagy inkább úgy mondanám, alvállalkozója (ebben a viszonylatban maga is kliens), a polgármester dönti el.

Neki az is érdeke, hogy a polgármester-választáson minél többen szavazzanak rá, és ebben akkor bízhat, ha az országos választáson minél többen szavaznak a közmunka központi forrására, vagyis a kormányra. Titkos szavazás ide vagy oda, nagyjából képe lehet arról, hogy ki szavazott rá, és ki nem. (Jellemző módon tavaly a kormány benyújtotta azt a törvényjavaslat-paragrafust, ami megengedte volna „magáncélra” a szavazólap lefényképezését – aztán mégse jutott el a zárószavazásig.)

Az igazsághoz tartozik, hogy jövőre várhatóan még kevesebb közfoglalkoztatott lesz. A kormányoldalnak kedvező hatás tehát fokról fokra mérséklődik, de a következő választásokon megmarad.

Kimutatták azt is, hogy ez a módszer annál megbízhatóbban működik, minél biztosabbak az emberek a kormány választási győzelmében, azaz valamiféle visszacsatolásról is szó van – de itt válik fontossá az, hogy a kisebb településeken, ahogy nagyobb az állami munkalehetőségeknek kiszolgáltatott és alacsonyabb iskolázottságú választópolgárok aránya, nagyobb arányban tájékozódnak az állami televízióból és más, az uralmi elit által ellenőrzött médiából, tehát más képük lehet az esélyekről, mint mondjuk egy szorgos hírfogyasztó diplomás budapestinek.

7. És ezzel megérkeztünk a médiaszabadság kérdéséhez. A súlyozott kormánypárti médiafölény nem úgy állt össze mostanra, hogy a sajtószabadságot szétzúzták, mint valami diktatúrában. Nincs cenzúra, a hatóság nem razziázik szerkesztőségekben (legalábbis most nem jut eszembe ilyen eset), nem gyilkolnak meg újságírókat.

Hanem az van, amit a csökkenő hozadék elvének mintájára a csökkenő felháborodás elvének neveznék: egyszerre mindig csak akkora darabot vágnak le a szabadságból, hogy tudják kezelni a belföldi tiltakozást és a nemzetközi szervezetek rosszallását (ha ott egyáltalán észreveszik és értik, hogy mi történt). És mindig meg fognak hagyni annyit, hogy az ellenzékiek azt érezhessék: ha valami nagyon nyomja a lelküket, van hol megszólalniuk, van hely, ahol hozzájuk szólnak.

Újságírókat nem ölnek, csak például bevetik ellenük a Pegasust, ha veszélyesek lehetnek az uralmi elitre.

Amikor Kovács Zoltán kormány-főkommunikátor azt mondja a Facebookon (erről később), hogy „Magyarországon az ellenzéket támogatja a legnagyobb kereskedelmi TV csatorna, a legnagyobb televíziós hírcsatorna, a legnagyobb napilap, a legnagyobb politikai hetilap és a legnagyobb bulvárlap”, majdnem igazat mond (ha legnagyobb hírtelevízión az ATV-t érti, az az ellenzéket is támogatja a csökkenő felháborodás elvének jegyében, de láthatóan megadja a császárnak is, ami a császáré). Csakhogy a média már rég nem erről szól.

Ha Kovács doktorra hallgatnánk, azt hihetnénk, hogy a média nem áll másból, mint nyomtatott sajtóból és tévécsatornákból. Nem beszél a rádiós piac módszeres elsorvasztásáról, sem arról, hogyan és milyen gazdasági eszközökkel fojtogatják a nyomtatott sajtót (persze nem fojtják meg teljesen, hadd lehessen mutogatni mint a sajtószabadság bizonyítékát, de a „legnagyobb”, a kormánykritikát tartalmazók közül utolsónak meghagyott politikai napilap tizenhatezres példányszáma pár éve még elképzelhetetlenül kicsi lett volna); hogyan vonták kormányellenőrzés alá az összes megyei lapot; hogyan foglalták el a sokaknak sokáig fő hírforrást jelentő két legnagyobb hírportált.

Kovács mindezt a Facebookon mondja, egy olyan posztban, aminek tartalma és formája nyilvánvalóan központi döntés megtervezett eredménye. Mint a propagandaminisztériumi feladatot is betöltő Miniszterelnöki Kabinetiroda államtitkára pontosan tudja, hogy a média nem annyi, amennyit az ENSZ világjáró raportőrének az orrára köt.

Rogán Antal stábja rájött, a célt, a „tájékoztatás” fedőnevű, tömegekhez elérő propagandát a hagyományos média eszközei nélkül is meg lehet valósítani. Pénzkérdés az egész. A Facebook algoritmusai a polarizáló közléseket részesítik előnyben, tehát nem kell mást tenni, mint – teljesen legálisan – elindítani a posztokat annyi pénzzel megtámogatva, amennyi az ellenzéknek nincs, és ha valakit annyira felingerelnek, hogy kedvet kap a leleplezésükhöz, azzal is csak az elérést növeli.

Hasonlóképpen a tévécsatornákat sem kell elrabolni és saját emberekkel betelepíteni ahhoz, hogy kormánypropaganda szóljon belőlük – elég a fizetett hirdetés. Amikor már a kedvenc, tökéletesen politikamentes állatorvosos műsorunkban is megszólalt a Gyurcsány-show-t emlegető férfihang, cakpakk lemondtuk a tévéelőfizetést. Ugyanígy járhat, akinek nincs reklámtalanító YouTube-előfizetése. (Amúgy nemrég a „legnagyobb, ellenzéki napilap” 16 oldalából hármat foglalt el kormányhirdetés.) Ennyit a sajtó- és tájékozódási szabadságról.

8. Végül: a kormányoldal szervezeti ügyekben is tisztességtelen előnyt élvez. A választások előkészítésének és lebonyolításának technikai oldalával foglalkozó Nemzeti Választási Iroda a törvény betűje szerint „független, csak a törvénynek alárendelt” államigazgatási szerv, ami önellentmondás. Azt nem merném kimondani, hogy Magyarországon nincs autonóm államigazgatás, de a névleges autonómiájával az uralmi elit pontosan annyira nem törődik, mint mondjuk az egyetemekével; vagy azzal, hogy a közszolgálatinak becézett média ne legyen kormánymédia.

A tisztaságért és törvényességért, valamint a pártatlanságért felelős Nemzeti Választási Bizottság elnökét és úgynevezett választott (nem pártok által delegált) tagjait, azaz gyakorlatilag többségét az Országgyűlés „választotta meg” – természetesen kétharmaddal. Én hiszek az emberi tisztességben, nincs sok kétségem afelől, hogy az esetleges viták kinek a javára dőlnének el.

Nem vagyok IT-szakértő sem, de egyelőre még a magamfajta amatőr is tud ismereteket szerezni arról, amit a választási informatikai rendszer manipulálhatóságának mondanak. Pontosabban: annak hátteréről (a Pintér Sándor környezetéhez több szállal kötődő, kulcsfontosságú IdomSoft Zrt.-t például 2013-ban nemes egyszerűséggel államosították).

Az ellenzéki pártoknak most azt a célja, hogy minden szavazókörben legyen legalább két felkészült szavazatszámláló, aki független a kormánytól. 2018-ban ez nem sikerült. Most nagyon örülnék, ha sikerülne. Annál is fontosabb lenne, mert 2020 szeptemberében nem más, mint Pálffy Ilona, a Nemzeti Választási Iroda lemondott elnöke mondta, hogy a visszaélések ellen az lenne garancia, ha a pártok minden szavazókörbe küldenének kiképzett delegáltat. Ha ő látott már akkor lehetőséget a 2022-es visszaélésekre, akkor van lehetőség.

Innen szép nyerni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.