Érdemes ezért? 12. – Egy nemjogász dünnyögései

De ha jobban meggondolom, az alkotmányozással foglalkozni jelenleg nem is időszerű. Pontosabban: tévút. Nem segíti a tisztánlátást, fölöslegesen köt le figyelmet és energiákat, fölöslegesen nyit támadási felületeket a választási harcban.

Az alkotmányozással főként jogászok foglalkoznak, és ők igyekeznek a téma időszerűségét bizonyítani. Ehejt* kell két dolgot szóba hoznom: bocsánatot kérek jogász barátaimtól, ha sérteném őket szakmai önérzetükben; és viszont, nem sértődöm meg, ha hülyének néznek. De a politika nem oldható fel a jogban, az a társadalmi cselekvés két más szférája.

Másképpen: a demokratikus politika nem jogszabályok, és egyáltalán, nem szabályok meghozataláról és betartásáról szól, hanem a hatalom birtoklásáról, sőt, akármilyen gorombán hangzik, megszerzéséről, megtartásáról – és elveszíthetőségéről, a hatalomból való részesedésről, a hatalommal való bánásról, szabad hatalmi tranzakciókról.

Hasonlóan ahhoz, ahogy a liberális demokráciának megfelelő szabad piacgazdaságban (kéretik nem a legkülönfélébb antiliberálisok lázálmaiban élő „vadkapitalizmust” képzelni a helyébe) az üzlet sem attól sikeres, hogy gondosan betartanak valahol leírt szabályokat, hanem a pénz a csereeszköze. A szereplőknek érdekük, hogy a jogi, etikai és illemszabályokat betartsák, de nem azért, hogy jógyerekeknek látsszanak, hanem, az aranyszabályt racionalizálva: hogy mások, máskor hajlandók legyenek üzletet kötni velük.

Megint másképpen: Magyarországon sem liberális demokrácia, sem szabad piacgazdaság nincs, de nem a 2011-es Alaptörvény miatt van így; és a dolgok jelenlegi állása szerint nem valószínű olyan új alkotmány elfogadása, mely ezeket képes lenne megvalósítani.

A politikai rendszer nem azért nem liberális és demokratikus, mert az Alaptörvény módosításaiba, hát még a 2011. húsvéti közlönyállapotba bekerült valamilyen szabály, miszerint a politikai rendszernek „illiberálisnak” és tekintélyelvűnek kell lennie. Avagy, kifinomultabb érvelés szerint, mert vannak benne olyan paragrafusok, amelyek ellentmondanak a C) cikk (2) bekezdésének.(„Senkinek a tevékenysége nem irányulhat a hatalom erőszakos megszerzésére vagy gyakorlására, illetve kizárólagos birtoklására.”) Az erre való hivatkozás lenne a jogi atomfegyver.

Most hagyjuk azt a tényt, hogy egy elég erős magyar alkotmányjogászi hagyomány szerint az, ami az alkotmányban van, per def nem lehet alkotmányellenes. A monopolisztikus hatalomgyakorlás alapja (feltétele és oka) nálunk nem az, hogy a kormánypárt nem tart be bizonyos leírt, valahol megtalálható szabályokat.

Hanem a fékek és ellensúlyok modern országhoz képest kirívó hiánya.

Annak oka pedig két, pontosabban három, már 2011 előtt is, az Alaptörvénytől függetlenül érvényesülő magyar sajátosság: a kétharmados törvények és kinevezések rendszerének, illetve az aránytalan választási rendszernek a kölcsönhatása; és az, hogy a politikai elit már 1989-90-től módszeresen leépítette azokat a hatalmi bázisokat, amelyek a központi kormányzat és parlament összeforrott végrehajtó/tövényhozó hatalmát fékezhették vagy ellensúlyozhatták volna.

A törvényhozó hatalom osztatlan: a parlament egykamarás. Nem 2011 óta. A végrehajtó hatalom osztatlan: a köztársasági elnököt a hozzáértő közönség tapsa mellett minden tényleges hatalmi jogkörtől megfosztották, és mivel nem közvetlenül választják, nincs valódi politikai legitimitása a kormánnyal szemben. Csak papíron „fejezi ki a nemzet egységét”. Nem 2011 húsvétje óta. A parlament a kormány (központi végrehajtó hatalom) hajtószíja. Nem 2011 óta. A hatalom azért is osztatlan, mert a települési önkormányzatok ki vannak szolgáltatva a központi kormányzat kényének, a megyei önkormányzatok szerep és hatalom nélküliek, regionális (NUTS 2 szintű) önkormányzatok nincsenek. Az idáig vezető hosszú folyamat is lezárult már az Alaptörvény meghozatala előtt. Bánkódott emiatt valaki?

A demokratikus intézményrendszer körüli tudatosság szintjére jellemző, hogy nemrég egy alkotmányozási szakértőnek felkért tudós szájából hallottam azt a közlést, miszerint „Európában mindenhol az alkotmánybíróság a végrehajtó hatalom legfőbb fékje”. Csak hát ez egyszerűen nincs így. Éppen az a kivétel, ha egy országban annyira nincs választásokon alapuló hatalommegosztás, hogy a központi végrehajtó hatalmat csupán egy nem választott jogásztestület tudja valamennyire kontrollálni.

A professzió szemszögéből nyilván elég kontroll, és az önbizalomnak is kedvez, ha (elvileg) politikán kívüli, azaz „politika felett álló” jogászok pusztán nagyobb jogi tudásukra hivatkozva mondják meg gyakorló politikusoknak, hogyan kell helyesen politikát csinálni. Ám ez megint csak azt a képzetet erősíti, hogy zsarnokság ellen nem az olyan intézményrendszer a legjobb biztosíték, amely hosszú távon nem teszi lehetővé a zsarnokságot, hanem valamilyen külsődleges, nálunk okosabb emberek által meghatározott szabályrendszer betartása. Amúgy, szerintem, ezért nem válthatják meg az eltévelyedő tagállamok belső életét az EU „kipipálós” szemléletű joguralmi („jogállamisági”) eljárásai.

Az Alkotmánybíróság esete jó példa arra, hogy nem 2010–11-ben következett be az a törés (vagy nem olyan törés következett be akkor), amit korlátozott közjogi-sebészi beavatkozással kezelni lehetne. A hatalommegosztás hiányos volta, ennek következtében az AB hipertrófiás szerepe már 2010 előtt megvolt; a minősített többség követelménye az alkotmánybírák kiválasztásában szintén. A különbség annyi, hogy ez a követelmény 2010 előtt kényszerkonszenzust jelentett a polarizálódó politikai oldalak között, s az alkotmánybírák személyéről bizalmas, nem nyilvános, azaz nem demokratikus pártközi alkukban döntöttek. 2010-ben viszont az egyik oldal megszerezte a kétharmadot, ezért aztán nem volt szükség alkura, felválthatta a szintén nem demokratikus diktátum. Függetlenül, megint csak, az Alaptörvény újdonságaitól.

Ellenzéki körökben mostanában a médiafelügyelet önkényességét, a Klubrádió frekvenciájának elvételét hozzák fel példának arra, hogy mit kell másképpen a következő alkotmányba foglalni. Az Alaptörvény azonban nem szól külön a Médiatanácsról, arról még az alkotmányozást megelőzően a 2010. évi CLXXXV. törvény („médiatörvény”) rendelkezett, ahogy a tagok jelölésének módjáról is (vagyis arról, hogy a jelölőbizottság a pártok parlamenti mandátumainak arányában szavaz).

A médiáról szóló törvény 2010 előtt is kétharmados volt; a különbség annyi, hogy a felügyelő testületekbe akkor a kormány és az ellenzék paritásos alapon küldött tagokat. Természetesen ezt a mechanizmust is ki lehetett játszani, és nem zárta ki sem a politikai játszmákat, sem a korrupciót. Azt azonban, hogy a kétharmados elvet a felügyeletre is ki kell terjeszteni, és a tanács tagjait a parlamenti mandátumarányok szerint jelölni, már 2009-ben tartalmazta egy olyan tervezet, amelyben az akkori kormányoldal (Gyurcsány volt a miniszterelnök) és ellenzék szakpolitikusai állapodtak meg. Nem a Fidesz találmánya, vagy legalábbis a baloldal képviselőinek semmi kifogásuk nem volt ellene, nem tűnt fel nekik, hogy ezzel valami baj volna.

A fordulatig a „balliberális” oldalon, az akkori kormányoldalon vélhetően azért nem akartak szembenézni a kétharmados elv erkölcstelen, antidemokratikus és bénító voltával, mert azt hitték, ez a jó rendszer. Ha egyáltalán eszükbe jut az akkori politikusoknak a fékek és ellensúlyok fogalma, úgy gondolták volna, a kérharmados elv helyettesíti a fékeket és ellensúlyokat. Egyszerűbben szólva, ez akadályozza meg, hogy a kormány azt csináljon, amit akar. „Nem rángathatják a törvényeket”, ahogy egy 2007-es pódiumvitában megkaptam, amikor föl mertem vetni, hogy egynémely kétharmados törvény módosíthatatlansága: közérdekellenes.

2010 után pedig azért nem hajlandók szembenézni az alapvető rendszerhibával, mert szellemileg kényelmesebb a Fidesz rossz szándékával magyarázni a fordulatot, mint az elrontott rendszerrel, aminek a kibontakoztatásában az innenső oldal is részt vett.

Egy demokratikus alkotmányban minden mást meg kellene előznie a kétharmados elv megszüntetésének, második lépésben pedig a valódi, arányos választásokon alapuló hatalommegosztás kiépítésének, de semmi jelét nem látom, hogy az ellenzék alkotmányjogi szakértői ezt terveznék.

Az az ötlet például, hogy senki se lehessen két cikluson túl miniszterelnök, éppen a hatalommegosztás hiányát pecsételné meg. Azt a tényt, hogy a parlamenti választás valójában nem a pártok mandátumainak arányáról szól, hanem egyfordulós miniszterelnök-választás, a miniszterelnök viszont azt a funkciót tölti be, mint egy prezidenciális rendszerben az elnök, akit a törvényhozástól függetlenül választanak meg.

Ami a rendszer gazdasági oldalát illeti, arról itt röviden csak annyit, hogy Magyaroroszágon nincs olyan piac, ahol szabad volna a vállalkozás és az üzlet, egyszersmind jogegyenlőség uralkodna, mindenkire egyformán vonatkoznának a törvények, érvényesülne a szerződések és a tulajdon szentsége. Ehelyett kapcsolati gazdaság van, ahol az üzleti siker a hatalom csúcsához való közelség függvénye. Erről viszont természetesen nincs szó az Alaptörvényben, úgyhogy az írott alkotmány megváltoztatásával nem változna meg.

A rendszer megváltoztatásához tehát egyfelől olyan mélységben kellene megváltoztatni az alkotmányt, hogy ahhoz az ellenzéki politikusi és jogászi elitből általában hiányzik a politikai képzelőerő; másfelől viszont nincs is szükség a megváltoztatására. A józan ész ezért azt diktálná, hogy rövid távon fel kellene hagyni az ország megváltásának, az alkotmányos szabályok megváltoztatásának hirdetésével, és az adott szabályrendszerben elérni, ami elérhető. Még egyszer: mindez nagyon óvatos feltételes módban értendő, mert az ellenzék egyszerű mandátumtöbbségének esélye is nagyon csekély.

Az alkotmányozásról szóló gondolatkísérletekből jellemzően hiányzik annak a belátása, hogy van másik oldal. Éspedig egy polarizált politikai világban. Ennek az oldalnak az érdekei és politikai szenvedélyei nyilván ellentétesek a mostani ellenzékével, de attól még valóságosak, nem fognak csak úgy elmúlni az alkotmányozási tervek szépsége láttán, és amaz oldal vezetőinek, politikatechnikusainak több tapasztalatuk van az érdekek és szenvedélyek alapján való mozgósításban, mint az ellenzéknek; az erőforrások különbségéről nem is beszélve.

Lehet, hogy a kétharmad kikerülését célzó jogi műveletek nem irányulnának a hatalom erőszakos megszerzésére és gyakorlására, kizárólagos birtoklására, de a másik oldalnak semmibe sem kerülne így keretezni, és még könnyebb volna úgy beállítani, hogy az ellenzék folytat tisztességtelen játszmát, ő sérti meg a konszenzusos szabályokat.

Ez is érv a gondolatkísérletek ellen. De főleg az, hogy egy alkotmány politikai legitimitásához konszenzus kell, nincs mese. A konszenzus egy képviseleti demokráciában a parlamenti pártok zömének konszenzusa, ugyanis ő jelenítik meg az érdekek és szenvedélyek szerint tagolódó politikai közösség nagy csoportjait. Ilyen konszenzus most nincs a láthatáron, már csak ezért sem lehetne gyorsan alkotmányozni. Meg kell várni, amíg lesz rá készség, nem lehet erőltetni, nem lehet akaratból gyorsítani. A civil alkotmányozásról feröppentett ötletek egyrészt kétségbeeséséről, másrészt politikai dilettantizmusról tanúskodnak.

Még Márki-Zay Péter is, aki pedig sok mindenben ritka tisztán lát az ellenzéki mezőnyhöz képest, így válaszol arra a kérdésre, hogy mi történne, ha az ellenzéknek csak 51 százalékos többsége lenne a parlamentben: „Semmi gond, mert nem 51 százalékkal akarunk alkotmányozni, hanem népszavazással”.

Igenis van gond, mert ha mostani ellenzéki pártoknak 51 százalékuk lenne a parlamentben, akkor semmi sem garantálná, hogy ennél lényegesen több százalékot érnének el egy alkotmányos népszavazáson. Azonkívül 51, de akár 55 százalék egy népszavazáson semmivel sem ad több legitimitást egy alkotmánynak, mint ugyanennyi a parlamentben.

Az alkotmányozással most foglalkozni: tévút. Talán jobb lenne, ha nem alkotmányjogászok adnának tanácsot politikusoknak arról, mit tegyenek választási győzelem esetén, és fordítva: ha a politikusok nem bíznák magukat alkotmányjogi szakértőkre.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

* A Czuczor-Fogarasi szerint pontos j-vel írandó.