Érdemes ezért? 13. – Sajnálom, nem.

Széky János | 2021. december 30. - 21:35 | Vélemény

Cím végére a szabályzat szerint nem illik pontot tenni, de a második fele mégiscsak válasz a sorozatcímben föltett kérdésre, és utálom a felkiáltójelet.

 

Érdemes ezért? 13. – Sajnálom, nem.
Fotó: MTI

Az eredeti kérdés, hadd emlékeztessek, az volt:
Érdemes-e az ellenzéknek akár összefogva is belemennie 2022 tavaszán – és az odáig vezető időszakban – egy nem tisztességes választás rákényszerített színjátékaiba?

Olyan választásról van szó, ahol a kormányoldal már az első szavazat leadása előtt aránytalan előnyt élvez. Ahol, ráadásul a rendszer megváltoztatásához, a hatalommegosztás, illetve a fékek és ellensúlyok bevezetéséhez szükséges kétharmados győzelem az ellenzéknek gyakorlatilag lehetetlen (még ha tisztában lenne is ezek mibenlétével és fontosságával). S ahol a kormányzást papíron egyáltalán lehetővé tévő egyszerű mandátumtöbbség elérésének is nagyon kicsi a valószínűsége.

Rákényszerítésen azt értettem, hogy a választási törvény tavaly decemberi módosításával a kormányoldal belesakkozta az ellenzéki pártokat abba a helyzetbe, ahol célszerű egy pártként viselkedniük. Ők meg abból az axiómából kiindulva, hogy a cél nem lehet más, mint a 2022-es választás megnyerése, a maguk szempontjából racionálisan eldöntötték, hogy összefognak, azaz a maguk oldalán abbahagyják a politikai versenyt. Itt hadd utaljak az ÉS karácsonyi számában megjelent cikkemre, ami a reflexív irányítás politikatechnikai módszeréről szól. Ezt a magyar kormányoldal valamiért ismeri – és alkalmazza –, míg az ellenzék valamiért nem.

A lényeg az, hogy nem szembetámadjuk az ellenséget/ellenfelet, hanem olyan premisszákat kényszerítünk rá, vagy csempészünk a gondolkodásába, hogy a nekünk kedvező döntéseket hozza. Jelen esetben: Orbán azt akarta, hogy az ellenzék egy pártként viselkedjen, és ebben a legerősebb létező párt domináljon, azaz a DK, mert akkor energiatakarékosan lehet propagandát kifejteni, és hozzá lehet ragasztani az egész ellenzéket Gyurcsányhoz.

Az ellenzék tehát pontosan Orbán kívánsága szerint cselekedett. A hiba azzal csúszott a számításba, hogy a választás Magyarországon lényegében miniszterelnök-választás (az emberek nem vagy csak másodsorban önmagukért szavaznak a pártokra, hanem húsz éve vagy Orbánra, vagy egy másik miniszterelnök-jelöltre, ahogy Amerikában az elnökre szoktak), tehát a közös jelölteken, listán, programon kívül közös listavezetőt is praktikus jelölni.

A kiválasztás legdemokratikusabb módja pedig a választás, és a politikailag aktív ellenzéki polgárok Márki-Zay Péterben több esélyt láttak, mint Dobrev Klárában, aki minden kiváló képessége és felkészültsége ellenére is a kiégett, kudarcos posztkommunista elit képviselője. A demokratikus elvnek ez a váratlan felülkerekedése egy kis időre nemlétezőből halványra javította az ellenzéki esélyeket.

Mivel azonban továbbra is a DK a legerősebb ellenzéki párt, Márki-Zaynak pedig egyelőre nincs pártja, a be nem tervezett „hiba” után az algoritmus mintha saját maga helyreállítására tendálna. A szabad és tisztességes eljárással megválasztott miniszterelnök-jelölt „leváltásáért” – észlelhetően DK-s, illetve jobbikos irányból – olyan elszánt kampány folyik, amit vagy politikai analfabétizmus (hogyan képzelik a forgatókönyvet?), vagy destruktív szándék magyarázhat csak. Akár így van, akár úgy – szomorú fényt vet az ellenzéki elit nagy részére. Érdemes ezért? Nem.

Júniusban, még az előválasztási fordulat előtt azt is megpróbáltam összeszedni, melyek azok a területek, ahol egy feltételezett ellenzéki kormány kétharmad nélkül is cselekedni tudna. A legfontosabb a gazdaságpolitika. (Bár a Fidesz – tudatosan és antidemokratikus módon – erre is kiterjesztette a kétharmados szabályt, a gazdaságra vonatkozó törvények nagy része feles, ha egyáltalán törvényszintű a szabályozás.)

Nos, a közös ellenzéki sajtótájékoztatók sorában kedden négy politikus ismertette „Márki-Zay gazdasági programjának legfontosabb elemeit”. Ez volna Márki-Zay programja? A miniszterelnök-jelölt sehol, a kamerák elé négy feltűnő hanyagsággal öltözött férfi állt ki, és sorolta az ígéreteket. (Csak úgy megjegyzem, Márki-Zay mellett az egyik érv az egyik legkiválóbb magyar gazdasági szakembertől, Király Júliától kapott bátor támogatás volt. Őt se láttam a közelben, de nem örülnék, ha közreműködése véget ért volna a Madách téri beszéddel.)

Négy háttérember sorolt tehát ígéreteket az eltökéltség, az ügy iránti odaadás minden azonosítható jele híján, közhelyekben és rossz, improvizált mondatokban. Lement a tíz perc minden izgalom nélkül. A „programnak” nem volt egyetlen hatásos mondatban összefoglalt (-foglalható) fókusza.

Nem volt nyoma benne Márki-Zay piacismeretének, csak az egyes pártok bevált szóbeli agendájának, különös tekintettel arra az elbeszélésre, hogy a gazdasági bajok oka az, hogy az emberek kevés fizetést kapnak (nem pedig fordítva), ezen pedig például a megváltó európai minimálbér segít (ami a DK-s szakértő orbáni stílusú fogalmazásában „nekünk, magyaroknak is jár”), vagy a minimálbér adóterhelésének csökkentése.

Ilyés Márton, a Momentum elnökségi tagja „a gazdaság felszabadításáról” beszélt, de a szabadság tartalmát nem határozta meg. Orvosságként azt ígérte, hogy „helyi integrált fejlesztési terveket hozunk létre a helyi közösségekkel, és vissza fogjuk csatolni a gazdaság vérkeringésébe a leszakadó régiókat”.

Túl azon, hogy ez mint politikai cél keveseket lelkesít: először is az a baj, hogy nincsenek politikailag működő helyi közösségek, a régiók szintjén végképp nem. Másodszor, mint minden fejlődni vágyó kisvállalkozó megmondhatja, pontosan ez a szemlélet a gazdasági szabadság gátja, ugyanis kölcsönt, támogatást inkább „halmozottan hátrányos helyzetű kistérségekben” lehet fejlesztésekre kapni, nem pedig a cég székhelyén, ahol olcsóbb a működés, van megfelelő infrastruktúra és képzett munkaerő. Úgyhogy lehetséges, hogy a kisvállalkozó – akár falból – egy távoli helységben „bővít”, „teremt” (mint a Jóisten), pláne papíron, egy-két munkahelyt, de ettől sem az illető helynek nem lesz érzékelhetően jobb, sem a kisvállalkozás nem tud középvállalkozássá nőni.

Tökéletesen jellemző, hogy Z. Kárpát Dániel, a parlament Vállalkozásfejlesztési Bizottságának elnöke azt a figyelemfelkeltő mellékmondatot, hogy „ha értékválasztást fordítunk”, azzal a frappáns programsummázattal folytatja, hogy „akkor egyértelmű módon közelíteni kell a magyar minimálbért és az átlagos bérszínvonalat is egy tolerálható, elfogadható európai átlaghoz”. Majd következik a rendőrök, tűzoltók, pedagógusok, azaz állami alkalmazottak (kétségtelenül szükséges) béremelése. És csak harmadsorban említi a mikro-, kis- és középvállalkozások szektorát .

Szerinte a kkv-szektorban az „egyenlő versenylehetőségeket” az jelentené, ha „nem Orbán Viktor dolgozószobájában dől el, melyik vállalkozó lehet sikeres”, csak hát a magyar gazdasági rendszer lényegéhez éppenséggel az tartozik, hogy Orbán nem a kkv-k piaci sikeréről dönt (arra értelem szerint nincs ideje), hanem a hazai oligarchák és a külföldi nagyvállalkozások sikerét garantálja. A jobbikos politikus mondata nem tanúskodik a létező magyar gazdaság bensőséges ismeretéről.

Ha a szavazók megnyerése a cél, felhívom a tisztelt szakpolitikusok figyelmét, hogy a minimálbér körül ígéretekkel szemben a miniszterelnök ténylegesen szép kerek számra emelte a minimálbért, merthogy van hatalma hozzá; az ígéret tehát itt sem út a tevőleges szavazatvásárláshoz képest.

Másfelől Magyarországon körülbelül annyi – egymilliónál valamivel több – ember jövedelme származik legföljebb öt főt foglalkoztató, azaz a bérstatisztikákba bele nem számított vállalkozásokból, mint ahányan minimálbért vagy bérminimumot kapnak. Viszont az előbbiek sorsa lényegesen kevesebb politikust érdekel; mondhatnám, ennek a szavazótömegnek az érdekeit egy ellenzéki párt sem képviseli az eddigi hatból. Részint mert nincs róluk (sem) sok ismeretük, részint mert az ő nehézségeiken nem lehet kizsákmányolásellenes szakszervezetpótló szónoklatokkal segíteni.

Van továbbá a „közbeszerzési rezsicsökkentés”, ahol az ellenzéki politikusok a kormánypropaganda nyelvén és logikájával próbálják megmondani, mi a baj azzal, hogy a Magyarországon uralkodó kapcsolati gazdaságban az alapmagatartás a politikailag segített járadékvadászat.

Mármost a gazdaság nemcsak a kormányzás legfontosabb terepe, hanem az a fő terület, ahol meg lehetne mondani a polgároknak, hogy miért érdemes inkább erre és erre a pártra szavazniuk, mint a hivatalban lévő kormányra.

Hát, ennyire futja. Érdemes? Ezért?

Boldog új évet!

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.