Érdemes ezért? 3: A kormányváltás lehetséges haszna

Széky János | 2021. július 17. - 22:25 | Vélemény

Mint az eddigiekből kiderült, nem vagyok biztos sem abban, hogy Orbánt a 2022-es választásokon le lehet váltani, sem abban, hogy választások útján lehet elérni a távozását. Éppen ezért abban sem, hogy a háromszintű ellenzéki összefogás (közös lista, közös egyéni jelöltek, közös programminimum) akár az ellenzék számára hasznos stratégia lenne.

Érdemes ezért? 3: A kormányváltás lehetséges haszna
Fotó: MTI

Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy a mostanra kiépült politikai-gazdasági-társadalmi rendszert egyszerű mandátumtöbbséggel, vagyis kormányváltással nem lehet megváltoztatni (másképp fogalmazva: a mostani, váltópártnak jelentkező egység nem lenne rá képes).

Akkor tehát az egész ellenzéki választási készülődésének nincs értelme?

Mielőtt fejemhez vágnák (megtették), hogy becsületes ellenzéki szemszögből egy defetista áruló vagyok, gyorsan tisztázom: egy választási győzelem, legalábbis rövid távon, több, sőt sokkal több lehet, mint a semmi (hogy középtávon, a mélyebb folyamatokban mennyit ér, azt 2002 és 2006 példáján láthattuk). Jöjjön tehát közkívánatra annak a fölmérése, mire lehet jó Magyarországon önmagában egy kormányváltás.

Mindenekelőtt egy módszertani megszorítás. Nem jósolok, és (mivel nem vagyok politikus) nem ígérek. Felhívom a figyelmet a „lehet” szóra, és hogy a mostani ellenzék mit valósít meg a lehetőségekből, azt nem tudom kiszámítani.

Bocsánat, ha ez a bevezetés unalmas lesz, de célom nem a lekesítés, nem is az otthonos felháborodottság táplálása, hanem azt szeretném végiggondolni, mi lenne a kihasználható (de nem biztosan kihasznált) nyereség egy ellenzéki választási győzelem esetén, és megérné-e a haszon az elkerülhetetlen költséget. Mármint azt a költséget, hogy a pártok a következő háromnegyed évben lemondanak önmaguk erősítéséről, és egyetlen pártként viselkednek, mindent alárendelve annak a célnak, hogy egy nem fair választáson, egyenlőtlen erőviszonyok között esetleg győzzenek.

Nagyon örülök, ha ezt a cikket hivatásos politikus is olvassa, és nem hülyéz le kapásból, de ha valamit táplálni akarok, az mégiscsak a létező politikusokal szembeni állampolgári szkepszis, ami szerintem a liberális demokrácia egyik létfeltétele.

Mivel – leegyszerűsítve – kétszereplős játékról van szó, azt még kevésbé tudnám kiszámítani, mik lennének a mostani hatalmi szervezet (nevezzük röviden, de pontatlanul Fidesznek) ellenlépései, sem azt, hogy ezekre hogyan válaszolna a mostani ellenzék. Erre is, arra is legföljebb elnagyoltan lehet következtetni részben alapvető pszichológiai szabályszerűségek, részben precedensek ismeretében.

Másfelől: miből gondolja bárki (az érdekelt politikusokon kívül), hogy egy kormányváltásnak nem lehetnek negatív közvetett vagy akár közvetlen kihatásai? A cikk címe egyoldalú, a hasznon kívül a károkról is lehetne spekulálni. Olyasmire gondolok, hogy valamilyen üdvösnek tartott gyógymód enyhíti a tüneteket, de nagyobb bajt okoz avval, hogy a beteggel elhiteti: az alapbetegségből is kigyógyult, holott nem.

Ismétlem, minden feltételes módban van. Amikor egy politikus azt mondja: „Ha győzünk a választásokon, megszüntetjük ezt, visszahozzuk azt, megteremtjük amazt” (csak mondom, teremteni a Jóisten tud), akkor olyat ígér, amit – még győzelem esetén is – vagy meg tud valósítani, vagy nem. Nekem nem kell ígérnem semmit.

Szóval: mi lehetne a haszon?

Próbáljuk rendszerezni. Az első kategóriába tartozik a lélektani nyereség. Például az, amit facebookolók úgy szoktak mondani, hogy „végre fellélegezhetünk”. Ez önmagában remek érzés, csak két gond van vele. Az egyik, hogy a politikai közösség nagy részének, nagyjából az egyik felének – minden választási eredmény és közvélemény-kutatás szerint ez nem lenne fellélegzés, hanem úgy élnék meg, mint álnok támadást és meg nem érdemelt csapást. A Fidesz bolond lenne nem kihasználni, sőt szítani a sértett dac érzését. A következményeket nem latolgatom.

A másik, hogy a fellélegzés önmagában kevés. Ha egy másfajta politikához nincsenek meg az anyagi források, akkor csak szimbolikus vagy kozmetikai intézkedésekhez elég. A legegyszerűbb feladat: pótköltségvetésre lenne szükség, esetleg az államháztartási törvény módosítására is, ami szükségszerűen érdeksérelmekkel jár, a következményeket nem latolgatom. Továbbá az államháztartási bevételek növelése érdekében – a világrekord áfa megtartásával – az új kormány ugyanúgy érdekelt volna az infláció elengedésében, mint a mostani, a k. n. l.

A második kategóriába azok a szakpolitikai témák tartoznak, amikben a kormánynak a rendszer formális (alkotmányos) részétől függetlenül van mozgástere, magyarul ahol nem kell kétharmados törvénymódosítás, hogy egyáltalán mozdulni tudjon. Vagyik amikkel a kormányok leginkább foglalkoznak egy normális demokráciában. Közülük leggyakrabban az oktatást és az egészségügyet emlegetik, erről bővebben egy másik cikkben. Egyelőre sok sikert kívánok ez ügyben magunknak, bármilyen kormány jön is.

Megjegyzem, a magyar rendszer egyik nyomasztó sajátossága, hogy még a politikának ezek a szférái is valamennyire be vannak fagyasztva. Az ellenzéki pártokat politikai hasznukra tekintet nélkül emlékeztetném: ahhoz, hogy „a közösségek visszakapják az iskolákat és a kórházakat”, az önkormányzati törvény módosítására lenne szükség. Az viszont sarkalatos. A Fidesz pedig már 2010 előtt is blokkolta bármely kétharmados törvény módosítását, részint hogy ne rontsa saját pozícióit; részint mert csak: hogy éreztesse hatalmát még ellenzékből is. Miért tenne most másképp?

Idesorolható a külpolitika is. Cáfolhatatlanul nyereség lenne, ha a következő magyar kormány felhagyna az orosz és kínai érdekek érvényesítésével, és ez olyan dolog, amiért önmagában is érdemes választást nyerni. Ahol azonban szerződések és főleg informális megállapodások vannak ezekkel a rezsimekkel, ott egy majdani kormánynak tisztában kell lennie azzal, hogy a másik oldal nem a nyugati jogi normákat követi, bár – Orbánhoz hasonlóan – kihasználja a jogtiszteletben megnyilvánuló nyugati „civilizációs gátlásokat”.

A harmadik csoportban olyan politikai témákat lehet említeni, amikre nem vagy csak viszonylag kis átfedéssel terjed ki a kétharmados elv, azaz alkotmánymódosítás vagy a Fidesszel kötött, a 2010 előttihez hasonló kényszerkonszenzus nélkül is lehetne cselekedni, viszont azért nehéz, mert ezek az ügyek nem formálisak, vagy a fellépés formális jogi érvekkel támadható.

Hogy ne rejtvényekben beszéljek: kormányváltás esetén azt természetesen meg lehet oldani, hogy a közbeszerzéseket ne az országot most – az Alaptörvénytől függetlenül – uraló hálózat tagjai nyerjék, rendszerszerűen honorálva a csekély versenyképességet és az innováció hiányát. De azt nem tudom, hogyan lehetne megoldani, hogy csak „tiszta” pályázók vehessenek részt a tendereken, olyanok, akinek a tőkéje nem abból származik, hogy a hálózat részei, vagy együttműködnek a hálózattal. És hogy az ilyen tisztasági követelményt miért ne lehetne általában és esetenként jogászi eszközökkel megtámadni.

Ami a bűnüldözést vagy pláne az elszámoltatást illeti: egy új kormánynak a rendőrség fölött lenne hatalma, az ügyészség és – természetesen – a bíróság fölött nem. Az új ellenzéket viszont semmi sem gátolná, hogy a bíróságokon és még inkább az ügyészségen megtartsa informális hadállásait, amik elvben nem léteznek, becsülhetően viszont még erősebbek, mint 2002–2010-ben, miközben a már rég bejáratott agitprop módszerrel a „jogállam” ellenségeiként bélyegezze meg azokat, akik az ilyen informális befolyás létezését feltételezik. A másik politikai oldalnak erre akkor sem volt válasza.

Ezzel összefüggésben egy nagyon lényeges változás: a Fidesznek nem lenne módja, hogy személyre szabjon törvényeket. A keleti külpolitikai-külgazdasági elköteleződéshez hasonlóan a „fideszes” vagyonfelhalmozás és hatalomkoncentráció függvénye is legalább konstans lenne növekvő helyett. Meg lehetne állítani. Az eddig felhalmozott vagyon leépítése, az informális és némely esetekben (önkormányzatok, kilenc évre szóló tisztségek stb.) formális hatalom fékezése, ellensúlyozása más lapra tartozik.

A mostani hatalom választási vereségének lenne még egy haszna az ország szempontjából. Nemcsak a kétharmados mandátumtöbbség rendkívüli a modern demokráciákban – hiszen a többpártrendszer célja a politikai közösség érdekek és politikai érzelmek szerinti tagoltságának leképezése –, hanem az is szokatlan, hogy egy párt megkapja a nép szavazatainak abszolút többségét vagy nagyon a közelében legyen, miközben a többi párt külön-külön sokkal kevesebbet kap.

A kormányoldaliak joggal hivatkoznak nemzetközi fórumokon a sorozatosan fényes választási győzelmekre, amik azt igazolják, hogy a magyaroknak Orbán politikája kell. Ilyen erős legitimációval nagyon nehéz szembeszegezni azt a tételt, hogy egy politikai vezető a választókéval ellentétes akaratot kényszerítene az országra, vagyis itt „diktatúra” volna. Nincs. És teljesen meddő azt hangoztatni, hogy Magyarország nem egyenlő a kormányával”, mert a világ előtt egyetlen ország sem egyenlő a kormányával, de csak nyílt diktatúrában tudnak olyan politikát folytatni a vezetők, amit a többség nem akar, vagy legalábbis nem tűr. Magyarországgal nem az a baj, amit egy politikus tesz vele, hanem amit a politikailag aktívak többsége tesz magával.

A választási vereség ezt az érvet szüntetné meg. Innen már az új többségnek és szavazóinak a felelőssége lenne, hogy úgy viselkednek-e, ahogy demokráciában szokás – nem biztos, hogy sikerülne, de legalább tisztulna a kép, az is haszon.

Amúgy a magyar politikai intézményrendszer és ezen belül választási rendszer olyan tragikusan tisztességtelen, hogy a listás szavazatok többsége sem biztosan elég a kormányváltáshoz, de erről később.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.