Érdemes ezért? 7 – Féktelenül, ellensúlytalanul
A Magyarországon zajló ellenzéki előválasztások egyik biztató tanulsága, hogy ha a procedúrákba nem avatkozik be antidemokratikus akarat, akkor – nem biztosan, de jó eséllyel – felülkerekedik a józan értelem.
A másfél évtizede botrányt botrányra halmozó gazember visszalép, mert tisztességtelen képviselőjelölti kampányát nagyon nem nyelik be a választópolgárok. A miniszterelnök-jelölti előválasztás második fordulójában két jelölt marad, ahogy a világ kétfordulós választásain általános szokás (a szervezők közül aligha tudta bárki, hogy milyen pillanatnyi kompromisszumok vezettek az 1989-es magyar választási rendszernek ahhoz a logikátlan eleméhez, hogy a második fordulóba kettőnél több jelölt is kerülhet).
És végül: a második fordulóban az egyik jelölt bal- a másik jobboldali, tükrözve részben azt, hogy még az ellenzéki választók is megosztottak világnézetileg, részben azt, hogy ők sem elégszenek meg azzal a hagyományos elittel, ami megadatott.
A miniszterelnök-jelölti párharc nem szép, nem elegáns és gyakran nem fair, ezen a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség hajlamos megrökönyödni, de hát sehol sincs előírva, hogy a demokrácia szép kell hogy legyen. (Emlékeztetnék arra, hogy Hillary Clinton milyen stílusban szidta a 2008-as demokrata előválasztáson új vetélytársát, Barack Obamát; később mégis ő lett Obama külügyminisztere.)
Az egyik jelöltnek a személyiségét, viselkedését, nézeteit kritizálják sokan hevesen (ugyanezek a vonások és gesztusok más szavazókat minimum nem riasztanak el); a másik jelöltről viszont azt feltételezik, hogy kényelmesebb ellenfél lenne Orbán Viktornak (ennek még nem láttam meggyőző bizonyítékát.)
Hadd hozzak be még egy szempontot e sorozat alapkérdésének megfelelően. Vagyis: ha a 2022-es tisztességtelen választásokon az események előre nem látható alakulása folytán valamelyik jelölt listavezetőként mégiscsak legyőzné a hallatlan erőfölényben lévő Orbánt – mennyire lenne képes új rendszerbe átvezetni az országot, mennyire lenne új az a rendszer, és mennyire tudná megelőzni a NER diadalmas visszatérését?
A szerdai előválasztási tévévita egyetlen kis részletét szeretném elemezni. A téma: az alapvető jogok és e jogok biztosának tevékenysége. A Társaság a Szabadságjogokért ügyvezető igazgatója bírálta az ombudsmant, amiért csak hallgat, amikor az állam sérti az polgárok jogait. A résztvevőkhöz intézett műsorvezetői kérdés: Kormányra kerülvén mit tennének, hogy az alapvető jogok biztosa ellássa feladatát?
Ne foglalkozzunk azzal, hogy a kérdés értelmetlen, az ombudsman független a kormánytól, csak az Országgyűlésnek felel. És a parlament sem tud sokat tenni azon kívül, hogy egyszerű többséggel leváltja az ombudsmant. Pillanatnyilag legalábbis ez a helyzet, de vigyázzunk: minthogy a mostani kormánytöbbségnek alkotmányozó többsége van, ezt a szabályt bármikor megváltoztathatja, ahogy máris javasolták – és nyilván el fogják fogadni – egy sokkal fontosabb funkcionárius, a legfőbb ügyész leváltásának kétharmadossá tételét.
Gondolatmenetünk – és a lehetséges következő rendszer – szempontjából érdekesebb Dobrev Klára válasza, ami majdnem elveszett a szokatlanul izgalmas és kulturált vita pörgésében. Idézem (38:30-tól):
Amikor arról beszélünk, hogy helyre kell állítanunk a jogállamot, és le kell bontanunk az Orbán-rendszert, akár a kétharmados törvényeket, akkor azért beszélünk erről, mert olyan kormányt szeretnénk, és olyan új jogrendet, ami a mindenkori kormányt korlátozza. Az alkotmánynak, a sarkalatos törvényeknek az a feladata, hogy soha többé ne lehessen olyan kormány Magyarországon, ami bármire képes. Vissza kell állítani a fékek és ellensúlyok rendszerét, amiben például a civil szervezetek, a civil kontroll az egyik legfontosabb dolog. Amikor arról beszélünk, hogy lebontjuk Orbán rendszerét, akkor arról beszélünk, hogy hogyan fogjuk megerősíteni és fölépíteni a civil kontrollt.
Ha szigorúan nézzük, Dobrev Klára, tehát az a miniszterelnök-aspiráns, akit sokan a legfelkészültebbnek mondanak, és aki – belső híveivel együtt – a páston maradt vetélytársát kereken alkalmatlannak nevezi, ebben a politikai rendszer lényegéhez tartozó ügyben szimplán téved.
A civil szervezetek a klasszikus, madisoni értelemben nem részei a fékek és ellensúlyok rendszerének. Utóbbinak feltétele ugyanis a hatalommegosztás, a civil szervezetek pedig éppen hogy kívül vannak a politikai hatalom szféráján. Ezt tükrözi az angol kifejezés: non-governmental organizations, azaz „kormányzaton kívüli szervezetek”, miközben a hatalommegosztás a kormányzati, azaz kormányzaton belüli hatalom megosztása. (Fordításokban és értelmezésekben sok zavart okoz, hogy magyarul a kormányzat a végrehajtó hatalommal, annak is főként a központi részével társul, de az angol alapú nemzetközi szóhasználatban a törvényhozó és a bírói hatalmi ág is idetartozik.)
Másképpen fogalmazva: hatalmat csak hatalom tarthat féken, vagy Madison híres mondása szerint „becsvágy szegeződik szembe becsvággyal”. A hatalmi ágak intézményei egymást fékezik és ellensúlyozzák. Azaz nem alapvető jogokról van szó, arról, amit fontos civil szervezetek védenek – ez is alapjog –, hanem alapintézményekről. Ezekről minden írott alkotmányban, a jelenlegi magyarban is, más-más szakaszok rendelkeznek.
Ám ha türelmesebben nézzük, és elfogadjuk, hogy a civil kontroll bizonyos értelemben fékezi – ellensúlyozni rendes körülmények között nem tudja – a végrehajtó, törvényhozó és bírói hatalmat, akkor sem mondhatjuk, hogy Orbán rendszerének leépítése akár csak nagyrészt a civil kontroll megerősítésével és felépítésével volna egyértelmű.
Madisonban 1787-88 őszén-telén föl sem merült az általános választójog gondolata, a közvetlen demokráciát pedig ijesztő kilátásnak tartotta, de a képviseleti rendszerek azóta általános választójogon is alapuló liberális képviseleti demokráciákká fejlődtek. Így a színtéren újfajta, nem a kormányzathoz/hatalomhoz, hanem a civil társadalomhoz tartozó aktorok jelentek meg.
A politikai hatalmuk koncentrálására törekvő vezetők, illetve elitek, mivel az érdekeiket veszélyeztetik, éppen úgy igyekeznek elnyomni őket, mint ahogy a végrehajtó hatalom maga alá rendeli vagy rendelné a másik két hatalmi ágat. (Lásd Magyarország, Lengyelország.) Magyar Bálint és Madlovics Bálint A posztkommunista rendszerek anatómiája című kézikönyve négy ilyen aktort különböztet meg: a független médiát, avagy médiavállalkozókat; a vállalkozókat; a civil szervezeteket; és magukat az ellenállásra és békés politikai változtatásra képes polgárokat, vagis a „tömegeket” (342-343. oldal). De még így sem lehet mondani, hogy a civil szervezetek önmagukban kulcsfontosságúak lennének egy rendszerváltásban.
Lehetek elnéző, és mondhatom, hogy Dobrev Klára pontatlanul fogalmazott, politikusokkal gyakran előfordul. Lehetek megértő, és gondolhatom, hogy gesztust akart tenni a civil szervezeteknek, amikkel – és egyáltalán, a civil társadalommal – a 2010 előtt, szocialista vezetésű kormányok sem voltak éppen barátságosak.
De ha sem elnéző, sem szükségtelenül megértő nem vagyok, azt mondom: a fent idézett szövegben jól tükröződik, hogy a jelenlegi ellenzéki elitek zömmel mennyire érzéketlenek az alapintézmények bajaira, a hatalommegosztás hiányára; mennyire nem érdekli őket az intézményrendszer torz volta, olyan szinten, hogy a fékek és ellensúlyok fogalmát, működését sem óhajtják érteni. Pedig az intézményrendszer betegsége annyira fájdalmas, hogy még a közös „Ellenzéki értéknyilatkozatba” is belevették – hatod-hetedsorban – három évtized után az arányos választási rendszer megalkotását és a közvetlen elnökválasztást.
(Márki-Zay Péter történetesen kivétel: Dobrev Klára szavaira ezzel válaszol: „a fékek és ellensúlyok a legfontosabbak, sajnos a 2010 előtti alkotmányban nem voltak eléggé erősek, ezért Orbán Viktor ki tudta siklatni a demokráciát.” A Juhász Péternek adott interjú végén pedig egyszerűen azt: 2010 előtt is hiányoztak a fékek és ellensúlyok. S itt a 2008-as népszavazást lehetővé tévő alkotmánybírósági határozatokra hivatkozik, amik nemhogy a demokráciát védték volna, de megadták a kegyelemdöfést a harmadik köztársaságnak.)
A másik irányból nézve: a jó politikai rendszert az ellenzékben tipikusan úgy képzelik, mint ahol vannak a hazai hatalmon kívül álló, romlatlan minőségellenőrök – civilek, Brüsszel –, akik megmondják, milyen szabályokat kell betartani, és megbüntetik a Rosszakat, hogy többé ne jusson eszükbe rendetlenkedni. Nem tűnik föl, hogy ez a remény eddig sem igazolódott?
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
