Érdemes ezért? 8 – Keskeny kiút

Hogy ne beszéljek rejtvényekben:

Ezt a sorozatot többek között abból a feltevésből kiindulva kezdtem írni, hogy az ellenzék – akaratán kívül, persze – az ellenfele, Orbán Viktor szándékai szerint cselekszik. Orbánnak nyilván az az érdeke, hogy a másik oldalon ne nőjenek fel erős és tehetséges politikusok, akik bármilyen fordulat esetén alternatívát jelentenének. Ilyen személyiségek versenyben tudnak kiemelkedni, verseny pedig akkor lehetséges, ha a pártok külön-külön erősek. Az érdek tehát az, hogy a több párt egyetlen pártként működjék – ami a választásokat illeti, közös „egyéni” képviselőjelöltekkel, közös listával, közös kompromisszumos programmal (vö. „a teve olyan ló, amit bizottság tervezett”).

Eddig mindez meg is valósult. Bevallom, kételkedtem az előválasztások hasznában, mert számomra – ahogy gondolom, Orbán számára is – az volt a logikus, hogy a kényszerből egyesülő ellenzéken belül a legnagyobb, legszervezettebb és legtöbb erőforrással rendelkező párt akarata érvényesül ugyanúgy, mintha nem játszanák el az egész demokratikus játékot a nem demokratikus közegben. Vagyis a Demokratikus Koalíció akarata győzne. Éspedig pontosan abból az önmagában racionális – kiszámítható – megfontolásból, hogy ha a cél Orbán legyőzése, akkor minden érdeket és ideológiát alá kell rendelni annak, aki azért a legtöbbet teheti.

Másképp fogalmazva: nem látszott logikusnak, hogy az előválasztások eredménye ne a közvélemény-kutatási eredményeket tükrözze, ahol az ellenzéken belül a DK és a Jobbik a két legerősebb párt, de az utóbbira nem szívesen szavaznak át az itt többségben lévő baloldaliak.

Ezzel szemben az derült ki, hogy a demokratikus procedúra önmagában is fékezi a pártelitek érdekeinek és rögeszméinek érvényesülését. Amúgy ezért is lenne szükség 2022-ben – és bármikor – szabad és tisztességes választásokra.

Megmutatkozott az ellenzék tagoltsága, nyitva maradt a verseny. A DK a sok közös jelölttel együtt sem kapott lényegesen több jelölést, mint a Jobbik (32–29). A közvélemény-kutatásokban rosszul, a miniszterelnök-jelölti választáson még rosszabbul szereplő szereplő Momentum továbbra is mellőzhetetlen (15), ráadásul övék volt a második legtöbb szavazat, azaz a második legtöbb aktív támogató. De a nemzetközi progresszista irányzatot képviselő, százalékban máskor alig mérhető Párbeszéd (6) és a következetesen zöld LMP (5) is színen maradt. Az MSZP-ről végleg bebizonyosodott, hogy nincs reménye vezető szerepre, és ez így van jól.

Továbbá az is jól van – járulékos pozitív hatás –, hogy az egyénijelölt-választáson húzónévnek szánt szocialisták közül a nagy befektetéssel nagyon gusztustalan kampányt folytató, nem épp bizalomgerjesztő előéletű Tóth Csaba visszalépett a helyi ellenállást érzékelvén Zuglóban, a szabadság ügyének sok kárt okozó Mesterházy Attila pedig csúfos vereséget szenvedett Veszprémben.

Tulajdonképpen szerencse, hogy a szervezők a miniszterelnökjelölt-választáson ragaszkodtak a 2010 előtti szisztéma egyik, mai szemmel logikátlan furcsaságához – ahhoz, hogy a második fordulóba nem két jelölt jut tovább, mint a világban szokás, hanem ahány meghaladja a tizenöt százalékot (a pillanatnyi pártok közötti kompromisszumrendszer része volt 1989-ben, amikor megállapodtak a választójogi törvényről). Ez tette lehetővé, hogy Márki-Zay Péter bejusson a második fordulóba, vagyis hogy ne csak egymáshoz nagyon hasonlító politikusok közül lehessen választani.

Az ellenzék szempontjából szerencse, hogy a második fordulóban a nem túlságosan harcos alkatú baloldali Karácsony Gergely visszalépett – saját bevallása szerint megkönnyebbült ettől. És végül: az ellenzék szerencséje, hogy a miniszterelnök-jelölt választást az esélytelennek tartott, saját pártháttér nélküli Márki-Zay nyerte.

Az ő sikerét nem kevesen – többféle pártállásból, többféle színvonalon – azzal magyarázzák, hogy Magyarországra is elért az Amerikától Olaszországon át Szlovákiáig hódító populista hullám. Az elitellenesség a nyerő. Mintha a populizmus valamiféle járvány lenne, ami terjed a világban, és az egyes nemzetek hajlamosak megfertőződni.

Valójában minden országban másfajta válságra válaszolnak – más-más időpontokban – a hagyományos jobbközép/balközép fősodortól eltérő pártok.

Amerikában Trump személyisége és politikája 2016-ban megfelelt annak a világhelyzetnek, ahol megrendült az amerikai kivételességtudat alapja. Megszűnt az Egyesült Államok hatalmas gazdasági túlsúlya (1960 és 2014 között részesedése a világ GDP-jéből 40-ről 22 százalékra csökkent); és katonai fölénye megmaradt, de háborúi vagy eredménytelenek (Afganisztán), vagy morálisan defektesek voltak (Irak). És nem volt többé olyan globális ellenség, akinek gonoszságára hivatkozva feled(tet)ni lehetett vagy kellett volna a saját hibákat.

Itáliában az első populistának mondott vezető, Silvio Berlusconi – tartalmilag jobbközép politikájával, tekintélyelvű és korrupt módszereivel – 1994-ben került hatalomra az első köztársaság romjain, a kommunista ellenzék és a kereszténydemokrata vezetésű kormányoldal összeomlása után. Több évtizedes vergődés következett, mígnem két egészen unortodox „populista” párt, a tisztán elitellenes 5 Csillag és az autoriter Liga kötött koalíciót 2018-ban, de ez is ingatagnak bizonyult. Jelenleg nemzeti egységkormány van hivatalban, kérdés, hogy meddig.

Szlovákiában a Kuciak-gyilkosság után kevés kő maradt kövön, így győzhetett – bizonyos értelemben szintén a romokon, korrupcióellenes demagógiával – tavaly a komikus mellékszereplőnek tartott Matovič. Dehát ő sem kormányozhatott sokáig.

Magyarországon megint csak más a helyzet. Itt az elitellenességet (szintén) nem valami nemzetközi divat táplálja, hanem egyfelől az a tény, hogy a 2010 óta kormányzó erő leplezetlenül elitérdekű – saját vagyonfelhalmozását és hatalomkoncentrációját szolgáló – politikát folytat, tehát el sem játszhatná, hogy harcol a korrupció ellen. Másfelől a régi baloldal – amellett, hogy szintén megvan a maga korrupciós múltja – semmi újat nem tud felmutatni ahhoz a politikához képest, amivel egyszer már nagyon megbukott. Hiába mondja, hogy „én jobban értek hozzá”, amikor ott a bizonyíték, hogy nem; és hiába reménykedik abban, hogy az Orbán-ellenességgel majd új híveket szerez magának, amikor erre tizenegy éve bizonyíthatóan nem képes.

Ami az Orbán iránti személyes indulatoktól független politikai tartalmat illeti: a baloldal igazságosabb újraelosztásban hisz, és erre tesz ígéretet. Ígérni azonban a Fidesz is tud. A különbség az, hogy a mostani kormány kezében van a kassza kulcsa, tehát nemcsak ígérni tud, hanem előleget is adhat bőven. Ez az út tehát nem járható.

Miként az is merő ábránd, hogy a magyarra esetlenül „jogállamiságnak” fordított joguralom (rule of law) sérelmei tömegeket mozgathatnak meg a Fidesszel szemben, az ellenzéki pártok javára. A „jogállamiság” rész-egész alapú metonímia a liberális demokrácia helyett, önmagában is elvont, nem tűzhető zászlóra, jelentése pedig – mint arra a mostani uralmi elit tagjai élvezettel mutatnak rá – képlékeny: politikai viselkedési szabályok tetszőlegesen módosítható listáját jelenti.

Ha valamennyire apadna a pénzfolyam, és ennek az életszínvonalbeli következményeit sokan éreznék, az megváltoztathatná a kormányhoz fűződő viszonyt – de az ellenzéki pártoknak akkor azt is meg kellene értetniük, hogy ebben nem „Brüsszel” a bűnös, hanem a kormány, és ez nem olyan könnyű feladat, amilyennek látszik.

A magyar ellenzék egyik nagy tévedése, hogy feltételezi: a politika viselkedési szabályok megalkotásáról és számonkéréséről szól, és az a jó politikus (a szó „rendes” értelmében is jó), aki a szabályokat betartja.

A politika – a demokratikus politika is – hatalmi tranzakciókról szól, és valaki nem azért nem kaparinthat a kezébe korlátlan hatalmat, mert betartja a viselkedési, esetleg jogszabályokat, hanem mert a demokratikus intézményrendszer nem teszi lehetővé. Nem azért, mert az alkotmányban szól erről egy mondat, hanem azért, mert a politikai rendszer hatalommegosztáson alapul, és működnek benne a fékek és ellensúlyok. Nem úgy, mint Magyarországon.

Bocsánat, de kénytelen vagyok a Bárányvakság könyv bevezetőjét idézni: Orbán tudta 2010 körül maximálisan kihasználni „az intézményrendszer hibáit is, a középosztály erős, adakozó állam iránti vágyát is, az állambiztonsági veteránok támogatását is, a trianonizált naci­onalizmust és a Kádár-kor iránti nosztalgiát is”.

Amit látok: azóta sokat változott a helyzet. Tizenegy év tapasztalata már végre elég ahhoz, hogy az ellenzék felismerje valamennyire az intézményrendszer megváltoztatásának fontosságát, „arányos és igazságos” választásokat tartson szükségesnek (kérdés, hogy mit ért rajta – úgy látom, képzelete most csak a 2010 előtti kétfordulós változatig terjed). Meg közvetlen elnökválasztást. Az Alaptörvény egyszerű többséggel való leváltása fából vaskarika; lehet, hogy valamilyen jogi akrobatamutatvánnyal megoldható, de politikai legitmitása nincs.

Az államon belüli titkosszolgálati hálózatot egyre kevésbé a kiöregedő kommunista veteránok tartják fenn, bár azért még ott vannak. Az állambiztonsági dossziényilvánosságnak már nem annyira napi politikai funkciója volna, inkább azt segítené, hogy a politikai közösség jobban tisztában legyen annak a rendszernek a természetével, amelyben 1990 óta él. Már amenyiben képes rá.

Márki-Zay Péter nemcsak abban különbözik a többi vezető ellenzéki politikustól, hogy nem tart be bizonyos – mondjuk úgy, diszkurzív – szabályokat (pl. hogyan lehet beszélni, mit szabad mondani a gyerekek testi fenyítéséről, az LMBTQ-, a cigánykérdésről); emiatt sokan támadják;de lehet, hogy másokat éppen ezzel nyer meg. Nemcsak abban, hogy gyakorló katolikus. Hanem abban is, hogy nem ígér, mert nincs értelme. Talán azért, mert egyedül ő deklarálja piacpártiságát – olyan politikusok között, akiknek gondolatai az újraelosztás körül forognak. Végül abban más, hogy soha nem mulasztja el megemlíteni a fékek és ellensúlyok fontosságát, kitérve arra, hogy ezek 2010 előtt sem működtek; egyáltalán tudja, hogy mik azok.

Nem lehetett kiszámítani, hogy az előválasztás demokratikus eljárása olyan politikust emel föl, akit a demokráciahiányban érvényesülő pártpolitikai mechanizmusok nem engedtek volna az ellenzék élére jutni. A pártszerkezet torz voltát mutatja, hogy miközben a közös miniszterelnök-jelölt jobbközépre sorolható, Magyarországon – egyedül a térségben és valószínűleg Európában, Oroszországon és Belaruszon innen – nincsen számottevő jobbközép párt. Ebből még konfliktusok lehetnek – de itt hagyjuk abba a jóslást.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.