És mi van, ha nem nácik?
A múlt héten a NER azzal botránkoztatta meg az ép demokratikus érzésű magyarokat, hogy Állami Számvevőszék nevű szerve – tiltott párttámogatásra hivatkozva – 660 millió forint büntetést rótt ki a Jobbikra, és ezzel a legnagyobb ellenzéki pártot gyakorlatilag megfosztotta a lehetőségtől, hogy jövőre legálisan részt vegyen a választási kampányban.
Nem is annyira az ÁSZ védelmében, mint az ellen, amit a szorult helyzetbe került Jobbik mentegetésének véltek, két fő érvet vetettek föl ellenzéki körökben: 1. Mégiscsak elkövették azt, amiért megbüntették őket – aránytalanul olcsón fogadtak el plakáthelyeket Simicska Lajos cégétől, és ezt nem menti, hogy korábban a Fidesz módszeresen ugyananezt csinálta –, márpedig a törvényeket be kell tartani, elvégre jogállamban élünk. 2. A Jobbik náci (fasiszta, nyilas) párt, tehát nem kár érte, megleszünk nélküle is.
Az első érvet kiváló gondolkodó fők hangoztatják, nehéz vitatkozni vele – nem olyan értelemben, hogy nem lehet; csak nehéz. Meg kell ugyanis állapodni hozzá a „jogállam” definíciójában, ami önmagában sem könnyű feladat, majd abban, hogy Magyarországon egyáltalán van-e jogállam, és ez végtelen skolasztikus huzakodáshoz vezethet. Én más fogalmat használnék, a hármas hatalommegosztás, illetve a fékek és ellensúlyok rendszerén alapuló liberális képviseleti demokráciáért.
Ha ezzel a műszerrel nézzük, akkor a vita tárgytalan, mivel egy ilyen hatalmú Állami Számvevőszéknek a liberális képviseleti demokráciához nincs köze, függetlenül a jogállam definíciójától. Ilyen kormányzati rendszerben a törvényeket a parlament hozza, és betartásukat a bíróság ellenőrzi, márpedig a magyar ÁSZ-nak sem a törvényhozói, sem a bírói hatalomhoz nincs köze. Formálisan az Országgyűlésnek felel, gyakorlatilag annak a mozdíthatatlan kormánytöbbségnek „felel”, amelyből az elnöke vétetett, s amelynek fenntartását természetesen a kormánytöbbség ellenvetése nélkül szolgálhatja. Ami a bírói hatalmat illeti, úgy hozhat tényleges ítéleteket, hogy azok ellen nincs jogorvoslat. Az élet más dolgaiban legalább elvileg lehet fellebbezni – itt véletlenül sem hagytak ilyen lehetőséget.
Ha nem törvényhozói s nem bírói hatalom, akkor nyilván kormányzati, végrehajtó, de azon belül is pártállami – elnökét tizenkét évre „választják meg”, az annyi, mint három választási ciklus. Egy adott pillanat megfelelő parlamenti párttöbbsége tehát három választás eredményétől függetleníti ezt a hatalmat. Vagyis az ÁSZ nem jogállami szerv, hanem közönséges pártállami hatóság, amely mindenfajta kontroll nélkül szelektálhat egy választás („választás”) résztvevői között – tetszettek volna... emiatt tiltakozni, akkor. Hevesen.
A Jobbik nácizása viszont bármilyen jó lehetőség a politikai indulatok kiélésére, és bármilyen diadalmas igaságérzettel – ami nagyon kellemes állapot – tölti el az érv használóját, a magyar történelem nem ismeretén alapul, és így a jelen félreértését alapozza meg. Ennek az érveléstípusnak az a módja, hogy felhozzák jobbikosok – rendszerint évekkel ezelőtti – tabusértéseit, van belőlük bőven, majd kategorikusan és rendkívül tájékozottan kijelentik, hogy kutyából nem lesz szalonna – még akkor is, ha korunk politikai világában erre is van sok példa.
De ki a náci? Amennyiben nem szitokszóként használjuk, azaz definiálható politikai tartalmat jelölünk vele: az, aki a Német Nemzetiszocialista Munkáspárt tagja. Ilyen párt1945 óta nincs, és a náci ideológia tabu, tehát nácinak vagy újnácinak az nevezhető, aki a képviseleti demokrácia terén kívül vállalja a tabusított hagyományokat. Szerte a világon vannak ilyen csoportok, de lényegtelenek. Vannak továbbá alt-right, identitárius, miegymás csoportok, amik a tabuk lerombolásán dolgoznak, de a Jobbik nem ennyire posztmodern.
A „fasiszta” címke egy fokkal pontosabb, de csak egy fokkal. Egyfelől szintén meghatározhatatlan – vagy önkényesen, alkalomszerűen meghatározott – tartalmú szitokszó, de a névadó olasz fasizmuson megjelölésén kívül eléggé alkalmas gyűjtőfogalomnak is – a az 1945 vagy inkább 1939 előtt feltűnő nemzeti, azaz nem marxista kollektivista mozgalmakra.
Volt ilyen Magyarországon is. És itt érünk a „nyilas” jelzőhöz, ami káros félreértés. Nyilason ugyanis ma a politikai közbeszédben azt értik, aki részt vett a holokausztban. Nagyon leegyszerűsítve pedig mai kontextusban azt, aki antiszemita; és aki antiszemita, az bármikor képes lehet népirtásra (lásd a fideszes szónokok „soha többé'” refrénű fogadalmait). A felmérések szerint azonban ma a lakosság 23 százaléka „erősen” antiszemita, ennyi népirtásra hajlamos emberrel nyilvánvalóan nem lehetne együtt élni egy társadalomban. Úgyhogy próbáljuk meg ettől függetlenítve szemügyre venni a „nyilasság” tartalmát. Amit találunk, az talán nem annyira iszonytató, de annál kétségbeejtőbb a jövőre nézve.
A korabeli nyilas, nemzetiszocialista csoportok – köztük a legnagyobb, a Szálasi-féle párt és mozgalom – megkülönböztető sajátossága nem az volt, hogy 1944. október 15. után folytatták a magyarországi holokausztot, amit különben a (hivatalosan és némely kulcsfigurákat kivéve zömében) nem nyilas kormányzati apparátus kezdett meg. Az ország ekkor már hadszíntér volt, kizökkent világ, ahol fanatikusok és az állatias söpredék hatalomra emelkedésének kedveztek a viszonyok. De a Nyilaskeresztes Párt/Hungarista Mozgalom békeidőben erősödött meg azzal, hogy Magyarország bajaira ígért megoldást.
Ha az ember legyőzi viszolygását, és valahogy megbirkózik az őrült nyelvezettel (amiben azért „van rendszer”), eléggé ismerős logikával találkozik. Adva van egy területileg megcsonkított ország, amelynek határait nem lehet visszaállítani óriási tömegű nem magyar ember visszafogadása nélkül. Ezt Szálasi nem a nemzetiségek elnyomásával, hanem valamiféle közvetlen demokratikus úton képzeli, hiszen a nemzetiségek is őshonosak, miért ne gondolkodnának olyan módon, ami összeegyeztethető a miénkkel – miért ne fogadnák el maguktól a magyar etnikum természetes dominanciáját?
Ebben az országban roppant társadalmi igazságtalanság uralkodik – az igazságosság helyreállításának útja a szocializmus, Szálasi ezt ezerszer hangsúlyozza. Hitt abban, hogy a „nacionálszocializmus” vonzóbb a tömegeknek, mint a marxista változat – és hosszú távon igaza lett. És ne tessék rámondani, hogy ja, persze, nácik – Szálasiék komolyan gondolták az ideológiának ezt az oldalát, jóval balra álltak a német náciktól. Ötszáz holdnál nem lett volna nagyobb földbirtok – érdekes módon ugyanez volt a határ a szociáldemokraták és a kisgazdák terveiben is. A többi szektorban a kisipar és a kiskereskedelem uralkodott volna, ahol szükséges nagyobb üzemeket – így az energiapiarban – államosították volna, a bank- és pénzügyi szektort pedig annyira utálták, mint egy mai occupy-os.
Egyáltalán, a piacban való gondolkodás meg az ideológiájuk viszonya olyan volt, mint az olajé meg a tefloné. Több volt ez, mint utálat: egyszerűen nem jutott eszükbe, hogy piac van.
A zsidók ebben a világképben úgy szerepeltek, mint nem őshonosok, akik velük születetten ártalmasak a lényegét kiteljesítő magyarságra; mint az igazságtalanság hordozói, ugyanis ennek ellenére több a hatalmuk és nagyobb a gazdagságuk, mint ami számarányuk szerint járna, úgyhogy nyilvánvalóan ezt az őshonosoktól veszik el; azonkívül megtestesítik az ipari, kereskedelmi, pénzügyi és agrárkapitalizmus ártalmát, ami megakadályozza annak a kistulajdonosi paradicsomnak a létrejöttét, ahol az egyetlen „nagytőkés” a kisemberekért serénykedő magyar állam. Ami nem lehet liberális, mert a másik (azazhogy a másmilyen) ember nem ellenőrizhető cselekedete: veszélyforrás a nemzet szempontjából.
A baj ezzel az, hogy ez akkor nem szélsőség volt, hanem a meglehetősen termékeny, de az alapokban megegyező korabeli ellenzéki gondolkodás egyik – alighanem a legnépszerűbb és legerősebb irányzata. Az igazságosság és a belülről, etnikai lényegből fakadó nemzeti egység kultusza, feltétlen államimádat, a nyugati liberalizmussal szembeni gyanakvás, a kimondott szocializmus, agrárközpontúság, a munkásság pusztán hasznos segéderőként való felfogása, a nagyobb magántulajdon elvetése, a „nem termelő” szektorokkal szembeni ellenségesség, nem utolsó sorban a magyar kivételességtudat – ez mind eléggé általános volt az elittől lefelé.
A még nagyobb baj az, hogy a Horthy-rendszer bukása után, 1945-ben ez lett a politikai alapnyelv. Nem véletlenül adta ki Rákosi a direktívát, hogy a kommunisták legyenek megértőek a kisnyilasokkal. 1989 után lett volna esély az alapnyelv megváltoztatására, ha az új politikai kaszt egészében meglett volna a szándék – de nem volt meg. Némi kísérletezés után a Fidesz 2002-re visszatért a szilaj sérelmi etnonacionalista és szemérmetlenül antikapitalista retorika egyvelegéhez. Más országok különféle okokból megúszták ezt; Magyarország így maradt.
A bérunió pontosan ennek az 1930-as években megrögzült politikai alapnyelvnek a megnyilvánulása. Túl van a piactól való viszolygáson: egyszerűen nem veszi tudomásul, hogy van piac: van. De ne higgyük, hogy ez egy jobbikos szélsőség. Az Európában kuriózumnak számító, teljes gazdasági tudatlanságról tanúskodó agyrémmel szemben például a szocialistáknak semmi kifogásuk: „A magyar bérek érjék el az uniós átlagot” – ez szerepel a választási programjukban. Érjék el. Ne a termelékenység érje el, hanem a bérek, mert igazságtalanság, hogy a Mások nem adják oda. Más pártok más csodadoktori ötleteiről nem beszélve. Optimista – vagy magukat vigasztaló – barátaim szerint ez csak kampánytechnika, valami nagyot akarnak mondani a népnek. Úgyse győznek, úgyse lesz belőle semmi.
Csak annyi lesz belőle, hogy az ellenzék is folytatja az agymosást, nehogy szabadulhasson a magyar politikai közösség az 1935–45-ös politikai alapnyelvtől.
A Jobbik a nagy 2009-es felfutását nem annak köszönhette, hogy elegendően sok magyar választópolgárt fertőzött meg „ordas eszmékkel”, hanem fordítva: mert megsértve a tabukat kimondta, amit honfitársaink nagy része, beleértve a nagy pártok számos politikusát, nem mert kimondani. Csak gondolta. Most, ésszerű és dicséretes politikával, a Jobbik elhatárolódik a tabusértéseitől (ezeken kívül is súlyos bajok vannak vele, de erről a folytatásban). Mégis, az ellenzék nagy részének az erre a válasza, hogy „mi ennek nem ülünk fel”, mert náci náci náci náci náci.
Hogy honnan ez az engesztelhetetlen éberség? Túl a kiolthatatlan félelmen, amihez egy szavam sincs, mert nem lehet legyőzni – vannak politikusok, akik nem félnek. Ők, a képmutatók azért nácizzák, fasisztázzák, nyilasozzák hajthatatlanul a Jobbikot, mert lényegében ugyanazt a politikai alapnyelvet beszélik, és ha még nácizni sem lehet – akkor ők miben különböznek a Jobbiktól? Mi a politikai létük értelme?
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
