Esterházy, az örökös elnök

Széky János | 2016. július 15. - 21:05 | Vélemény

Bizonyos emberekkel Magyarországnak szerencséje van. Ilyen volt Esterházy Péter is. Ezek az emberek általában politikusok, éspedig nem a legnépszerűbbek, hanem olyanok, akik nehéz időkben – bölcsességgel, nyugalommal, az emberi és speciálisan magyar gyarlóságokat tudomásul véve – a legjobbat tudják kihozni a helyzetből. Amit mások a politikai szabadságért és a gazdasági jólétért tettek, azt Esterházy a magyar szellemi szabadságért és jólétért tette.

Esterházy, az örökös elnök
Fotó: MTI

Nem akarok személyes élményeimmel kérkedni, de tény, hogy a legjobb ember volt, akivel felnőttkoromban találkoztam. Sőt, egyenesen zavarba ejtett, hogy teljesen hiányzott belőle a rosszindulat és a gyanakvás. Mint aki a vesémbe lát, de nem törődik vele, hogy mit lát, nem olvassa fejemre a hibáimat-bűneimet, nem gúnyolódik rajtuk élvezettel, a szemembe vagy csak úgy magában, hanem megbocsátja és kész, mert mind ilyenek vagyunk.

Jó lenne, ha minél többen tisztában volnának vele, micsoda szellemi virágzás kezdődött Magyarországon a hetvenes-nyolcvanas években, a diktatúra lazuló, lanyhuló korszakában. Esterházyt – mint művészt – az különböztette meg a többiektől, hogy nem volt dialógusban a „rendszerrel”.

Nem azt fejezte ki, hogy szenved tőle, vagy hogy harcban áll vele (egyoldalúan, reménytelenül), nem azt, hogy megjavítaná, nem azt, hogy megdöntené – csak úgy élt a maga világában, mintha ez a rendszer nem volna. Nem tudna vele mit kezdeni, de ő nem is hagyná, ha valamilyen hatalom ezzel próbálkozna; megvédené határait. Egy személyben felszabadult.

Ha nagyon szárazan próbáljuk elemezni, mi tette lehetővé azt a kulturális virágzást, arra juthatunk, hogy alapvetően két dolog.

Az egyik az 1945-ös demokratikus fordulat, amit a mostani kurzus hiába próbál letagadni az idegen megszállás és az oltalmában puccsot előkészítő kommunisták tézisével. Egy Európában páratlan módon ultrakonzervatív, rendi jelegét az utolsó pillanatig megőrző társadalom egy pillanat alatt politikai nyelvet váltott, eltörölt minden kiváltságot, ha tehette volna, még minden különbséget is eltörölt volna. Kollektivista és illiberális demokrácia volt, de – abban az egy-két évben, amíg fennállt – demokrácia. Máig abban élünk, amit akkor eleink létrehoztak – nem 1944. március 18-át folytatjuk, mint az Alapörvény állítja, az már semmivé lett; hanem 1947. február 24-ét.

A másik az, hogy az 1945-ös tabula rasa és két terroridőszak után, a diktatúra csitulása idején létrejött egy népes, viszonylag egységes, nagy részében viszonylag demokratikus és viszonylag liberális gondolkodású középosztály. Ebből kiemelkedett egy fiatal szellemi elit, amelynek körében nem számított, hogy valakinek az apja gróf vagy kommunista miniszter, zsidó kishivatalnok vagy lutheránus esperes, munkás, paraszt, orvos vagy tanár. A tehetség és a szellemi függetlenség számított. A diktatúra már túlságosan öreg volt ahhoz, hogy megpróbálja integrálni, de ahhoz is, hogy megpróbálja felszámolni. Többnyire tűrte, és módjával támogatta.

Ebben az új középosztályból delegált szellemi elitben Esterházynak az arisztokrata családja és katolicizmusa olyasmit jelentett, mint Václav Havelnek a nagypolgári származása és Lech Wałęsának a hite: nem kellett küzdenie, hogy megszabaduljon a rendszer butító és erkölcsnyomorító hatásától, eleve más volt, immunis.

Annak a szellemi virágzásnak ő volt a középpontjában, nem más. Tudni lehet, hogy voltak fiatalon passzai, mikor „elege lett mindenkiből”, és tudni lehet düheiről – például amikor az átmenet izgalmában megkérdezése nélkül egy politikai szervezet második emberévé választották („micsoda kommunista tempó ez!” – mondta állítólag). De amit a magyar világról mondott, a legsötétebb oldalairól is, arra mindig a derű, a türelem és a szilárd ízlésbeli-erkölcsi mérce volt jellemző. „Nincs ilyen ilyen” – körülbelül ez volt a leggorombább, ami kiszaladt a száján.

Mindaz, amit írt és mondott, annak volt a bizonyítéka, hogy Magyarországon lehetséges a derű, a nyugalom, a szilárd mérce, és, ha szabad ezt a szót használni, a szeretet. Vagy annak politikai formája, a megbocsátás.

Azt a virágzást az átmenet után azonnal megpróbálták elfojtani. Jelképes, hogy miután úgy döntött, a tőle ízlésben távol álló népiek kezdetben nagyon is befogadó lapjába, a Hitelbe ír, Csoóri Nappali holdja után távozott, ami a liberális gondolkodásnak, érzületnek azt az elterjedtségét, amely 1990-ban a szavazatok harminc százalékához segítette, zsidó hatásnak tulajdonította. Esterházy, a katolikus arisztokrata főszereplője volt annak a fejlődésnek, amely az egyéni szabadságot az 1945 előtt zsidó polgárság leszármazottainál sokkal szélesebb körben a legfőbb értékké tette.

Végül is – politikailag – Csoóri győzött, az egyéni szabadság híveinek köre szűkült, és szűkült, a politikai közösség ténylegesen elfogadta, hogy valaki nem lehet egyszerre magyar nemzeti érzelmű, akármilyen származású, akármilyen hitű – és liberális. Magyarság és egyéni szabadság kizárja egymást. De még huszonhat éven át ott volt Esterházy Péter mint vonatkoztatási pont és egyszemélyes politikai intézmény. Aki hagyományhű és posztmodern, türelmes és kritikus, Esterházy és demokrata. Ahogy ő mondta Kosztolányiról: a bátyánk. „Aki midőn nékünk már több napja nem akaródzik fölkelni, és a kérdésekre, miért, udvarias és kitérő válaszokat adtunk, beállít, a hideg csöndben hozzánk lép, erővel nyakon ragad, de nem ordít, ahogy ezt várnánk, és olyan komolyan szól hozzánk, mint még soha senki: Ide figyelj! Ide figyelj, marha, így nem lehet élni.”

Most ő is meghalt. Fűzfa. De volt már ikszmillió szabad magyar szellemi elnöke, és az is marad.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.

Címkék: Esterházy Péter