Északkeleten a helyzet

Széky János | 2020. október 12. - 19:24 | Vélemény

A magyar ellenzéken minden jel szerint kétségbeesés lett úrrá a borsodi 6. választókerületben tegnap elszenvedett vereség miatt: a balesetben elhunyt helyi fideszes képviselő lánya, dr. Koncz Zsófia 50,87%-kal győzött, míg az ellenzék közös, jobbikos jelöltje, Bíró László csak 45,9 százalékot kapott.

Északkeleten a helyzet
Fotó: MTI

Az önmardosó kérdés természetesen az, hogy: „Mit rontottunk el?” Hadd járuljak hozzá a válaszhoz.

A tiszaújvárosi körzet időközi választása a 2022-re szóló választási stratégia egyik próbája lett volna, és ennek a stratégiának a fő eleme az összefogás: a pártok mindenhol állítsanak közös „egyéni” jelöltet, legyen közös program, sőt előrehaladottabb változatban közös lista, azaz mondjanak le párt mivoltukról, mert a fő cél Orbán legyőzése.

Az összefogás elve kettős feltételezésen alapul: 1. ezen a módon egy szavazat sem megy veszendőbe, 2. sőt, a pártok összhangjának ténye olyan mágikus hatással lesz a választókra, hogy még hoz is újabb szavazatokat a magukat feladó pártok együttesének.

Ami az első feltevést illeti, az eredmény határozottan megcáfolta. Viszonylag kicsi volt a részvétel, de ha összehasonlítjuk az arányokat, kiderül, hogy a Fidesz-KDNP jelöltje a pártszövetség 2018-as szavazatainak 68,57 százalékát kapta, az ellenzéki jelölt viszont az őt támogató pártokra 2018-ban jutó szavazatoknak csak 62,46 százalékát. Vagyis a helyi ellenzéki szavazók még annyira sem voltak motiválva a politikai cselekvésre, mint a kormánypártiak.

Volt szó buszoztatásról, szavazatvásárlásról, és közmondásossá vált a Fidesz szervezte burgonyavásár (kilója csak száz forint!), de ez önmagában még nem magyarázza meg, hogy az ellenzéki szavazók miért nem voltak aktívabbak.

A jobbikos jelöltről az került nyilvánosságra a kampány idején, hogy a nem túl távoli múltban botrányos antiszemita és romaellenes kijelentéseket tett, ez nehéz helyzetbe hozta az ellenzéket és kapóra jött a Fidesznek, de valójában benne van (legalább) a közös jelöltállítás paradoxona, és segít megérteni, miért illúzió a második feltevés.

Miért van az ellenzéknek ilyen kétes jelöltje? – hangzott a kérdés. Miért nem cserélték le idejében egy jobbra?

Azért, mert nem volt „jobb”, akármik is a kritériumok. Bíró László azért lett közös ellenzéki jelölt, mert 2018-ban 32 százalékot kapott a baloldali jelölt 15 százalékához képest. Ő kellett (sokkal inkább, mint az MSZP-Párbeszéd jelöltje) azoknak, akik elutasították a Fideszt. Ha előválasztást tartottak volna (ez most a másodlagos ellenzéki csodarecept), nagy valószínűséggel akkor is őt jelölik. Ilyen a demokrácia. Önmagában nem jó dolog.

Semmi garancia nincs rá, hogy ezen az úton 2022-ben százhat olyan szalonképes ellenzéki jelöltet találnának, kik között nincs korrupt, nincs rasszista vagy éppen a legújabb trendeket követő ultrabaloldali radikális.

Egyáltalán nem biztos, hogy egy hetvenezres kis politikai közösségben nincsenek elegen, akik megbocsátják a korruptságot, akiknek tetszenek az antiszemita és romaellenes szövegek, vagy akiket vonz a posztmodern radikalizmus. Elegen ahhoz, hogy ilyen embert jelöljenek. Más kérdés, hogy az illető ott helyben nem győz, mert másokat nem vonz, ellenben taszít vagy hidegen hagy.

Egy másik magyarázat szerint a néhai Koncz Ferenc népkonyhát szervezett, a képviselősége alatt utakat aszfaltoztak, és gondoskodtak a közmunkáról. Nem csoda, hogy népszerűsége átszállt a lányára. Az ellenzék buta, mert nem veszi tudomásul, hogy azzal kell foglalkozni, ami „az embereknek” helyben fontos.

Van egy rossz hírem. Az ellenzék tudomásul veszi, sőt természetesnek tartja, hogy ezzel kell foglalkozni – az ország parlamentjének összetételét eszerint az határozza meg, hogy a képviselők megoldják-e a helyiek problémáit, és intézkednek-e a főutcán a kátyúk betemetéséről.

Ami – a szegények napi segítéséhez hasonlóan – tipikusan önkormányzati feladat lenne, ha az ellenzéki politikusok tisztában volnának azzal hogy mi az az önkormányzat; hogy annak kellene foglalkoznia azzal, ami helyben fontos. Nem a budapesti parlamentnek, de nem is a „helyi” képviselőnek, és nem is a Fidesz választókerületi szervezeteinek, amik egyre inkább a járási pártbizottság szerepét töltik be.

Indokolják még a tiszaújvárosi vereséget a kormány lehengerlő médiatúlsúlyával. Nem ebbe a cikkbe való, hogy a 2010 előtti baloldalnak milyen szerepe volt a médiakörnyezet kialakulásában. Mindegy, ez már a múlt, ne sirassuk a kifutott tejet. Csak azt jegyzem meg, hogy a politikai médiatúlsúly leginkább a nagy országos tévécsatornák és rádiók híreire, valamint a nyomtatott megyei lapokra terjed ki. Minél alacsonyabb a térség lakóinak átlagos iskolai végzettsége és minél szegényebbek, annál inkább egyoldalúan ki vannak szolgáltatva a kormánypropagandának.

Mármost annak a megoldása (például), hogy a magyar régiók, köztük Észak-Magyarország, ne tartozzanak Európa legszegényebb és legkevésbé tanult részei közé, nem a „helyi”, hanem az országos politika dolga lenne.

Túl a kétharmadot lehetővé tévő és annak elérésére, megtartására ösztönző aránytalanságon, meg a politikusi választék korlátozásán, már csak ezért is káros az „egyéni” választókerületek rendszere: mert azt az illúziót kelti, hogy a parlamenti képviselők többségének elég volna hetvenezer-valahány választópolgár helyi ügyeivel foglalkoznia. S erősíti a képzetet, hogy országos politika olyasmi, ami távol áll az emberektől, úri furfang, nem érdekli őket, tehát ne is érdekelje.

Önfelmentésnek nagyon praktikus a Fidesz médiatúlsúlyát hibáztatni a taktikai kudarcért, bár igazából jogos is, mert a kommunikációs tér minél teljesebb elfoglalására való törekvés viszolyogtató és példátlan. De ha az ellenzék nem sajnálja az energiát, hogy a bel- és külföldi közvélemény figyelmét felhívja erre a hadjáratra, akkor némi energiát arra is fordíthatna, hogy legalább figyelmeztesse a választópolgárokat: a magyar politikai intézményrendszer s benne a választási rendszer végzetesen rossz. És csupán attól nem lesz jobb, ha az ellenzék győz ebben a rendszerben. (Bár attól országosan még fölöttébb távol van.)

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.