Ezek vagyunk az asszír menekültek tükrében

Ha egy ország, sőt egy régió közvéleménye olyannyira együttáll egy kérdésben, mint a most a menekültválság kapcsán, akkor feltételezhető, hogy nem csak egyetlen tényező okozza ezt az együtt gondolkodást, hanem több dolog összejátszásáról van szó. A mostani menekülthullám kapcsán valóban több dolog is van, ami ellenérzést szülhet. Egyrészt itt van a létszám – a több százezer nagyon soknak tűnhet annak, aki egy pár száz vagy ezer fős településen él. Ezzel szemben csak Londonban 3 millió bevándorló él, ami az idén érkezett menedékkérők számának négyszerese. Nem kis számról van szó, de semmi olyanról, amit Európa ne bírna el. Hogy egy most meg nem nevezett barátom mondását idézzem: ha ez a 750 ezer ember Bősre jönne, akkor ott kő kövön nem maradna. 510 millió európai között elvesznek. Közép-Európába eleve nem sok jön belőlük.

Aztán ott van az, hogy az érkezők zöme muszlim. Nem mindenki, és különösen nem mind hithű. És még különösebben nem mindenki radikális. Ezek felesleges viták. A legtöbb itteni ember számára az a mondás, hogy jönnek a muszlimok, veszélyérzetet sejtet. Erről egyébként muszlimok és nem-muszlimok egyaránt tehetnek, de egyik oldalon sem mindenki. A muszlim oldalon azok a radikálisok, akik a vallásuk nevében gyilkolnak – vagy akár csak örülnek annak, ha valaki egy vallás nevében gyilkol –, a nem-muszlim oldalon pedig azok, akik a muszlimok zöme ellen szítják a hangulatot. A muszlimok jelentős többsége ugyanannyira rendes (vagy nem), mint ahogy az itteni emberek rendesek (vagy nem). De a félelem itt is, mint a nagy számok esetében, érthető egy olyan faluban vagy városban, ahol a mai napig muszlim elvétve sem fordult meg.

Azzal már kevésbé tudok megértő lenni, bár érteni értem, aki abban a tényben, hogy európai szintű összefogásra van szükség az európai szintű válság kezelésére, valami brüsszeli diktátumot lát. A reflex itt is egyértelmű: ha nemzetközi kötelezettségünk van, az csak rossz, hiszen nem a saját fiainkról van szó. Az hogy eddig az EU-tól főleg kaptunk, kit érdekel. De megint csak, értem azokat, akik számára az EU annyit jelent, hogy hallottak arról, hogy még azt is megmondják, hogy hogyan hajlítsuk a banánt, meg hogy bezárt a cukorgyár, meg ilyesmiket, szóval az ő számukra az hogy az EU valami kötelezőt akar, kvótát, határellenőrzést, bármint, az nem tűnik kósernek. Értem őket, bár meg nem értem őket.

Ez így rendben is lenne. Csakhogy most arról volt szó, hogy Nyitra melletti falvakba pár tucat asszír keresztény család érkezik, olyan ingatlanokba, amiket önkéntesek bocsájtottak volna rendelkezésükre, az egyik helyi egyházközösség koordinációja mellett. Ez az eljárás a fenti méregfogakat pont kihúzta volna: nem tömeg jött volna, csak pár ember. Nem muszlimok jöttek volna, hanem őskeresztények, elveszett testvéreink (már akinek…). És nem kényszerből, hanem önkéntes vállalásra. És mégis: az ellenállás hatalmas. Ez szomorú módon nem meglepő, hiszen Bősön is gyanús volt, hogy nem a 400-as szám, hogy nem a muszlim vallás és hogy nem a fentről rákényszerítés volt a fő gond, bár ez mind a három idegesíthette a lakosokat.

Miről van szó akkor? Szerintem leginkább arról, hogy az itteni emberek megszokták, hogy periférián élünk, ahová ugyan mindenféle termékekből másolatok érkeznek, kis lemaradással, megvásárlásra, de egyébként nem történik semmi. Most pedig történik valami, amire reagálnunk kellene. Nem passzív fogyasztóként, hanem aktív cselekvőként, ne adj isten adakozó, szolidáris donorként. Az, hogy akiknek segíteni kellenek, sokan vannak, muszlimok és Brüsszel-szagúak, csak rontja a helyzetet. De az asszír keresztény fiaskó után ezzel a hárommal már biztosan nem lehet érvelni akkor, amikor a menekültekről van szó. Keresztényt, keveset, önkéntesen sem engedünk befogadni falvainkba. Ezek vagyunk, ezt már tudjuk magunkról, innen folytatjuk tovább, majd ha elült ez az egész vihar.