Fájdalom, küszöb, nyelv
Ahhoz képest, hogy a tömbökben élő magyarok kevesebb szlovákkal találkoznak, így kevesebb a számtani esélyük arra, hogy „többségi elnyomóval” (ez is inkább szimbólum, mint valóság) találkozzanak, a FB népe reakciói szerint kisebb a fájdalomküszöbük és sokkal érzékenyebbek a verbális atrocitásokra, mint a szórványban lakók.
A politikusnak pedig minden ilyen téma kihasználható médiafelületet biztosít, főleg, ha meg kell védeni a választót valamitől, amitől kötelezően félnie kell. Ilyenkor a téma hálás, az utókor meg terhelt… Mert azt is megtehetné fölös mediális cirkusz nélkül a magyar politikus, hogy felveszi a telefont, meghívja tájékozatlan szlovák kollégáját egy kávéra és megbeszéli vele, milyen aknákra ne lépjen már legyen szíves a jövőbeni jó együttműködés érdekében.
Ha figyelembe vesszük, hogy Valášek politikus úr egy potenciális koalíciós partnert képvisel, és hogy egyike azon nagyon keveseknek, akik nyilvánosan elnézést tudtak kérni ballépésük miatt, talán túl is van lihegve az a probléma, hogy a még kisebbségi ügyekben tapasztalatlannak látszó honatya nem a megfelelő szavakat használta a szlovákiai magyarság elnevezésére. És a túllihegés kifejezés tán enyhe is, amikor azt látjuk, hogy egyes szlovákiai magyar politikusaink bejegyzései alatt hogyan fröcsög a sokkal nagyobb, nem hibából és tapasztalatlanságból, hanem káros hagyományból és nacionalizmusból felbugyogó gyűlölet, mely Valášek pártelnöknőjének roma származására is – finoman fogalmazva – utalgat… Na most akkor a sebzett fél számára nem érvényesek azok a szabályok, amelyek betartását ő a maga számára követeli?!
Valášek szóhasználata, amikor magyarul beszélő szlovákoknak nevezett minket, számunkra igenis kellemetlen. Lehetne tehát mindenki érzékenyebb és belátóbb, kezelhetné e pontokat tabuként a békesség jegyében. Szerintem ezek után Valášek fogja is.
Azt viszont legyen szabad megjegyezni, hogy aki tud szlovákul és volt alkalma olykor a két nyelv között közvetíteni, rá kellett jöjjön: a fordítás nem egyszerű dolog. Ha nem jött rá, akkor most közlöm. Az ekvivalencia vágyálom, időben és térben relativizálódik. Aki fordít, nem csupán szavakat és mondatokat ültet át, hanem kultúrát, szokásokat, hagyományt és a kultúrát, szokásokat és hagyományt kifejező, adott állapotú, de lehet, hogy holnap vagy már ma este a szomszéd faluban sem érvényes (lásd még az újrafordítások fölöttébb növekvő fontosságát) nyelvállapotot annak szociolingvisztikai, stiláris és más egyéb tagoltsága szerint. És a többi… Lerövidítem: a fordítás folyamata lehetetlenségek sorozata, a fordítás, mint szöveg befejezhetetlen, örök korrekciók tárgya. Aki tud szlovákul, netán aktív használója a szlovák nyelvnek, azt nem lepi meg, hogy a „szlovák” kifejezés a gyakorlatban valóban használatos a szlovák állampolgárság jelölőjeként. Akkor is, ha nekünk ez nem tetszik. Valószínűleg így majd lassan kikopik a mindennapokból (bár „nyugaton” az állampolgárok alkotta, nem etnikumfüggő politikai nemzet fogalmának megerősödése mást sejtethetne), akár a lassan korrektségét vesztő „néger”, mely még gyermekkorunkban senkiben sem keltett felháborodást, ma pedig egyértelműen pejoratív. Szóval ne üssük már verbálisan agyon szegény tévedő politikust, ha sokkal nagyobb bűnökért másokat nem bántottunk.
A legitimista magyar ember a tótot sem használja már, mert tudja, sértő a szlovákok számára. Ezért hát aktuális szlovák nyelvhasználat ide vagy oda, kérjük szlovák társainkat, ha mi nem tótozunk, ők se nevezzenek úgy, ahogyan az nekünk fáj. Szerintem ez egy jogos elvárás és valószínűleg nem ezen fog múlni az ország jövője.
Ugyanakkor adhatnánk konkrét javaslatokat szlovák polgártársaink számára, mert akárhogy próbálkoznak, mi mindenben szinte mindenben találunk kivetnivalót, sértőt. Nekünk eddig nem felelt meg a szlovák(iai vagy állampolgárságú) magyarok, a magyar polgártársak (pl. a polgártárs roma konnotációja miatt), nem tetszett a magyar nemzetiségű, mert a magyar nemzet része vagyunk, utáljuk a kisebbségi magyart is, mert a többség elnyomását juttatja eszünkbe…(Köszönet Ľubo Navrátilnak a gyors, fészbukos számbavételt.) Velünk se könnyű ám, mindenen megsértődünk, se humorérzék, se kompromisszumkészség. Viszont állítom, vagyunk annyira szabadok és műveltek, hogy közös javaslatot tegyünk, egyezzünk hát végre meg egymás között, hogyan nevezzenek minket! (Jaj, ezzel megnyitottam Pandora szelencéjét…)
Csak azt tudnám, hogy ha majd a J. Slotára nem emlékező szlovák barátaink – mert merem remélni, hogy nincs olyan magyar Szlovákiában, aki eddigi élete során ne kötött volna barátságot egyetlen szlovákkal sem (persze van, elég szomorú…) – megkérdik, vajon mi olyan rohadt sértő nekünk abban, hogy egy kicsit le lettünk szlovákozva, mit felelünk nekik? Mert azt ugye nem mondhatja egy kultúrember, hogy a szlovák nemzethez tartozás, hogy szlováknak lenni (bár mi nem vagyunk azok) bárki számára valami óriási baj, sértés lenne, hogy a szlovák, az negatív kategória. Hiszen akkor mi még jobban és oktalanabbul megsértenénk őket. Pedig ugye azt szeretnénk, hogy egyáltalán ne sértegessék egymást a nemzetek, főleg nem pusztán a nemzeti identitásuk okán.
