Fehérben is szívdöglesztő a Giulia

Rémlik a múltból pár fehér 147-es, futkározik az utakon néhány hószínű Giulietta és Mito, de egy osztállyal feljebb hiába keresünk az utóbbi két évtizedből fehér Alfát, a 156 és 166 is általában fekete, ezüst, piros, esetleg kék volt.

A fehér szín “feldolgozása” azoknak is nehéz lehet, akik már láttak élőben a piros Quadrifogliót (az Alfa “Ferrariját”). A Giulia reklámanyagain elsősorban pirosban és kékben tündököl a hátsókerekes gép, és amikor az ember elgondolkozik azon, vajon milyen színben választaná a kocsit, a vonatkozó logikus gondolatmenet valahogy így nézhet ki:

Piros? Tökéletes, nagyon “olasz”!

Fekete? Szigorú, harapós, jöhet!

Kék? Túl hideg a mediterrán vonalaknak, de meglepően jó.

Fehér? Az nem a német prémiumautók színe?

Természetesen nem ez a négy árnyalat létezik, a bátrabbak válogathatnak az ezüst különböző árnyalataiból, van többféle szürke – köztük a nagyon vonzó “acélszürke” –, és az igazán csábos “monzai bordó”, de nehéz elképzelni, hogy valaki azonnal fehér Alfában gondolkozna.

Viszont a Giuliának van egy különleges tulajdonsága:

Tök mindegy, milyen színű a kocsi, ha valaki beül és gázt ad, megszűnnek létezni a színskálák, a külvilág többé nem számít, csak legyen tele a tank, induljunk útnak, és meg se álljunk amíg a Cuore Sportivo (“sportszív”) dobog a motorháztető alatt.

A csúcsbenzines Quadrifoglio tesztútján a DUNAUTO instruktőrének első mondata az volt, hogy “a rádiót kapcsoljuk ki, mert ebben az autóban ez a legfeleslegesebb”.

Abban a kocsiban egy 2,9-es, V6-os, 510 lőerős motor duruzsolt, de az idézett bölcsesség erre a négyhengeres, turbós kétliteresre is érvényes. Persze ez nem egy olyan megfékezhetetlen “lövedék”, mint a Quadrifoglio, azonban a négyhengerest is elképesztően kellemesre hangolták, és egy kövérebb gázadásnál a velünk lévő 200 lóerő "több a soknál".

Miután a slusszkulcs elfordul, és melegség önti el szívünket a kiváló zajszigetelés mellett pont ideálisan beszűrődő motorhang kapcsán, vezetés közben arra eszmélünk fel, hogy a fék eszméletlenül érzékeny. Az utóbbi két évtized sportos Alfáira mindig érvényes volt, hogy a fékpedál nagyon érzékeny, és aki német prémiumból, ázsiai vagy francia limuzinból ül át a Giuliába, annak biztosan jópár kilométerbe telik, mire kitapasztalja az olasz fékezési stílust.

A pedállal finoman kell bánni, egyáltalán nem kell nagy erőt kifejteni semmilyen lassításhoz, a vészfékezést pedig inkább ki se próbáltuk, mert látatlanban is  tudjuk: ha azt akarjuk, hogy a kocsi álljon meg, akkor bizony a lehető legrövidebb féktávon belül meg is fog állni.

Hátsókerekes sportszívhez sportfék, és ez így van jól.

Ahogy már arról szó esett, ebben a Giuliában egy kétliteres, négyhengeres turbómotor “dolgozik”, ami papíron 230 km/h-s végsebességre képes, és 6,6 másodperc alatt van százon. Az alfás sportfílinghez hozzátartozna a kézi sebváltó, de a tesztautó váltója egy nyolcfokozatos automata – ami viszont meglepően nem dolgozik a vezetésélmény kárára, kiválóan alkalmazkodik a választott vezetési módhoz.

A Quadrifoliótól eltérően ebben a modellben nem karbon-, “csupán” hagyományos bőrülés van – kiváló oldaltartással és nagyon kényelmes üléspozícióval. A bőr belső nagyon sportos, és akárhányszor is üljön be a sofőr a kocsiba, az élénk színek minden alkalommal feldobják a hangulatát.

A középkonzol egyáltalán nem túlzsúfolt, és semmilyen alapvető funkciót nem kell kibányászni a menüből, egyszerűen minden a helyén van.

Digitális klíma egy Alfában? Minek? Nem is olyan régen még pohártartót sem raktak ezekbe az olasz limuzinokba, vezesd és szeresd, ennyi.

A 156-os és a 166-os pohártartóhiányát amúgy már jóvátették, a Giuliában két pohárnak/flakonnak is van hely a középkonzol alatt, ahogy hátul is a középső könyöklőben. Hurrá!

Hála a karbonüléseknek, a Quadrifoglio hátsó sorában ülve kiadós volt a lábtér, ám a “sima” bőrülések miatt ez a Giulia hátul már nem büszkélkedhet hasonló helykínálattal. Ettől függetlenül egy átlagos felnőtt gond nélkül utazhat akár hosszabb távon is hátul, a feje nem fogja súrolni a tetőkárpitot, térdét pedig nem kell belenyomnia a sofőr hátába, hogy viszonylag kényelmesen elférjen.

A csomagtartó nem óriási (480 liter), de jól pakolható, és szükség esetén bár nem vízszintbe, de lehajtható a teljes hátsó üléssor.

Az Alfa Romeo nem titkolja, hogy a német prémiummárkákkal szeretne konkurálni, és a hátsó kerekes, sportos limuzin legnagyobb előnye, hogy még olcsóbb is a konkurenciánál. A modell alapára 37 ezer euró, ami tartalmaz egy csomó légzsákot, vészfékező rendszert, esőszenzort, start&stop rendszert,  17’’-es alufelnit, USB-töltőt, LED-fényeket, tempomatot, multifunkciós volánt.

A tesztautóban volt még jónéhány „extra” is, mint:

- 18’’-as sportfelni,

- piros féktárcsák,

- elektronikusan behajtható visszapillantó,

- parkolószenzor és kamera,

- holttérfigyelő,

- elektromos ülések,

- fényasszisztens,

- bőr sportkormány,

- alumínium belső dizájnelemek,

- alumínium pedál,

- bi-xenon fényszóró,

- ülésfűtés,

- 7’’ colos kijelző a volán mögött,

- RUN-FLAT abroncsok guminyomás-szenzorral,

És még az sem baj, ha fehér. Jöhet!

(parameter)

Az Alfa Romeo Giuliát a 25 éves, dunaszerdahelyi DUNAUTO bocsátotta rendelkezésünkre.