A fehérorosz példázat
Ami nekem váratlan volt a Belaruszból érkező videókban, az a jóarcú, egészségesnek látszó, rendezett külsejű, kiegyensúlyozott, mondhatnám, méltóságteljes emberek sokasága. A fehér ruhák, pólók, nadrágok makulátlanok, a nők haja szép, az arcokba – lehet, hogy felületes vagyok, de – nem marta bele magát hosszú évek szorongása, frusztrációja, sértettsége. Egy polgárosult politikai publikum.
Mondom, lehet, hogy ez felszínes kép, de biztosan egészen más, mint amit vártam, és ami logikus is lenne ilyen forradalom-nagyságrendű tömeges megmozdulás idején: ha ilyen erővel tör fel az elégedetlenség, akkor a népnek nyilván tűrhetetlenül rossz a sora. A legtisztább Kelet-Európában vagyunk végül is.
Vagy mégsem. Az egy főre jutó GDP a világ középmezőnyében van (de sokkal nagyobb, mint mondjuk Szerbiában vagy még inkább Ukrajnában). A Gini-index viszont, vagyis az egyenlőtlenség mértéke a világon a legalacsonyabbak közé tartozik, és Lukasenka regnálásának évtizedei alatt ingadozásokkal ugyan, de csökkent is – a diktátor közvetlen környezetén kívül pedig nem alakult ki olyan oligarcha-réteg, mint Szlovákiától Közép-Ázsiáig mindenütt a posztkommunista világban.
Lukasenka negyedszázadon át megingathatatlan hatalmának nemcsak az elnyomás a magyarázata, hanem az is, hogy fellépett a gazdaság elmaffiásodása ellen, és a többségnek szerény, de kiszámítható életszínvonal-emelkedést garantált, ahol a biztos orosz – és egyáltalán, poszt-KGST – piacra termelő állami nagyipar jól megfér a viszonylag életképes kis- és középvállalati szektorral és az oktatási rendszernek köszönhetően fejlett szoftverágazattal.
A közép erős, a szélsőségek gyengék. És közben rohamléptekkel haladt a városiasodás.
Hasonlatnak először a kádári hamis éden juthatna eszünkbe, de talán jobban hasonlít az egész a kommunista Kelet-Németországra: afféle kirakatállam, bizonyítandó, hogy a modell kemény diktatúrával, ideológiai engedmények és gazdasági kísérletezés nélkül is működhet.
Hogy ki mit akar bizonyítani kicsodának?
Először is nyilván Lukasenka saját népének: ha nem ugráltok, nem lesznek napi gondjaitok. Másfelől gondoljuk meg, hogy Belaruszt különleges föderatív viszony fűzi Oroszországhoz, és Putyinnak mindig is kellett egy biztonságos előkert, ami hol az embargók megkerülésére használható, hol – az itt átvezető olajvezetékek révén – erőforrás-zsarolásra, hol alkotmányjogi trükközésre.
(Az orosz elnöki hatalom jövőjének legutóbbi elbizonytalanodásának idején felmerült, hogy Putyin az orosz–belarusz államszövetségben szervez magának valamilyen tartós funkciót.)
Mindegy, hogy mi volt az elgondolás, mostanra bebizonyosodott, hogy nincsenek politikai csodák, és ez a mi közelebbi térségünknek is tanulság lehet, beleértve Magyarországot. Ahol felnövekszik egy népes urbánus középréteg, előbb-utóbb megsokallja, ha sértik a méltóságában.
Ha a liberális demokrácia szabadságára nincs is igény, a méltóságon esett sérelem kompenzálására annál hevesebb.
Negyedszázadon át úgy látszott, Lukasenka hatalmát nem veszélyezteti senki és semmi – az ellenzék gyenge volt, a többség alapjában véve elégedett. Ami most behúzott neki, az egyfelől a nyegleség volt, ahogy a járványt kezelte – gúnyolta az óvatosakat és vodkaivásra buzdított, holott néhány évvel ezelőttig Belaruszba kirívóan súlyos baj volt az alkoholizmus; másfelől a kelleténél és a posztszovjet világban megszokottnál is durvább választási csalás.
A kelet- és közép-európai ember sok mindent elvisel, sok mindennel megetethető, de mégsem lehet a végsőkig megalázni. És akinek kevés a visszajelzése, éppen mert túl sokáig minden sikerül neki, könnyen elkövetheti ezt a hibát.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.
