Megosztás
A filmek terén erősen zárult a múlt év, és erősen indult a 2016-os is. Filmínyencek mit sem kívánhatnának elsőként, mint egy jó kis Tarantino-filmet. Hát most megkaptuk. Méghozzá nem is akárhogyan! Quentin Tarantino nyolcadik filmjére még nagyon sokáig fogunk emlékezni. Megnéztük az Aljas nyolcas című filmet.
Ha meghalljuk Quentin Tarantino nevét, sokaknak a Ponyvaregény, a Becstelen brigantyk és a Django elszabadul című filmek jutnak az eszünkbe. Kemény felhozatal, így a néző joggal volt kíváncsi, hogy az Aljas nyolcas képes lesz-e megütni a fentebb említettek színvonalát. Az eredmény pedig: sikerült, sőt egy kis bátorsággal el is mondhatjuk, hogy egy hajszálnyival túl is nőtt rajtuk. Figyelem, spoilerveszély!
Quentin Tarantinót nem kell bemutatnunk. Aki már látott tőle akár egy filmet is, az tudja, hogy ő nem a C kategóriás filmek alkotói közé tartozik, és ha egyszer úgy dönt, hogy forgat egy filmet, akkor abban biztosak lehetünk, hogy az eredmény meghökkentő és fordulatos lesz. Ez az a bizonyos Tarantino-faktor, amelyhez még csak hasonlót sem sikerült megközelíteniük más rendezőknek.
Persze nem vonjuk kétségbe más rendezők munkáját sem, de amit Tarantino tud, az egyedi és utánozhatatlan. Így volt ez az Aljas nyolcasban is, amely végre kizökkentett bennünket a számítógépes effektek világából és bebizonyította, hogy lézerfegyverek és hatalmas robbanások nélkül is lehet hatalmasat alkotni.
Hogy mi volt ilyen lenyűgöző az Aljas nyolcasban? Rég nem emlékeztünk már olyan filmre, amelynek cselekménye ilyen kevés színtéren játszódott volna. A film cselekményének 90 százaléka egy kis füstös fogadóban játszódik, s ha jól megszámoljuk, 2-3 színhelyen fordulhattak meg a szereplők az egész játékidő alatt. Ennek köszönhetően pedig a néző úgy érezhette magát, mintha egy színdarabot nézne.
A rendező mesterien alkalmazta a feszültségkeltést is: jószerével az első egy órában nem történt semmi, amiből kiderült volna, hogy miről is fog szólni a film. A néző minden pillanatban azt várja, hogy történjen már valami, s amikor végre belecsapunk a lecsóba, onnan már nincs megállás. Dől a vér, repkednek a golyók, s hirtelen azt vesszük észre, hogy a szereplők felét már le is puffantották.
Később aztán visszagondolva összerakjuk a képet, s rájövünk, hogy még a legjelentéktelenebb beszélgetésnek is, amiről azt hittük, hogy nem viszi előre a cselekményt, hatalmas szerepe volt.
A nézőben így fokozatosan növekszik a kíváncsiság, s elkezdi magában találgatni, hogy kinek milyen szerepe lehet a történetben, ki kivel játszik össze, s vajon hová is tűnt a fogadós Minnie és Sweet Dave. Tucatnyi rejtély, melyekre végül fokozatosan választ kapunk – két szemszögből is.
Ami a szereplőgárdát illeti, jobban össze sem lehetett volna válogatni. Tarantino egyik nagy kedvence, Samuel L. Jackson öreg rókaként hozta a kíméletlen fejvadászt, aki ravaszul forgatta a lapokat. A nagy visszatérőket, Kurt Russellt és Michael Madsent jó volt végre olyan filmben látni, amiben teljesen kiélhették színészi tehetségüket, s tették ezt profin. Előbbi sokáig a cselekmény középpontjában állt, s a néző azt hihette, hogy ő lesz az, aki majd a végén mindent megold. Hát nem így lett, de nem is bánjuk. Michael Madsennek jószerével csak néhány cowboypillantás jutott, de ő is fontos lánceleme volt a történetnek.
Úgy tűnik a Becstelen brigantyk és a Django elszabadul után Tarantino harmadszor már nem akarta behívni másik nagy kedvencét, Christoph Waltzot, így a jellemére alakított szereplő bőrébe Tim Roth bújhatott bele. Bizonyára a legtöbb nézőnek feltűnt, hogy a Tim Roth alakította szereplő jelleme kísértetiesen hasonlít azokra, melyeket Christoph Waltz alakított az előzőleg említett két filmben. Roth azonban élt a lehetőséggel, s a Hazudj, ha tudsz után végre szemmel látható volt, hogy a színész lubickol szerepében.
Az egyetlen női főszereplő, Jennifer Jason Leigh alakításáról pedig egyszerűen csak annyit, hogy felejthetetlent produkált. Az általa megformált szereplőt sikeresen játszotta úgy, hogy a néző egyszerre érzett iránta undort és szánalmat. Megemeljük kalapunk: kiváló választás volt a színésznő.
A másik nagy meglepetést Walton Goggins szolgáltatta. A rasszista, szófosó sheriff-jelöltről a film elején mindenki azt gondolhatta: ő lesz az első, aki meg fog halni, ugyanis a hozzá hasonló szereplőknek általában nem jut túl sok játékidő. Nos, erre is rácáfolt Tarantino, ugyanis a Goggins alakította Chris Mannix végül főszereplőként találta magát a sok hulla közt, valamint komikusságával és trágárságával kis híján elvitte a pálmát Samuel L. Jackson elől.
Az Aljas nyolcas című film pont azt szolgáltatta a nézőnek, amire nem várt. Mindig akadtak meglepetések, fordulatok, s ez tette teljessé az egész koncepciót. Aki még nem látta a filmet, annak nagyon ajánljuk figyelmébe, persze csak akkor, ha valaki képes végigülni három órát, és persze a durvaságokat is beveszi a gyomra.
-para-