Fidesz és Néppárt: nyögés a vége

Fotó: TASR/AP

Magyarországon éppenséggel – pillanatnyilag – nem is tud vereséget szenvedni. Erről ő maga gondoskodott. Az 1989-es rendszer hibáit kihasználva, hosszú évek alatt szívós munkával előkészítve ugyanis olyan új rendszert épített ki, ahol a törvényhozást magának tökéletesen alárendelő végrehajtó hatalomnak nincsenek hatásos fékjei és ellensúlyai. Tehát a csúcsán álló egyetlen személy szinte azt csinál, amit akar.

Ha netán az alárendeltek valamely másodlagos fontosságú próbálkozása kudarcot vallana (mondjuk a netadó bevezetése vagy a boltok vasárnapi zárva tartása), azt is el tudja adni úgy, hogy nem a közakarat érvényesült, hanem ő gondolta meg magát bölcsen, vagy valamelyik cselédje a hibás.

Ez a kiválóan bejáratott, majdnem kikezdhetetlen rendszer természetesen csak ott működik, ahol a csúcsán álló egyetlen személynek hatalma van. Azaz Magyarország államhatárain kívül tehát csak ott és annyiban, ahol és amennyiben alárendeltjei (pl. gyarmatosított magyar kisebbségi pártok) és lekötelezettjei vannak (pl. szorongatott helyzetükben szívességekkel megsegített délszláv politikusok).

A hatókörön kívül eső, bármilyen tekintetben nagyobb hatalmú aktorokhoz fűződő viszonyban háromféle stratégia alkalmazható:
1) behódolni nekik, ha az illető autokrata vagy diktátor (mint Putyin vagy Hszi);
2) harcolni ellenük, ha üzleti előnyöket nem lehet remélni tőlük, és a hatalmunkra veszélyesnek ítéljük őket (pl. Soros), de ez a harc csak korlátozott, inkább belpolitikai és taktikai haszonnal jár;
3) kihasználni őket a tájékozatlanságukra, liberális demokrata beidegződésből adódó korlátaikra és, ha lehet, a korruptságukra alapozva.

Mint az Európai Néppártot, amíg csak a Fidesz március 3-án ki nem lépett a pártszövetség EP-frakciójából.

Orbán Viktor ezt miniszterelnöki fejléccel ellátott, miniszterelnöki pecséttel hitelesített levélben írta meg Manfred Weber képviselőcsoport-vezetőnek; nem először intézte pártügyi levelezését ebben a minőségében. Nem egyszerűen hivatali trehányság – kifejezi, hogy mit tart Orbán Viktor a pártról általában mint a többpárti demokrácia intézményéről, illetve a miniszterelnökségről mint egy demokrácia nem Isten kegyelméből való vezető tisztségéről.

Ő itt nem az egyik magyarországi párt megválasztott (és elméletileg leváltható) elnöke, hanem mint Magyarország első embere levelezik egy olyan nemzetközi szervezet vezetőjével, amely eddig számára hasznos volt, de amiben most csalódnia kellett.

Mire volt jó Orbán Viktornak (Fidesz nevű pártján keresztül) – nem az Európai Néppárt, amiből nem lépett ki, hanem annak az EP-képviselőcsoportja? Teljes naivitás azt hinni, hogy az Európai Unió politikai és eszmei alapértékei érdeklik. Őt egyrészt – talán főleg – az uniós pénzek érdeklik, amik Magyarország esetében azt a szerepet töltik be, amit földrajzilag szerencsésebb országokban a szénhidrogének. Másrészt a lehetséges támogatás, amit az uniós elittől a belpolitikai harcaiban kap.

Az uniós költségvetésről az Európai Parlament legalábbis a Tanácséhoz mérhető hatalommal dönt, ahogy a legbefolyásosabb tisztségviselőkről is itt egyeznek meg. Az Európai Néppárt pedig 1999 óta folyamatosan a legerősebb pártszövetség az Európai Parlamentben. Praktikus tehát a győztesekhez csatlakozni.

A 2004-es EP-választások után a néppárti képviselőcsoport a Fidesz jóvoltából a Kossuth téri soktornyú házban tartotta alakuló ülését. Orbán akkoriban mindent megtett, hogy, szimplán szólva, bevágódjon a Néppárt fejeseinél, részint mert remélte, hogy a 2007-tel kezdődő periódusban már az ő kormányzása alatt érkeznek az újonnan belépett Magyarországra az uniós pénzek. Továbbá azzal számolt, hogy a tekintélyes nyugati kereszténydemokrata pártfogóknak jó hasznát veszi az akkori szociálliberális kormány elleni harcában.

Tulajdonképpen jól számolt. Amikor 2006-ban a rossz kampány miatt elveszítette a választást, és utána mindent elkövetett Gyurcsány mielőbbi megbuktatására (nem mintha Gyurcsány nem játszott volna a kezére), többek között szélsőségesek és bértüntetők felhasználásával blokád alá vette a Parlamentet, Wilfried Martens EPP-elnök és Joseph Daul akkori frakcióvezető buzgón kiállt mellette, a kormány ellenében. Az október 23-i nagygyűlésen Martens mondott beszédet Orbán előtt.

Az üzlet másik oldala az volt, hogy az Európai Parlamentben, ahol a játszmák nem annyira kiszámíthatóak, mint a magyarban, kapóra jöttek a Néppártnak az új, fegyelmezett, sikeres közép-európai, papíron jobbközép tagpárt szavazatai. Ez kiváltképp így volt 2009 után, amikor a térségből a Fideszé volt a második legnagyobb nemzeti delegáció.

2010 után valamelyest megváltozott a helyzet. Magyarországon eldőlt a belpolitikai harc, nem volt szükség többé a hazai ellenoldallal szemben nyugati támogatásra, viszont az Orbán-kormány megkezdte a liberális demokrácia módszeres felszámolását. (Huszonhatodszor: a demokrácia liberális oldala nem a „genderideológiát” jelenti, és nem is azt, hogy „Soros parancsára eliszlámosítják Európát”, hanem a hatalommegosztást, a fékeket és ellensúlyokat, a joguralmat, a piaci szabadságot és a klasszikus szabadságjogokat. Így a legősibbek közé tartozó sajtószabadságot.)

Az EPP használati funkciója ezzel megváltozott a Fidesz, pontosabban Orbán számára. Visszatérő cselekményelem lett, hogy a Magyarországról tartott vitákban megszólalt valamilyen néppárti bácsi/néni, mondjuk német, olasz vagy spanyol, és ha mások, más képviselőcsoportból felróttak valami disznóságot, az illető elmondta, hogy Orbán derék, európai szabású konzervatív politikus, az európai hagyomány őrzője, igazolt harcos antikommunista, aki szabad és tisztességes választásokon fényes győzelmeket arat. És a liberálisok meg a balosok csak be akarják feketíteni.

Ebben nem az igazságtartalom volt az érdekes – a jelenlevő képviselőknek amúgy sem voltak eszközeik, hogy ellenőrizzék a részleteket –, hanem a disznóság relativizálása. „Így is fel lehet fogni, meg úgy is fel lehet fogni.” És mégiscsak hatásosabb volt, ha a respektált és méltóságteljes kereszténydemokrata frakcióból áll ki valaki mellette, mint ha Nigel Farage vagy más periférikus bolond. (Nem mintha a képviselőcsoportból való távozás után nem lehetne… megudvarolni egyes néppárti képviselőket, csak egyre feltűnőbb lesz.)

A néppárti energiapajzsra Orbánnak még inkább szüksége volt a 2014-es tusványosi beszéd után, amikor deklaráltan szembefordult a liberális demokráciával. Itt megint csak nem az igazságtartalom volt a fontos, hanem a funkcionalitás.

Az EPP és az abban legerősebb német pártszövetség három szempontot kellett, hogy szem előtt tartson:
1) a direkt gazdasági és politikai érdekeket, amik azt diktálták, hogy meg se hallják, amit Orbán mond;
2) az EU egybentartását és működőképességét, márpedig az EU-t mégiscsak a liberális demokráciák egységének tervezték, nem köphetik le kockázat nélkül az alapelveket;
3) viszont azzal, hogy eltűrik az alapelvek megtagadását vagy látványos meghamisítását, nemcsak hogy leköpik őket, de azt is elismerik, hogy az EU csatlakozási politikája és aktuális gépezete alapjaiban hibás, lehetővé teszi a határain belül, az orra előtt egy antiliberális antidemokrácia kiépítését; mármost senki sem szeret ekkora hibát elismerni. Jobb ennél, ha nincs balhé.

A harmadik szempontból ered a Néppárt sajátos inerciája – mondhatnám lustaságnak vagy gyávaságnak is, nemzetközi szóval appeasementnek; az, hogy még a vezető politikusaik nagy nyilvánosság előtti durva sértegetését is lenyelik; vagy hogy a Fidesz-ügy kezelésével megbízott „három bölcs”, veszteni való nélküli, kiérdemesült államférfiak még január végén sem tudták rászánni magukat a kizárásra.

(Már majdnem leírtam, hogy nem korrumpálhatók, de aztán eszembe jutott, hogy Schüssel osztrák exkancellár, akivel kiközösített korában, az FPÖ-vel kötött koalíció idején Orbán tüntetően barátságos volt, ma a Lukoil igazgatótanácsának tagja. Könyveljük el ezt is az aktuális gépezet hibái között.)

Az EPP vezérkara tehát nem tudta rászánni magát a szakításra, inkább a működési szabályzat megváltoztatásával áttolta a felelősséget a teljes képviselőcsoportra: ha a többség úgy akarja, váljanak meg a Fidesztől. Orbán egyfelől nem vállalta a megaláztatást, azaz a mindenki számára látható vereséget; másfelől most, hogy a szokásos alapok és „helyreállítási és rezilienciaépítési eszköz” folyósításában rövid távon nem várható fennakadás, könnyebb szívvel küldte el kilépőlevelét Webernek.

Lobbizó képessége az Európai Parlamentben és a Tanácsban is csökken; új módszereket kell kidolgoznia, új képességeket kell kifejlesztenie. Kérdés, hogy mennyire futja tehetségéből és energiájából.

Az Európai Néppártnak az a testülete, amelyik Magyarország miniszterelnöke számára praktikusan a legfontosabb – az EP-képviselőcsoport – most elhatárolódott a politikustól és pártjától. Azt nem lehet pontosan tudni, ez a lépés mennyit árt hosszabb távon Orbánnak és a Fidesznek. Azt igen, hogy a tizenhét éven át tartó támogatásukkal és fedezésükkel a nyugat-európai kereszténydemokrata elit nagyon sokat ártott Magyarországnak és a liberális demokrácia európai ügyének is, de ezt sohasem fogják elismerni.

Update: Orbán beszélt a német kereszténydemkraták új elnökélvel, és utána közölte, hogy csupán „technikai kérdés”, hogy a Fidesz bent van még az Európai Néppártban. (Ha nincs az EP-frakcióban, számára nem oszt, nem szoroz. SZJ)

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.