Firehose of Falsehood

Széky János | 2022. november 6. - 16:32 | Vélemény

Most, hogy a rendkívüli helyzetben a kormány minden eddiginél arcátlanabbul és könyörtelenebbül hazudik, az ún. parlamenti ellenzék pedig gyakorlatilag tehetetlen (nemcsak a más hibájából), óhatatlanul eszünkbe jut 2006 ősze. Amikor is kitudódott, hogy a miniszterelnök bevallotta: hazudott, és lángba borult a város.

Firehose of Falsehood
Németh Imre felvétele

Precízebben fogalmazva: az akkori parlamenti ellenzék, együttműködve a jogászelit, sőt a kormánypárt esetleg magas állami (hatalmi) pozíciót betöltő tagjaival, az Európai Néppárt beetetett politikusaival és nem utolsósorban az erőszakszervezetek abban érdekelt részével, szabályos színes ellenforradalmat kísérelt meg. A kísérlet végül, némi késleltetéssel, sikeresnek bizonyult.

Színes abban az értelemben, hogy követte a színes forradalmak tankönyvi formáját: akkora tömegeket vitt ki az utcára, hogy fizikailag lehetetlenné vált a kormányzat normális működése. Ellenforradalom annyiban, hogy a posztkommunista színes forradalmak célja az adott rendszer demokratizálása volt, míg Magyarországon a cél a gyártási hibás köztársaság maradék demokratikus elemeinek felszámolása, egy nem demokratikus rendszer megalapozása.

Bocsánat, az „ellenforradalom” szót is illenék pontosítani, mivel egyrészt túl fellengzős, másrészt taszító asszociációkat kelt. Tehát: ahogy nem minden rezsimváltás forradalom, úgy a magyar kormányzati rendszer antidemokratikus megváltoztatását sem kísérte mindeddig erőszak, minden békésen, paragrafus szerint ment, le volt papírozva.

A mostani ellenzék valóban ellenzéki része tökéletesen tisztában van vele, hogy a minden eddiginél masszívabb hazugságkampány a mai rendszer lényegéhez tartozik. Erre a fölismerésre volt példa az állami média épületénél tartott pénteki tüntetés is, vagy a Momentum plakát-felülragasztása is, ahol a „Brüsszel szankciói tönkretesznek minket” mondatban „A Fidesz hazugságai” lett az alany. A létszám és a tiltakozás ereje azonban messze elmaradt a 2006-ostól.

Gondolkozom a különbség okain. Ott van maga az antidemokratikus fordulat, vagy az a tény, hogy az ellenzék pillanatnyilag legerősebb – egyedül árnyékkormányt alakító s ezáltal saját magát az ellenzék rangjára emelő – pártját éppen az a politikus hozta létre, aki 2006-ban beismerte hazugságát, úgyhogy tőlük falsul hangzana a mai kormányt hazugnak bélyegző retorika. Ebben a cikkben a módszertan lényeges különbségéről szeretnék beszélni.

Bármilyen triviálisan hangzik, az egyik alapkülönbség az, hogy 2006-ban az Orbán vezette Fidesz igazat mondott (mármint Gyurcsány hazugságáról), és több hónapos előkészítés után egy erkölcsi értékre, avagy szabályra („hazudni nem szabad”) hivatkozva mozgósította híveit, valamint professzionális és militáns segéderőit. Ez a belső kommunikációs hadviselés egy korábbi, letűnt szakaszában volt így.

A mai állapotokra leginkább az jellemző, amit a nemzetközi szakirodalomban úgy neveznek: „firehose of falsehood”.

Ebből a fire hose, különírva, tűzoltótömlőt jelent. Egybeírva, metaforikusan, igeként pedig ledorongoló, elsőprőnek szánt érvelést, közelebbről: hamis információk tömegével való elárasztást. A falsehood, szó szerint 'hamis kijelentés', nem egyszerűen 'hazugság', az lie volna, de nem is csak az alliteráció végett van ott, hanem mert ennek a propagandatechnikának a célja nem csupán az eseti szándékos megtévesztés, hanem általánosabb: az igazság létezésébe vetett hit elmosása.

De az egyszerűség kedvéért hívjuk mégis hazugságtűzcsapnak vagy hazugságvízágyúnak. A hamis információ nem csak úgy folyik a csapból, hanem nagy nyomással, vastag sugárban söpör el vagy rongál mindent, ami útjába kerül.

A Rand Corporation égisze alatt készül 2016-os tanulmányban, ahol ezt a modellt Nyugaton az elsők közt foglalták össze (és el is nevezték), négy fő sajátosságát sorolják föl: 1. Nagy hangerejű és sokcsatornás, 2. gyors, folyamatos és repetitív, 3. nincs elkötelezve az objektív valóság iránt, 4. nem érdekli, hogy konzisztens legyen.

A modell különben eredetileg orosz, és legkésőbb a 2008-as georgiai háború után fejlesztették ki, mikor megértek rá a médiaviszonyok. Már csak ezért sem használhatták Orbánék 2006-ban (de ma már igen; plusz akkor nem álltak rendelkezésükre a kellő erőforrások, ma igen). Kommentárok, pontonként:

1. A hamis információ annál meggyőzőbb, minél többféle formában (szöveg, videó, audio, állókép) és minél többféle csatornán érkezik (a hagyományos és közösségi média mindenféle ágában és szintjén), ugyanazt az üzenetet minél több felől hallja a vevő, minél többféle érvvel alátámasztva (az érvek, sőt a beszélők valódiak vagy hamisak, nem számít).

2. Az ember úgy van berendezve, hogy minél többször találkozik egy állítással, annál jobban elhiszi; vagy másképpen: az ismerős valótlanságokat jellemzően könnyebben elhisszük, mint az eddig nem hallott igazságot.

3. Az orosz – és a mai magyar hatalmi – propaganda nem mindig hazudik, de ha igen, akkor minden gátlás nélkül. Nem csupán tényeket hamisít az átlagember számára meggyőzően, hanem forrásokat is, nem létező emberek szájába ad a céljainak megfelelő állításokat stb. A kognitív tudomány eredményeit felhasználva túlteszi magát azon a nyugati társadalmi viselkedést meghatározó hiedelmen, hogy az igazság előbb-utóbb mindig kitudódik. Illetve kihasználja ezt az életben maradáshoz szükséges naivitást. A hétköznapokban senkinek nincs ideje, hogy külön-külön ellenőrizze az egyes állítások igazságtartalmát, hanem különféle jelek, eddigi tapasztalatok alapján ítéljük meg, hogy a közlések hitelesek-e. (A nézők például hajlamosabbak hinni annak, aki a felirat szerint „szakértő”.) És meg lehet oldani, hogy több eséllyel tévedjünk. Az a bizonyos kutya nem sánta, ellenben száguld.

4. Nem kötelező, hogy az egyes források között vagy ugyanannak a forrásnak az üzenetei között ne legyen ellentmondás. Ha valaki megváltoztatja a véleményét, vagy mást állít korábban, az kísérleti pszichológiai vizsgálatok szerint éppen hogy bizalmat ébreszt a forrás iránt (aki új helyzetben képes mást gondolni, tehát bölcs, belátó ember, és a vevő hajlamos jobban elhinni az utolsó üzenetet). Ennek tökéletes példája, hogy Orbán Viktor, aki saját mítosza szerint azzal indult el a politikusi pályán, hogy 1989-ben kikergette az oroszokat, és 2006-ban még azt hirdette, hogy mindig keletről jön a veszély, újabb miniszterelnöki ciklusai alatt elszánt oroszbaráttá delejezte át híveit. A Fönök biztos jobban tudja, gondolhatják.

Ez utóbbi, látványos változásból kiindulva könnyen gondolhatnánk, hogy Orbán apparátusa közvetlen putyinista hatásra nyitja meg a hazugságtűzcsapot, de ne hamarkodjuk el. Pontosan mert a leírás bekerült az amerikai politológiai szakirodalomba, mára Nyugaton is bárki alkalmazhatja az új típusú sokcsatornás, „igazság utáni” kommunikációs hadviselésnek ezt a módját – ahogy Amerikában alkalmazzák is. A viszonylag fiatal magyar állami alkalmazott szakemberek pedig angolul értenek, oroszul nem.

Ígéretes fejlemény, hogy az ellenzéknek legalább egy kis hányada fölismerte, nem elhibázott vagy rosszindulatú szakpolitikai intézkedésekkel, hanem egy saját szabályai szerint működő rendszerrel van dolga. És hogy ez a rendszer nem valamiféle közös erkölcsi értékeket követ, hanem a lényegéhez tartozik a saját érdekében művelt hazugság mint kommunikációs forma; holott ez a civilizált világban közös erkölcsi értékrend szerint általában helytelen, sőt bűn.

Ámde a mostani magyarországi rendszer hazugságai nem akármilyen hazugságok. Az aktuális kormány és ellenzék erőviszonya roppantul megváltozott 2006-hoz képest. Az ellenzék most még a rég nem tapasztalt politikai és gazdasági válságot sem tudja kihasználni. Ha legalább a demokratikus lelkületű része ki akar mozdulni a mélypontról, szerintem hasznára válna, ha jobban tisztában lenne annak a rendszernek a működésével, amellyel szemben áll.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.