Fizetésemelés és álomautó (messze van Amerika)

Igazán örvendetes, hogy mindennap több politikus is lenyilatkozza a pedagógusok fizetésemelését. Csak az a gond, hogy nincs mindennap béremelés…

Fizetésemelés és álomautó (messze van Amerika)
Fotó: TASR – Michal Svítok

Folyamatosan arról az egy, szeptemberiről beszélnek, amely most aktuális. Persze, előtte a januáriról beszéltek egy évig előtte és utána addig, amíg erről nem kezdtek beszélni, most meg majd erről karattyolnak addig, amíg bírnak. Tehát ne gondolja senki, hogy nekünk minden héten megtömik a pénztárcánkat, csak dicsekednek, milyen sok jót tettek az országgal. El kell ismerni, hogy valami elkezdődött, de attól még ez a pálya anyagilag nemhogy nem attraktív, hanem. Közel 600 tanár hiányzik országszerte, rengetegen készülnek nyugdíjba és csak pár megszűnő, zsugorodó iskolának, valamint a demográfiai lejtmenetnek (és persze sok tiszteletre méltó fenntartónak) köszönhető, hogy a szaktanárokat sokszor nélkülöző intézmények rendszere még nem omlott össze anyagilag. S hogy szakmailag sem, az a tanároknak.

A mostani emelésről tudni illik két dolgot: 1. minél régebben van valaki a pályán, annál kisebb az emelés összege, egyesek számára csupán 1-jegyű szám, kb. egy hamburger ára. 2. Az a sokéves ígéret, amely szerint a pedagógus átlagbér a főiskolai végzettségűek 1,2-szerese kéne legyen, még koránt sincs teljesítve, sőt, még ugyanazt a szintet (1:1) sem éri el. Jövőre, akár egy újabb emeléssel sem fogja elérni. Ami nemcsak azért baj, mert a végzett pedagógusok egy része továbbra sem fog tanítani, hanem azért, mert így csökkennek a színvonal garanciái. Magyarul: ki szeretné, hogy az ő gyerekét ne a legjobb tanár tanítsa, hanem az, aki hajlandó? (Ki szeretné, hogy a gyerekét ne a legjobb orvos műtse, hanem az, aki hajlandó?) És ezzel nem lesajnálni akarom a kollégákat, akik a vállukon viszik még az iskolaügyet, hanem épp fordítva, azt kifejezni, hogyha ők egyszer elmennek nyugdíjba vagy elhagyják a pályát, nincs olyan legiszlatív ágazati garancia, amely kellő mennyiségű minőségi szakembert fog tudni biztosítani az oktatásnak. Kering is egy olyan vicc (nem feltétlenül értünk vele egyet, de van némi valóságlapja), mely szerint az oktatás az ország egyik legdrágább hobbija és csak azok engedhetik meg maguknak, akiknek a házastársa hajlandó vagy képes finanszírozni ezt a hobbit… Miközben tudjuk, hogy egyes más ágazatokban még tragikusabb a szituáció (de azért nem mondjuk, hogy a pedagógusok legyenek elégedettek, mert másnak még rosszabb).

Látszólag kitérő, de mégsem:

1964-ben az amerikai autóipar kitalálta és ’65-re komolyan befuttatta a Ford Mustangot. Ez egy elérhető izomautó lett, mely máig ikonikus, mondjuk így: filmsztár, a pony cars kategória megteremtője, sokunk elérhetetlen álomautója. Az első modellek ára a rendelkezésre álló források szerint 2400 dolcsi körül mozgott. Oké, az még nem a SS felszereltség volt (nem a rettegett katonai osztag, hanem SuperSport), de már akkor is eladási rekordokat döntött meg, hiszen automata váltóval rendelkezett (ezt a mániát azóta se értem), V8-as és az 5 literes modellek olyan 200 lovacskát tudtak már az első években is. S mivel – jön a lényeg – egy gyári munkás átlag 4 havi fizetéséből kijött, nem volt nehéz rekordokat dönteni az eladással. A mai új, 6. generációs 5 literes, V8-as modellek ára 45490 eurónál kezdődik. És ezzel a Mustang még mindig majdnem a legolcsóbb, ha nem A legolcsóbb sportkocsi a világon. (Ennél sokkal drágább autók száguldoznak egyébként még Füleken is.) Nemigen mondható el a svájci gyári melósokról sem, hogy 4-havi bérből vehetnének egyet.

Vissza a témához:

Szlovákia meg aztán se nem az USA, sem nem Svájc. Számolja ki mindenki saját maga, hogy akkor most egy szorgalmas tanárember 30 év meló után megérdemelné-e, hogy vegyen magának egy sportkocsit a legolcsóbb kategóriából, olyat, amit szinte mindegyik korrekt amcsi munkás megengedhetett magának akkor, amikor ez a szorgalmas szlovákiai tanárember született. Őszintén: egy európai jóléti társadalomban, amilyenek sok afrikai országgal szemben vagyunk, megérdemelné nem csak a tanárember, hanem a gyári melós is. Csakhogy most négy havi fizuból a tanár kb. egy fél átlagos Daciát vesz, miközben ugye, nem az a világ legolcsóbb sportkocsija, és se nem V8-as, se nem ötliteres, se nem 450 lóerős, de azért már majdnem annyit eszik. És ráadásul a fél Dáciát tolni kell, mert két keréken elég nehezen akar gurulni…

Hát akkor egy nem egyszerűen európai jóléti társadalomban, hanem egyenesen egy „szociális államban” (copyright: smeres kormány) élő ember vajon mit érdemelne?

Ha azt mondjuk, hogy nem lehet mindent lélegeztető gépekre átszámolni, azt is mondhatjuk, hogy nem lenne korrekt mindent átszámolni Ford Mustangra (hát még Bugatti Veyronra – 3 milla körül még mindig nem a legdrágább a világon).

De azért a felsőfokon végzettek átlagbérének 1,2-szeresére korrekt lenne.

Mert ma nekünk minden autó álomautó. De álomautó nélkül is ellennénk valahogy, ha legalább nem aláznának meg lépten-nyomon a süketeléssel, mert a béremelésünk kb. a gyerekeink szeptemberi zsebpénzemelésével egyezik meg.

Hát ezek fényében tessék értékelni a pedagógusok szeptemberi béremelését. (Megyek, megtankolom a Dáciát – no, nem az emelésből.)