A fizu, a pofa meg a segghülyék

Széky János | 2016. április 29. - 22:16 | Vélemény

Mint minden magyar újságolvasó tudja, a Magyar Nemzeti Bank hat alapítványa végül mégiscsak kénytelen volt közzétenni szerződéseit, miután sokáig ragaszkodtak ahhoz a tételhez, hogy a hozzájuk került pénzek -  mintegy 260 milliárd forint – „elvesztették közpénz jellegüket”. Az anyagokból kiderült, hogy a New Wave nevű médiacégcsoport összesen 642 millió forintot kapott az alapítványoktól. Olyan pénzt tehát, aminek magáncélokra felhasznált közpénz jellegét sokáig kormánysegítséggel igyekeztek tagadni.

A fizu, a pofa meg a segghülyék

A New Wave-cégek a feltörekvő Vs.hu portál tulajdonosai. Amikor az információ nyilvánosságra került, a Vs.hu kiváló rovatvezetői és munkatársai sorra felmondtak. Némi habozás után így döntött a főszerkesztő is.

Majdnem mindenki kalapot emelt a lekiismeretükre hallgató újságírók előtt. Kár a Vs-ért, annál inkább, mert az utóbbi időben két olyan anyag is megjelent náluk, amely a (sajnos) szokásos korrupciós és kulturális botrányok helyett a rendszer politikai lényegére vetett némi fényt. Az egyik az orosz titkosszolgálati dezinformáció magyarországi behatolását tekinti át, a másik a Századvég cégcsoport hosszas pereskedés után nyilvánosságra hozott szakpolitikai tanulmányait kezdte elemezni. Távozása előtt a Vs.hu-nál dolgozott Joó Hajnalka is, az az újságíró, aki a TASZ segítségével elérte, hogy a Miniszterelnökség kiadja a tanulmányokat.

(Mielőtt bárki belém köt: utólag rájöttem, hogy az MNB-alapítványi pénzeknek kétszeresen is végkedvezményezettje voltam, tudtomon kívül. Többször írtam a Vs.hu-ra, és részt vettem egy könyv fordításában, amire a kiadó az egyik alapítványnál pályázott. A honorárium mindkét esetben tisztes volt, de reális, nem a piaci díjazás sokszorosa. És olyan munka volt, amit nem kell szégyellnem.)

A Századvég a Miniszterelnökségnek dolgozik, és tanácsaival támogatja (amiket a kormányzat vagy megfogad, vagy nem). Mivel az iratok most már szabadon letölthetők a TASZ honlapjáról, bárki megtudhatja, milyen színvonalú és milyen gondolkodásmódra valló munkát végzett a Századvég forintmilliárdok ellenében 2012 eleje és 2014 ősze között.

A dokumentumokat nemcsak laikusok olvashatják, akiknek – köztük a Miniszterelnökségen működő amatőröknek – bármit be lehet adni, hanem szakemberek is. Ha utóbbiak értékelései elegendő nyilvánosságot kapnak, az kellemetlen lehet a Századvégnek. Egzisztenciálisan.

Ennek vágott elébe G. Fodor Gábor „politikai gondolkodó” (ő hívja így magát), a Századvég stratégiai igazgatója, a 888.hu hírportál főszerkesztője.

Félreértés ne essék, én nem vitatkozni akarok G. Fodorral, erre nem is ad lehetőséget, lásd alább, hanem kicsit elemezni azt, hogy milyen módszereket alkalmaznak a kormányzat túlfizetett szolgái és üzletfelei (a magyar rendszerben ez a két kategória nagyon gyakran átfedi egymást).

G. Fodor megrendelője félelmetesen nem ért semmihez. „A fejlett világban páratlan jelenség: az egyetemes, kontroll nélküli kormányzati hozzá nem értés” esete forog fenn, mint azt az önök odaadó híve egy könyv bevezetőjében megfogalmazta. Nem biztos, hogy a szakmai kritikák elérik majd a kormány ingerküszöbét, de az ördög nem alszik. Lehet, hogy a megrendelőnek végül is kételyei támadnak: tulajdonképpen mi a jó fenére ad ki ennyi pénzt pont ezeknek, amit ha másnak adna, jobban járna (már hogy a megrendelő).

Ezt meg kell előzni (már hogy G. Fodornak).

A 888.hu tehát elővág: kiszúr néhány újságírói tévesztést (nem azonosították például, hogy némely századvéges szerzők saját, régebbi dolgozataikat reciklálták új honoráriumért), ezeken elhülyéskedik, megállapítja, hogy a tanulmányokkal minden rendben van, és semmit sem vesz észre a már halmozódó kritikákból.

Az összes dolgozat elolvasása és értékelése embertelen feladat, szúrópróbák alapján máris kiderült annyi, hogy a „tanulmányok” nagy része a tudományos munka alapkövetelményeinek sem felel meg, a szövegek nagy része mögött semmilyen szellemi munka nincs, összeollózzák az adatokat, és nincs elemzés. (Azzal sem bajlódnak, hogy miután a közvélemény-kutatási adatokat belerakták a közkedvelt SPSS szoftver húsdarálójába, az így megkapott, jelentőség nélküli táblázatokat lefordítsák magyarra, viszont jó nagy méretben nyomtatják ki, hogy nőjön az oldalszám.) Ha van elemzés, annál rosszabb, gyakrabban sületlenségek és ezerszer elhasznált közhelyek halmaza, mint nem. Én szégyellnék ilyeneket kiadni a kezemből.

Lehet persze, hogy próbafúrással több jó ítélőképességre utaló szövegrészre is találhatnánk. Ilyen például az, hogy „a befolyásoló erejű, magyar politikai blogok jelentősebb része pártpolitikai szemléletű, személyeskedő, sok esetben lejárató han­got üt meg”. Mert ez a minősítés például tökéletesen illik G. Fodor Gábor egykori blogjára. A hazai blogoszférának ezt az a nyugatiakhoz képest alacsonyabb „civilizációs szintjét” a vonatkozó tanulmány az Index blogpiaci uralmával magyarázza, és még ez is helytálló lehet, hiszen G. Fodor a blog.hu-n írt, bár a magyarázat további része – miszerint a „balliberális” eszme tesz ennyire civilizálatlanná – az ő esetében nem áll.

A hárítási műveletet nehezíti, hogy a Századvég anyagait nyilvánosságra hozó újságíró-közösség egy más ügyben, a felmondásokkal erkölcsileg ritkamód hitelessé vált, és így nem lehet eladni a link, pofátlan (narkós, Soros-bérenc stb.) újságírók sémáját, ami a kormánynál mindig beválik. Ráadásul, ha a megrendelő tudata peremén esetleg, talán-talán felködlik a Századvég mérhetetlen szakmai pofátlansága – amivel G. Fodor nyilván tisztában van –, akkor elég kínos a kontraszt, azt már nehéz kimagyarázni.

Ezért kellett bevetnie magát egy kemény megelőző csapás erejéig a 888.hu főszerkesztőjének, aki egyszersmind a Századvég stratégiai igazgatója. A cél az volt, hogy a Vs.hu kilépő embereit ne csak szellemi nulláknak tüntesse fel – ahogy némelyek szeretik látni az újságírókat –, hanem erkölcstelennek is. Ami nehéz művelet, de megoldható.

Ne legyünk tévedésben, ezt G. Fodor nem az ún. nagyközönségnek akarta bebizonyítani, és nem is csak a portál ismeretlen – de vélhetően nem túl népes, nyilvánosan nem mért – olvasókörének, hanem a megrendelőnek, olyan egyszerűen és otrombán, hogy a megrendelő is azonnal megértse. Ezért hiba volna még véleménycikkben is azzal reagálni, hogy két lábon járó minek tartom G. Fodor Gábort, ugyanis a nagyközönségnek nem mondok újat, a híveit nem érdekli, a megrendelőhöz pedig nem jut el.

A szellemi lenullázást az ELTE Állam- és Jogtudományi Karának fizetés nélküli szabadságon lévő docense egyszerűen oldja meg: „segghülyének” nevezi a kilépőket. Ennek a megrendelő számára könnyen érthető megfogalmazásnak van két, nem mellékes funkciója is.

Az egyik, hogy éreztesse a beszélő és a mondat alanya, illetve hallgatója közötti erőviszonyt: G. Fodor Gábor nem azért ocsmánykodik, mert a hatalmon belül van, hanem az ocsmánykodással emlékeztet rá, hogy a hatalmon belül van, tehát megengedheti magának. A másik, hogy ezzel kizárja a megfelelő „civilizációs szinten” adható, érvelő válasz lehetőségét – senki sem fogja úgy megcáfolni, hogy a válasz erősebb legyen a segghülyézésnél, és eljusson a megrendelő tudatáig.(Mondom, én se vele vitatkozom, róla írok.)

Miért vannak a felmondó újságírók G. Fodor szerint ennyire mélyen G. Fodor szellemi szintje alatt? Mert, s itt kénytelen vagyok bővebben idézni merész iróniájú szövegét: „ezek a briliáns elméjű, német agár-szilajságú zseniális oknyomozó újságírók, akik mindent kiszimatolnak, akik évekig képesek pereskedni, hogy megtudják »az igazságot«, akik »függetlenek és objektívek», éppen csak azt nem veszik észre, hogy mi zajlik az orruk előtt, miből van például a fizu”.

A felvezetés természetesen a megrendelő megdolgozását szolgálja, az igazság idézőjelbe tételével azt mondja, hogy amit a Századvégről írnak, az nem igazság, a független és objektív idézőjelbe tételével pedig azt, hogy az újságírók – szokás szerint – nem függetlenek, és/tehát nem objektívek. A megrendelő sose gondolta másképp, úgyhogy ez csak megerősítés.

Ugyanígy a megrendelőnek fogalma sincs, mi az az oknyomozó (tényfeltáró) újságírás, ezért mindegy, hogy maga G. Fodor docens tudja-e vagy nem., Azt szállítja, ami a megrendelőnek kedves: az oknyomozó egy rosszindulatú alak, azt szimatolja ki, ami F. Fodornak vagy megrendelőnek kellemetlen, azt bezzeg nem, ami az orra előtt van. Teljesen fölösleges akár a megrendelőnek felvilágosító előadást tartani arról, hogy a tényfeltáráshoz, igen, sok idő kell, sok munka, agárszilajság, makacsság és gyakran hosszú pereskedés, sőt olykor – mint az MNB-alapítványok esetében – államfői vagy más jogi, politikai beavatkozás. Magyarországon kiváltképpen, mert az uralkodó kasztnak bármikor módjában áll, hogy máshol közérdekűnek számító iratokat jogszabállyal elérhetetlennek nyilvánítson. Ilyen rendszert építettek ki Magyarországon többek között G. Fodor Gábor tanácsainak segítségével és „szakértői” támogatásával.

Ehhez képest a saját fizetésének eredetéről a legjobb szimatú oknyomozó és egyéb újságíró is csak annyit tudhat meg, amennyit a felvételi beszélgetésen a kérdésére válaszolnak. Ha nem mondják meg neki, hogy a cég innen és innen 642 millió forintot kap, akkor nem kezd nyomozni utána, mivel nem tud róla. És, mint mondom, a tényfeltáráshoz a szorgalmon és szerencsén kívül idő is kell, tehát ha valaki pár hónapja van egy lapnál, mielőtt távozik, ilyen rövid időtávon belül nem feltétlenül kap szimatot.

De igazából a „fizu” szó bűvölt el. Ez az Index PoliDili hajdani fénykorát idézi, amikor agresszív és írástudatlan fórumozók olyasmikkel vélték szórakoztatóbbá tenni hozzászólásaikat, mint hogy pénz helyett azt írták: „píz”. De a mélyben – stiláris képességeitől függetlenül – G. Fodor politikai gondolkodó ennyit mond: „mit pofáztok, titeket is meg lehet venni, sőt megvesznek”. Hangsúly az is szón.

Elbeszéléséből a megrendelő azt tudhatja meg, hogy a „fizuval” egy médiatartalom-szolgáltatónál az újságírót megveszik. Hogy a „fizu”: lekenyerező adomány. És ezért az orbitális összegért az ellenszolgáltatásba beletartozik, hogy az újságíró a „legnagyobb alkalmazkodó” legyen, attól fogva „pofa alapállás”, függetlenség off.

G. Fodor stratégiai igazgató köreiben nem tudják, hogy még egy viszonylag jól fizetett újságíró-munkatárs „fizuja” is kitelik annyi pénzből, amennyit a Századvég, mondjuk, tíz, szellemi munka nélkül előállított oldalért kap, és ilyen oldalakból termeltek néhány tíz- vagy százezret. Ami szellemi munka nélkül előállított oldalakért sok, családfenntartásra alkalmas fizetésnek nem sok. Mindegy, fő, hogy a megrendelő sem akar tudni róla. Magyarországon ugyanis nemcsak a sajtóban, hanem általánosan is alacsony a „fizu”, még a térség többi országához képest is, annak a gazdaságpolitikának köszönhetően, amit egyebek közt a Századvég cégcsoport tanácsai alapján folytat a megrendelő.

G. Fodor főszerkesztő „Csuklyás” fedőnevű munkatársa egyébként „havi félmillás (na nem több)” fizetéseket feltételez, nyilván szűkebb ismeretségi köréből kiindulva. Itt csak azt szeretném megkérdezni, mekkorák a 888.hu piaci bevételei, és mekkorák ott a fizetések.

G. Fodor publicista szónoklata ezzel a tirádával ér tetőpontjára: „Hányszor olvastunk az Indexen Spéder viselt dolgairól? Hányszor olvastunk a Magyar Nemzetben, a Heti Válaszban Simicska simlijeiről? Hányszor leplezték le a 444-es srácok Soros manővereit? Segítek: egyszer sem.” Túl a sorosozáson, a megrendelő Jolly Jokerén, itt viszont nincs kétség, hogy G. Fodor nem tud mást elképzelni: a sajtót vagy a kormányzat és a vele jóba' lévő gazdagemberek, vagy a magyar kormányzattól független, esetleg vele szemben álló, de mindenképpen politikailag motivált gazdagemberek tartják fenn.

És először is nincs különbség a kettő között. A lapokban az van, amit a tulajdonosok akarnak (egyébként van valami Médiaalkotmány, Orbánék találták ki és szavazták meg kétharmaddal, amit ez a vélekedés magasból, telibe.)

G. Fodor és megrendelője szerint: Ha egy újságot a kormányzat tart fenn a kormányzatnak az adófizetők pénzéből a kormányzat dicsőítésére (és az ellenfelek szidalmazására), az a politikai kurvaságnak ugyanaz a foka, mint ha egy újságot egy gazdagember tart fenn a saját pénzéből, elvárva saját maga kímélését, megengedve az adófizetők pénzéből fenntartott kormányzat bírálatát. Néha kevesebbet (szó se róla), néha többet. „Tyuhahé, rókaprém”, ahogy a költő mondja.

Másodszor, és ezt „Csuklyás” fejti ki részletesen, ott van az a mára axiómává lett nézet, hogy Magyarországon a politikai sajtó nem tud megélni a piacról. „Aki azt hiszi, hogy csak piaci hirdetésekből meg lehet oldani a történetet, az megint csak most jött le a falvédőről.”Akkor pedig az újság birtoklása egyenlő a veszteség finanszírozásával, beleértve a „fizukat”, tehát tényleg pofa súlyba. És akkor már végeredményben, erkölcsileg mindegy, hogy az állam finanszírozza a veszteséget – például nem piaci hirdetésekkel, esetleg nemzeti banki alapítványokon keresztül –, vagy egy gazdagember, akinek olyanja van.

G. Fodor hírigazgató és munkatársai nyilván nem értesültek arról, hogy egy nyomtatott vagy internetes újság elindításához eleve tőkére van szükség, amikor még sehol a bevétel. És arról sem, hogy a falvédőzés speciálisan magyar érv.

Hogy közeli országgal hasonlítsuk össze Magyarországot: Szlovákiában tavaly csak a nyomtatott sajtó reklámbevétele 175 millió euró volt. Magyarországon a sajtó reklámbevétele 32,234 milliárd forint, azaz körülbelül 104 millió euró.

Ez annyit jelent, hogy az 5,4 milliós Szlovákiában fejenként háromszor többet költenek sajtóreklámra, mint a 9,9 milliós Magyarországon. S többet, mint sajtó- és tévéreklámra nálunk – fejenként – összesen, márpedig nálunk tavalyig a tévé számított reklámipari bombaüzletnek. (Az online-digitális reklámköltés egy főre jutó összege ma nagyjából ugyanaz a két országban, de tudni kell, hogy ez a szektor Szlovákiában gyorsabban nő, másrészt ott sokkal kisebb az online sajtó súlya, mint nálunk. Ez valamelyest mérsékli a különbséget, de a különbség így is legalább kétszeres. Ma még csak.)

Szlovákia nem a Paradicsom, és bár gazdagabb Magyarországnál, nem háromszor vagy kétszer gazdagabb. Akkor honnan ez a különbség? Onnan, hogy a reklám a piacgazdaság szükséges kelléke, és Szlovákiában az egymást követő kormányok nem csináltak módszeresen tetszhalottat a piacgazdaságból, mint Magyarországon, többek között G. Fodor Gábor és a Századvég tanácsait követve, és az ő külön hasznukra. Mi ebben élünk. A probléma az, hogy rajtuk kívül is nagyon kevesen látnak ki belőle.

Teljesen érthető, hogy G. Fodor, a főnökei és a beosztottai ezt tartják normálisnak és minden mást segghülyeségnek, ugyanis ez az érdekük. Ezért csinálják. De olyan jó volna, ha a magyar piacgazdaság teljes tönkretétele zavarna valakit az ellenzékből. Ezt a sajtószabadságon és így a politikai szabadságon is sokat segíthetne. Mert amíg ez nem jut el a tisztelt ellenzékben kellő számú ember tudatáig, G. Fodor és csapata teljes joggal tarthatja magát okosabbnak.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.