A fukar gondoskodó állam

A magyarországi főútvonalakat járva előbb-utóbb találkozhatunk az „Egyetlen magyar sincs egyedül” mottójú óriásplakátokkal. A jelszóval eredetileg a miniszterelnök zárta zenés videóját, amelyben elismerte a járvány ellen harcolók helytállását. A poszterek a legújabb gazdasági akcióterv részleteit népszerűsítik, amilyen a 13. havi nyugdíj fokozatos visszaállítása vagy a hiteltörlesztési moratórium.

De miért nem marad egyedül ettől egyetlen magyar sem? És mi ebben a szlogenben az információtöbblet? Miért érdemes Magyarország Kormányának ezt a közlést ennyire sulykolni?

Az egyedüllét természetes létállapot – hogyan lehet megoldani, hogy minden egyes magyar elkerülje? Egyáltalán, megoldható?

Ha pedig nem, hiszen ezt cáfolja a józan ész és a tapasztalat, akkor mi az egyedüllétnek az az új meghatározása, melynek értelmében Magyarország Kormánya már eldicsekedhet azzal, hogy ilyen most már nálunk nincs? (Vö. „Senkit sem hagyunk az út szélén”.)

És miért a „magyar” főnév van a mondat fő helyén? Azt akarja ezzel mondani a Kormány, hogy aki nem magyar, az megérdemli az egyedüllétet (vessen magára), vagy azt, hogy bezzeg más kormányok egyedül hagyják a nemzetük tagjait, örüljünk annak, hogy magyarnak születtünk, mert rólunk gondoskodva van?

Induljunk el ezen a nyomon. Például azzal bizonyítják a gondoskodást, hogy nálunk „bértámogatást kapnak a munkavállalók”. Ez bizonyos Palkovics Lászlónak a reszortja. Ő volt az, aki nemrég a Magyar Tudományos Akadémia kutatóhálózatát, négyezer ember munkahelyét nem hagyta egyedül, amennyiben einstandolta. Nehogy már összevissza kutassák, ami eszükbe jut.

De mi is ez a bértámogatás? Palkovics precíz fogalmazásában: „Munkahelyvédelmi bértámogatást vehetnek igénybe a vállalatok, hogy elbocsátások helyett csökkentett munkaidőben foglalkoztathassák tovább a dolgozóikat”.

Magyarul: a támogatás célja nem vagy csak töredékben a zsugorodó piac miatt elvesztett munkabér pótlása. Ha egy vendéglő kénytelen zárva tartani, és a tulajdonos nem tudja, mikor nyithat teljes üzemben újra, és nem képes fizetni az összes pincérét ismeretlen ideig munkavégzés nélkül, akkor sem a tulajdonos, sem az alkalmazott nem kap semmit. Hasonlóképpen az abroszokra és szállodai ágyneműkre szakosodott mosoda sem, amelyik megrendelés nélkül marad.

A munkaadót arra ösztönzik, hogy csökkentett munkaidőben, mondjuk nyolc helyett négy órában megtartsa az alkalmazottait, akár van munkájuk, akár nincs (szükség esetén kitaláljanak nekik valami oktatási programot falból). Az állam három hónapig fizeti a munkavállalónak a kieső négy óra munkabérének hetven százalékát, ha a munkáltató vállalja, hogy a fennmaradt harminc százalékot „egyéni fejlesztési idő” fedezése címén a munkavállaló képzésére fordítja. Azaz harmincöt százalék bértámogatást ad a munkavállalónak, ha a munkaadó kifizet hatvanötöt. Micsoda jótét állami lélek.

Van persze egy gumiparagrafus a kíírásban, miszerint a támogatási kérelmet elutasítják, ha úgy ítélik meg, hogy a munkavállalók megtartása nem „a folyamatos gazdasági tevékenységgel összefüggő nemzetgazdasági érdek”. Hogy mi a nemzetgazdasági érdek, azt a hivatal tudja, miként azt is, hogy a munkaidő-csökkentésre valóban „a veszélyhelyzet miatt került sor”.

Vagyis működésbe lép a hagyományosan őrjítő magyar bürokrácia, melynek fő feladata eleve a foglalkoztatottság garantálása – az állam kebelén belül, az adófizetők pénzéből – és a kebelre ölelteknek a hatalom örömével történő jutalmazása, ami viszont ingyen volna, ha nem számítjuk az adófizetők szenvedését mint negatív externáliát.

Ha ez a bürokrácia olyan államban működik, amit átszőnek a patrónus–kliens viszonyok, akkor a senkit egyedül nem hagyó vészintézkedések járulékos haszna az is, hogy nyírják a NER-társak üzleti konkurenciáját, durván szólva „letisztítják a piacot”.

Ráadásul ezt a fukar gondoskodást is csak a gazdasági társaságok kérelmezhetik (minél nagyobbak és minél közelebb állnak a megyei kormányhivatalban megtestesülő helyi hatalomhoz, annál kényelmesebben), a félmillió egyéni vállalkozó és az ő alkalmazottaik ki vannak zárva. Ők ezek szerint nem magyarok.

Az utóbbi időben nem jártam Szlovákiában, nem tudom, ott milyen plakátok hirdetik a kormány dicsőségét, arról viszont most világosítottak fel, hogy a fejtámogatás az árbevétel csökkenésének arányában jár, csak úgy, és megkapják az egyéni vállalkozók is. Akinek nyolcvan százalék vagy több a kiesése, az például 540 eurót, ami nem sok, de 0-nál határozottan több.

Ha ezt a rendszert átgondoljuk, az „Egyetlen magyar sincs egyedül” jelszó ellentmondásmentes, bár kissé baljós jelentést kap. Senki ne kísérletezzen semmivel, ami radar alatt van, amit a magyar állam szeme nem lát. Vagy mert túl kicsi, és az államnak csak terhes bajmolódást jelent; vagy mert túl egyéni, és az állam nem tudja megtervezni, hogy mi legyen belőle. Vagy mert a politikai-gazdasági „elitnek” nincs belőle haszna.

Mi majd vigyázunk rád. De vigyázz magadra!

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.