Futroncok

Polgármesterként ugyanis azt vallják: „nem az a dolgunk, hogy a budapesti konfliktusokat településeinkre hozzuk, hanem hogy az itt élők érdekeit érvényesítsük Budapesten és mindazokon a fórumokon, ahol az életünket meghatározó döntések születnek”.

Nagyon nehéz nem sértően fogalmazni, amikor a nyilatkozat kezdeményezője, a magyarcsanádi polgármester meg is mondta, hogy „nincs szükségünk kioktatásra, lenézésre, legfőképpen szánalomra”. Dehát a jelek szerint, ki- vagy sem, mégiscsak szükségük van oktatásra, és a legemberibb dolog, amit tehetek, az, hogy szánom őket. Mert tévedésben vannak afelől, hogy mi a dolguk, és fogalmuk sincs arról, hogy mi az a demokrácia. Már hogy az, amit ők gyűlöletkeltésnek meg Pestről behozott konfliktusoknak neveznek.

Láthatóan nem gondolkoztak el azon, hogy ha „településeik a kormánynak köszönhetően fejlődnek”, és az ott élők érdekeit „Budapesten kell érvényesíteniük”, az életüket meghatározó döntések pedig távoli fórumokon születnek, akkor mi a fenének van szükség önkormányzatra, és mit is jelent az az „ön-” szócska a kifejezés elején.

Persze meg lehet magyarázni a délkelet-magyarországi polgármesterek sajátos viselkedését azzal, hogy abban a választókerületben Lázár János a fideszes főnök, a párt egyik (volt?) erős embere, akit 2018-ban Márki-Zay meglepetésre szabad választáson kibuktatott a vásárhelyi polgármesterségből (jav. a helyi kisistenségből, miután fölényesen legyőzte a városházi helyettesítőjének kijelölt személyt), s akinek ezután gyorsan hanyatlani kezdett a politikai csillaga, de helyi viszonylatban, felteszem, még mindig megingathatatlan patrónus, középfőnök. Nem utolsósorban továbbra is a Csongrád-Csanád megyei 4. OEVK-ban megválasztott országgyűlési képviselő, ami a mostani rendszerben kb. egy ötven évvel ezelőtti járási párttitkárnak felel meg. Akinek a tanácselnökök gazsulálnak, nem ám fordítva.

De akármennyire szokatlan is az aktus – máshonnan e cikk megírásáig nem hallottam hasonló esetről –, a szemlélet egyáltalán nem kivételes. Sőt általános.

Kétszázhuszonhatodszor: Magyarországon a helyi önkormányzatok 2010 óta csak cipőkanállal nevezhetők helyinek és meglehetős jóakarattal önkormányzatnak, mivel nincs sem a saját polgáraiktól, sem a központi költségvetésből kapott normatív bevételük (helyben maradó személyi jövedelemadó vagy a központilag befolyt adók törvényben, lakosságarányosan meghatározott százaléka). Még az utolsónak meghagyott fontos, bár esetleges bevételi forrást, a helyi iparűzési adót is kedve szerint felezi meg a kormány.

A helyi kormányzatok tehát ki vannak szolgáltatva a központi államháztartásnak, azaz a kormánynak, ami nem felelős a parlamentnek, mint holmi liberális demokráciában, hanem fordítva, a kormány használja a parlamentet pillanatnyi szeszélyei kielégítésére. Ilyen körülmények között nincs sok haszna ellenzéki polgármestert választani, hiszen az biztos nem fekszik jól a kormánynál, nem tud pénzt szerezni a központi elvtársaknál a mi kis városkánknak, pláne falvacskánknak.

Egy épelméjű Magyarországon, ahol az önkormányzatok önkormányzatok volnának, a magyarcsanádi emberek érdekeit nem Budapesten, hanem Magyarcsanádon érvényesítenék, és az életüket meghatározó döntések legalább nagy részben nem távoli fórumokon, hanem a magyarcsanádi önkormányzatban születnének. Különben milyen alapon nevezi magát önkormányzatnak?

Ó, el is felejtettem, hogy a csongrád-csanádi tizenötök az országgyűlési képviselő-választás kapcsán fejtették ki azt a nézetüket, hogy rendes ember nem cirkuszol, nem ellenzéki, nem csinál úgy, mintha ez választás lenne, hanem becsülettel leszavaz a Hazafias Népfront helyben kijelölt emberére. És tény, hogy a kormánypárti jelölt, bármilyen is a pillanatnyi ázsiója, több és biztosabb pénzt tud kilobbizni a kormánynál, mint valami kiszámíthatlan rebellis. Ha valaki a hierarchikus politikai hálózathoz tartozik, abból gazdasági előnyök származnak; és fordítva, az jut politikai hatalomhoz, aki ott van a nem-piaci pénzcsapoknál. Legalábbis viszonylag elöl áll a sorban, gerinctelenségének köszönhetően,

És itt továbbléphetünk, mivel e logika szerint az egyéni választókerületek rendszerében olyan országgyűlési képviselőt sem érdemes választani, aki nincs jóban – legalább háttéralku szintjén – a kormánnyal. A kis „egyéni” választókerületek rendszere nemcsak amiatt rongálta a demokráciát, mert aránytalan választási eredményekhez vezet, hanem azzal is mérgezett, hogy bevéste a tévedést: a helyben megválasztott képviselők kötelessége a kisvárosnyi választó érdekeinek képviselete a Duna-parti tornyos házban. Azaz nem az országos politizálás, hanem – megint csak – olyasmi, amivel épelméjű országban a helyi önkormányzatoknak kell foglalkozniuk. Nagyban hozzájárult tehát az önkormányzatok fölöslegessé válásához.

Ebben a bevésésben óriási szerepük volt a mai ellenzékhez tartozó szocialistáknak, akik 2010 előtt az egyik nagy pártot alkották (sőt a húsz évből tizenkettőben ők voltak a nagyobbik kormánypárt).

Nehogy valaki a videkiek iránti lenézés jelének tartsa tehát: még tavaly is, a főváros kellős közepén, bizonyos Tóth Csaba, szocialista jelölt, azzal kampányolt a maroknyi tényleges ellenzéki egyike, Hadházy Ákos ellen, hogy „a zuglói emberek nem fontosak neki”, fölháborodottan idézve, hogy Hadházy szerint a képviselőnek nem a helyben fölhasználható „pénzek kibrusztolása” a feladata. (Hanem, ha szabad magyaráznom, a valóságos politizálás a köz érdekében.)

Némely ellenzéki körökben lázas tervezgetés folyik, hogy „mi lesz az első dolgunk, ha megnyerjük a választást”. Hát egyrészt egyáltalán nem olyan biztos az a győzelem, mert/és másrészt ezek a körök mintha nem lennének tisztában azzal, hogy milyen országban élnek. Olyanban, ahol a választópolgárok nagy részének nem kell a demokrácia vagy általában a szabadság, nem is biztos, hogy tudják, mi az; viszont jól érzik magukat a gengszterfutronc és a pártbizalmi helyzetében, sőt érdekük is fűzödik ahhoz, hogy ez a cselédmentalitás ne változzék.

Úgy sejtem, ezt még egy választási győzelemmel sem lehet megváltoztatni, főleg, ha az esetleges győztesek között bőven vannak olyanok, akiknek eszükbe sem jut megváltoztatni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője