A gerillák, a csavar, a kopaszok és a feltalálók

Fotó: media2.0

A kirúgottak és önként távozók helyébe teljes és félamatőröket vettek föl, a következő évben tulajdonosváltás is történt, és a portál olyasmivé alakult át, amire a magyar sajtótörténetben nemigen volt példa, még a legdurvább pártállami időkben sem – a kormányzat lejárató, dezinformációs és uszító kampányainak önálló akarat nélküli eszközévé.

A cenzúra napi gyakorlattá vált, és mint a Mérték Médiaelemző Központ munkatársának beszámolt az egyik alkalmazott: „Megdöbbentő volt látni, milyen könnyen megy egy újság átállítása propaganda-üzemmódra, és hogy milyen bénult az egész szerkesztőség. Senki nem kérte számon a felettesén, amikor egyértelmű volt, hogy politikai és más érdekek miatt manipulálják a közölt tartalmat”.

Ahogy az új típusú kormánymédia mind nagyobb és erősebb lett – a másik oldalon megszüntették a Népszabadságot, elfoglalták a Figyelőt, egyre újabb mocsokblogokat alapítottak és tömtek ki adófizetői pénzzel –, az Origo egy fokkal tovább züllött, bekerült a legnagyobb közönségű tartalomszolgáltatók belső körébe, ahol a főszerkesztők akár hetente többször is találkoznak a semmiféle demokratikus ellemőrzésnek alá nem vetett kormányzati kommunikációs csapattal. „Ezeken az alkalmakon történik meg olyan információk átadása, mint például a kilövésre ítélt személlyel kapcsolatban kijelölt kommunikációs panelek – írja Máriás Leonárd. – Az gyakran nincs megmagyarázva, hogy egyébként mi miért történik”.

Az egyik ilyen kilövésre ítélt személy volt 2017 márciusában a Momentum Mozgalom egyik vezetője és szóvivője, Hajnal Miklós, akiről és családjáról az Origo 12 millió forintot tüntetett el a Momentum dúsgazdag vezetője címmel közölt kompromatot – dezinformációs, magyarul ferdítő, egyszerűbben: hazug lejárató anyagot.

Tobb mint két hónappal később a Momentum képviselői bementek az Origo szerkesztőségébe, és megkérdezték a szerzőtől – akinek a neve egy rövid ideig még ott állt a cikk fölött, ma már csak egy bizonyos „ORIGO” írja az ilyen szövegeket –. hogy mégis, hogyan gondolta, és szándékozik-e ilyen modorban folytatni.

Felbolydult az online nyilvánosság a Facebooktól a szeriőz újságokig. Saccra a többség szerint ilyet nem szabad. Egy kisebbség tapsolt. Ami az én véleményemet illeti, részben a vállamat vonogatom, részben dühöngök.

Első válllrándítás: akárhogy ítéljük meg a Momentum akcióját, szerintem senkinek nem változtatott lényegesen a Momentumról alkotott addigi véleményén. Aki utálja, ezután is utálja, legföljebb új indokot kapott hozzá; aki szereti, ezután is szereti, a kettő közötti skálán pedig aligha van lényeges, csoportos elmozdulás a csütörtöki affér után, én meg tiszteletben tartom mindenkinek a véleményét, és nem szólhatok bele.

Második vállrándítás: a csütörtöki akció nekem, személy szerint nem tetszett. Függetlenül attól, vagy éppen azért, mert elvi okból régóta szimpatizálok momentumosokkal, és mert a taktikai érzéküket magyar viszonylatban eddig kivételesen jónak tartottam. A vállrándítás arra vonatkozik, hogy ebbe sem szólhatok bele.

Kétféle okból nem tetszett, mondhatnám úgy is, hogy hiba volt. Az egyik: a momentumosok nagyon jól tették, hogy amikor az Origó első rágalmazó cikke megjelent, nem pereltek. Akkor miért jutott most eszükbe az ellentámadás?

Komoly politikusnak méltóságon aluli dolog a sajtóbeli támadásra perrel válaszolni. (Ezt javasolja egyébként visszamenőleg, ordenáré képmutatással a poszt-Origónak immár testvérlapjává züllesztett Figyelő.) Ha megnyeri a pert, akkor se jön ki jól belőle. Ha tényleg disznóságot csinált, akkor a jogerős ítélettől az ellenfelei még nem fogják elhinni, hogy nem csinált disznóságot; a hívei meg úgyis tudják, hogy nem. Ha viszont nem követett el semmi rosszat, mindkét esetben pontosan ugyanez a helyzet.

Sem így, sem úgy nincs semmi tekintély- és népszerűség-változás, a nettó eredmény a sajtó szívatása, esetleg egy kis bevétel a megítélt kártérítés formájában. Egyik sem elegáns dolog, akár történt disznóság, akár nem. Továbbá az ellenfelek ugyanúgy megtörténtnek tekintik a disznóságot, mindegy, hány jogerős ítélet cáfolja. Szóval nem perelni helyes dolog. De két hónap múltán, utólag, egy másik cikk miatti hirtelen felindulásból meglakoltatni valakit, aki jelentéktelen csavar a gépezetben – ennek még csak haszna sincs.

A másik ok, amiért a Momentumtól szokatlan taktikai hibának tartom az akciót: túlságosan előreszaladtak. Kilenc nappal az affér előtt a független média tagjai nagy tetszéssel fogadták a pártnak azt a molinóját, miszerint: „A propagandagép nem média”. Ez nem retorikai túlzás: az a gépezet, amit Orbánék 2014 óta gyorsuló tempóban építenek ki meglévő sajtótermékek elfoglalásával, a másik oldalon megszüntetésével és újak alapításával, nem egyszerűen a létező jobboldal kilencvenes évek óta hagyományos médiájának folytatása durvább eszközökkel, hanem más minőség.

Másként kell tehát viszonyulni hozzá. Ezt a Momentum tudja. A szélesebb ellenzéki közönség ránézésre nem tudja. A közönség bizonytalan része sem, hát még a kormánypárti. Aki viszont nincs a legfrissebb és legpontosabb háttérinformációk birtokában, az nagy valószínűséggel nem érti, a Momentum pontosan miről beszél, és az ő megnyilvánulásaikat látja példátlannak, nem pedig a médiahelyzetet.

Meg kell kell jegyeznem, hogy a Momentum igazságtalan akkor, amikor disztingválás nélkül bejelenti ezekről a tartalomszolgáltatókról, hogy „náluk nem újságírók, hanem propagandisták dolgoznak”. Kiváló újságírók, szerkesztők is dolgoznak ezeknél az újságoknál. Nem mindenki propagandista, aki ott dolgozik, vagy ott van állásban. De igazából újságíró az a mocskos szájú propagandaszakember is (a két szakma megfér egymással egy személyben), akit az írásbeli ordítozás eddig sokszor bizonyított képessége – és nem a képességek teljes hiánya – miatt alkalmaznak. A szervezetek egésze az, ami retrósztálinista propagandagép módjára működik. És itt jön az

első dühöngés: A vitában sűrűn elhangzik az az érv – nem a kormányoldalon –, hogy „ha ezek a pökhendi taknyosok csak úgy besétálnak a szerkesztőségbe, mert nem tetszik egy cikk, majd ne csodálkozzanak, amikor megjelennek a kopaszok az Indexben, Népszavában stb.”

Annyi azért feltűnhetne az érv használóinak, hogy az ellenpéldának alkalmas újságok listája erőltetett tempóban rövidül..A valóságban a Momentum már csak azért sem ad hivatkozási alapot szerkesztőségek jövőbeli zaklatásához, mert ez a kopaszjárás már sorozatosan megtörtént olyan szerkesztőségekben az Origótól a Népszabadságon át a Figyelőig, amikről három évvel ezelőtt nem tudtuk elképzelni. Hogy ilyesmi megtörténhet velük – ahogy most például az Indexről, a Népszaváról nem tudjuk (nem szeretnénk) elképzelni. És akkor nem az volt a folytatás, hogy „szia, most milyen lejáratásra készülsz?”, meg nem is az, hogy elküldték a váratlan látogatólat, és ők udvariasan távoztak; hanem az, hogy akiknek nem tetszett valamilyen tényfeltáró anyag, azok elfoglalták és letaposták a teljes szerkesztőséget.

Akik elfoglalták őket, és részt vettek a letaposásukban, valamint akik ezeket ma lelkifurdalás nélkül kiszolgálják, és teljesítik az emberek „kilövéséről” szóló utasításaikat, azok a kopaszok. Már ott voltak, azóta is ott vannak, nem kell nekik ürügy.

Erre gyakran az a gépies válasz jön, hogy a lejárató cikkről addig nem mondhatjuk ki, hogy nem ugyanúgy tények vannak benne, mint egy becsületes tényfeltárásban, amíg a bíróság jogerős ítéletben ki nem mondja az ellenkezőjét. Ez a visszataszító kamuérvelés egyenlőségjelet húz az ellenzék kormányzati megbízásból végzett dezinformációs lejáratása és az ellenzéki újságírók kormányzatot leleplező tényfeltárása között. Mint láttuk, az utóbbi tevékenységgel újságírók a személyes egzisztenciájukat, lapok a saját létüket kockáztatják. Sőt, rosszabb helyeken mindkettőbe belehalhatnak emberek, csak az elsőbe azok, akikről a kompromatot gyártják, a másodikba azok, akik a tényfeltáró anyagokat készítik.

Mellékdühöngés: Amióta a Momentum kifeszítette molinóját Siófokon, két nagyon fontos, adatolt cikk is megjelent arról, hogy mit állítottak a megszüntetett/letaposott sajtószervek helyébe. A föntebb idézett Máriás Leonárdé az ÉS-ben (egy hétig bárki elolvashatta, lementhette, teljes változata hamarosan olvasható lesz a Mérték Médiaelemző Műhely oldalán) és Rényi Pál Dánielé a 444-en.

Máriás egész oldalas tényfeltáró cikkére általános fitymálás volt a jellemző reakció: hogy „nincs ebben semmi új, ez mindig is így volt, a sajtó már csak ilyen”. Holott kifejezetten a 2016-os állapotot írja le, ami nemhogy a 2014 előtti, hanem a pártállami sajtóirányításnál is durvább. Vagy, mondjuk: „leült kávézni két valakicsodával, aztán kerekített hozzá egy mesét, mi ebben a teljesítmény”. Holott a szerző egy tucat embert kérdezett ki, aki benne van ebben az új rezsimben, igazi tényfeltárói bravúr a sajtószabadság érdekében. Ha meg valakinek ennyire nem mondott újat az anyag a magyar média állapotáról, akkor miért nem írta meg már maga is. De különben a művelt közönség alog rezdült. Finnya, finnya, phü, phü, „ezt én jobban tudom”.

Mivel a 444 mégiscsak lazább és kevésbé öreges hely, mint az ÉS, Rényinek az Origo-látogatás napján megjelent, egyáltalán nem laza, ellenben roppant lelkiismeretes és alapos cikkét többen megosztották és látszólag elolvasták. Lehetett remélni, hogy talán jobban megértették. De nem. Estére megint beállt a művelt ellenzéki politizáló közönség köreiben az alapállapot: az a hit, hogy a mostani Origo egyszerűen az ellenzéki sajtó kormánypárti ellenpárja, lényegében folytonos a 2002-es Magyar Nemzettel, olyan újság, ahol történetesen más pártállású emberek dolgoznak. Véleményszabadság van, joguk van hozzá, ugyanúgy nem szabad őket megzavarni munkájukban, mint a Népszabadság munkatársait. Ja, olyan már nincs. Pedig ez teljesen új és baljós jelenség: antiújság, ahol (zömmel) véleménymentessé kondicionált, ám jól fizetett cselédek dolgoznak.

Ilyen azelőtt nem volt. Kormánypártiaktól, pontosabban a kormányzathoz minden határon túl hű emberektől természetesnek tartom, hogy az új helyzetet – egyáltalán, a kilencvenes évek óta megszokott hatalmi viszonyok semmilyen lényegi változását – nem akarják tudomásul venni. De ha ellenzékiek ennyit értenek abból a világból, amiben élnek, és még így is váltig reménykednek abban, hogy igazságuk diadalmaskodni fog, csak mert nekik van igazuk, és a többség ezt egyszer el fogja ismerni, és eme gyermeki bizonyoss'g szellemében oktatnak ki boldog-boldogtalant – hát az dühít.

További dühöngés: A kilencvenes években ragadtak azért képzelik, hogy igazságuk diadalmaskodhat, mert feltételezik, hogy van egy általánosan elfogadott érték- és mércerendszer, meg egy afféle láthatatlan össztársadalmi ítélőszék, amely e mércerendszert alkalmazza.

Nincs ilyen, tessék hozzászokni a gondolathoz. Még akkor is, ha az ilyen öncsaló mítoszokban hívők kifogyhatatlanul leleményesek az új normák feltalálásában. Amelyek természetesen megsérthetők, mivel a hétköznapi politikusok és egyéb közszereplők nem tudnak a létezésükről; s e normasértések bírálatával a civil és politikus feltalálók a világ végéig bizonyíthatják saját felsőbbrendű okosságukat és erkölcsösségüket.

Itt van, mondjuk, a Társaság a Szabadságjogokért. Pár nappal korábban barátságos kávézásra hívta meg a kormánypropaganda fő verőemberét annak a feltételezésnek a jegyében, hogy azért viselkedik ilyen csúnyán, mert „fél” valamitől – és nem azért, mert a hatalomból beszél. Már ez a valóságismeret gyengeségére utalt. Ugyanez a TASZ most közölte, hogy „a momentumosoknak engedély nélkül nem lett volna szabad bemenniük az Origo székházába, mivel az magánterület (...), az engedély hiányát nem pótolja a közérdekre való hivatkozás.”

Ilyen jogszabály azonban szintén nincs. Sehol nincs leírva, hogy magánterületre mint olyanra engedély nélkül nem szabad belépni. A magánlaksértésről szóló Btk. 221.. paragrafusban az erőszakot, a fenyegetést és a hivatalos eljárás színlelését említik a tényállás elemei között, az engedély hiányát nem. Egy probléma lehet, sőt van: a videóba olyan munkatárs arca is bekerült kikockázatlanul, akiknek semmi köze nincs a Momentummal vagy bárki mással szembeni gazemberséghez.

De úgy általában: a sajtószabadságot nem az veszélyezteti, és az újságírást mint szakmát nem az alázza meg, aki csöndesen, kézfogás kíséretében szóvá tesz egy disznóságot – még ha politikailag nem túl gyümölcsözően is –, hanem aki sajtónak nevezi ezt a szabadságellenes gyalázatot, és újságírónak az engedelmes, képességtelen kivitelezőit.

Még általánosabb tanulság: ha az ellenzék pártjainak és civil csoportjainak nagy része ennyire nincs tisztában azzal, hogy miben élünk, abból nem diadal lesz 2018-ban, csak baj, már 2017-ben is. Talán nagyobb, mint e magabiztosan ítélkezők és nyájasanbarátkozók a megfelelő valóságismeret hiányában el tudnák képzelni.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.