Godzilla II. – A szörnyek királya: Brutális szörnycsaták a klisék tengerén

A 2014-ben megjelenő Godzilla vegyes fogadtatásban részesült. Az 1998-as előddel ellentétben az új fenevad az eredeti japán alkotásnak tisztelgett, viszont sokan kevesellték a szörnyharcokat, és a melankolikus hangulat sem jött be mindenkinek. A készítők igyekeztek adni a közönség szavára, de az új film láttán sem lehetünk feltétlenül elégedettek.

Öt évvel a 2014-es földdöngetés után járunk, ez idő alatt pedig az emberiség megtudta, hogy még jó pár szörnyeteg alussza álmát a föld, illetve víz alatt. Egy rosszfiúkból álló csoport szerint viszont fel kell ébreszteni a titánokat, mert csak így jöhet el újra az egyensúly az emberiségtől hányattatott világba. Rémséges szörnyalakok bukkannak fel, Godzilla pedig nekiáll a rombolásnak...

A maga egyszerűsége ellenére nem a sztori a film leggyengébb pontja – bár a manapság oly gyakran emlegetett környezetvédelem jócskán eltúlzott formája mint fő motiváció kissé banálisnak tűnik. A cselekménymenetre sem lehet panasz: a több mint kétórás játékidő alatt hőseink eljutnak A pontból B-be, majd B pontból C-be és így tovább, miközben a legtöbb helyszínen megcsodálhatjuk a fenevadakat, akik az embereket figyelmen kívül hagyva döngölik egymást a földbe.

Az alapkoncepcióban tehát nem találhatunk túl sok kivetnivalót, viszont az alkalmazott megvalósítás, a körítés már picit sántít. A Godzilla II. nem hogy úszik, hanem egyenesen lubickol a klisétengerben. Csak hogy néhány példát említsek (szigorúan spoilermentesen!): a válófélben lévő szülők, az önként jelentkező, ezáltal másokat megmentő önfeláldozó és a fogvatartói eszén túljáró gyerek esete már lerágott csontnak számít a filmiparban. Nem egy jelenet pedig egyenesen kiszámítható – mint mikor a gonosz le akar csapni a jófiúra, de az utolsó pillanatban valami megzavarja. És ezt nem egyszer eljátsszák a filmben.

Az első részhez képest a készítők igyekeztek több humort vinni a filmbe, amit egy-egy viccesnek szánt beköpéssel próbáltak oldani, de ezek nem mindig ütöttek, vagy nem a legjobb pillanatban sütötték el.

Jó pontnak számít viszont, hogy bár a szereplők is jócskán sablonosak voltak, jó páran karakterfejlődésen mentek át, képesek voltak túladni korábbi meggyőződéseiken – ami valljuk be, manapság elég sok filmből hiányzik.

A film legfőbb fegyvere a látvány, ebben viszont csillagos egyesre vizsgázott. Maga Godzilla még mindig nagyon pöpecen néz ki, csak úgy, mint az összes felbukkanó gigantikus titán. A grandiózus csaták, a pazar vizuális effektusok, a dobhártyaszaggató szörnyordítások, kiegészülve Bear McCreary zenéjével, olyan hatást váltanak ki, amelyek számos pillanatban libabőrt fakasztanak.

Ami a színészeket illeti, Vera Farmiga, Kyle Chandler, Charles Dance és Vatanabe Ken is hozta a kötelezőt, se többet, se kevesebbet.

A Godzilla II. – A szörnyek királya tehát tipikusan olyan film, amely kizárólag a látványával, nem a mondandójával akarja megfogni a nézőt. Akit ez nem zavar és részese akar lenni egy valóban szemkápráztató audiovizuális löketnek, annak semmiképp sem érdemes kihagynia a filmes listájáról.

(tt)