Godzilla Kong ellen: Ha csak a zúzás számít
Sokadjára sem sikerült emlékezetesre gyermekkorunk hatalmas szörnyeinek újabb csörtéje, akik ezúttal egymás ellen szálltak harcba. Látványban nagyon ott van a Godzilla Kong ellen, minden más felejthető.
A titánok új korszaka 2014-ben Godzilla rebootolásával indult útjára, és bár az őslénygyíkkal a klasszikus japán alkotásnak tisztelegtek, vegyes fogadtatásban részesült. Három évvel később a másik kultszörny, King Kong újbóli bemutatkozása is felemás érzéseket keltett, Godzilla 2019-es, a szörnyek királyává válása pedig kritikai szempontból csúfos kudarcnak számított. Reménykedhettünk, hogy Godzilla és Kong egymásnak eresztéséből végre kisül valami érdemleges, de sajnos újfent csalódnunk kellett.
A sztori a következő: Godzilla közellenséggé válik, miután megtámad egy csúcstechnológiával foglalkozó céget, az Apexet. A fejesek eldöntik, hogy a fenevadat meg kell állítani, ehhez pedig a Föld magjában kell keresni a megoldást: létezik ugyanis ott egy másik világ, a titánok eredeti otthona, amelynek energiaforrása hatásos fegyvernek bizonyulhat, ide pedig Kongnak kell elvezetnie hőseinket. Csakhogy a két szörny között feléled az ősi rivalizálás, és kezdetét veszi a tombolás…
A Godzilla Kong ellen legnagyobb gyengéje a sztori, pontosabban annak emberi szála. Az előző részekben hiába sorakoztattak fel egyébként remek színészeket (Elizabeth Olsen, Ken Watanabe, Tom Hiddleston, Brie Larson, John Goodman, Samuel L. Jackson, Millie Bobby Brown, stb.), az általuk megformált karakterek többé-kevésbé haloványak voltak. Persze, egy szörnyfilmben a gigantikus lények összecsapásain van a fő hangsúly, ahogy egymás elpáholása során felhőkarcolókat, városokat döntenek romba. Mindennek súlyát viszont az emberi dráma adja meg, ami mind az eddigi alkotásokban, mind a Godzilla Kong ellenben felejtősre sikeredett. A klisékalapból előrángatott, butábbnál butább döntéseket hozó alakok egy cseppet sem tudtak közel kerülni a nézőkhöz, sokkal inkább fárasztóak voltak, jellemtelenségükkel pedig semmilyen érzelmeket nem váltottak ki.
Ezt sajnos Adam Wingard rendezésében sem sikerült orvosolni. A két emberi szál teljesen érdektelen, különösen a rejtélykutató csipetcsapat ténykedése kínos, elvégre mit nekik észrevétlenül belopózni egy szigorúan őrzött szupervállalatba, hogy aztán természetesen az ő lényeges közbenjárásuknak is köszönhetően happy end legyen a vége?! Nem beszélve az Apexet megszemélyesítő két alakról, akik próbálják elhitetni a nézővel, hogy ők valójában nemes cél érdekében cselekednek, de már az első percektől lerí róluk, hogy valójában mik is a szándékaik.
Tehát hiába sorakoztattak fel ezúttal is egy sor kitűnő színészt (Alexander Skarsgård, Rebeca Hall, Demián Bichir, Kyle Chandler vagy a már említett Millie Bobby Brown), érdemben sajnos nem sokat tudtak hozzátenni a történésekhez.
A kötelező poénok inkább kínosak, a cselekmény kiszámítható. Azt már akkor sejteni lehetett, hogy a két titán összecsapásán kívül egy közös ellenséggel is szembe kell majd nézniük, amikor még csak felmerült a közös produkció gondolata, és valójában a Godzilla Kong ellen épp a film végi váratlan húzásra építhetett volna, ha csak az előzetesekben le nem lövik a poént.
Ezzel szemben a titánok szála, illetve a látványvilág a film egyetlen és legnagyobb erőssége. A CGI-ért felelős emberek mindent kihoztak magukból, a képek brutálisan szépek, a titánok minden mozdulatának súlya van. Különösképpen azért jár jó pont, hogy az előzőekhez képest hanyagolták a túlzottan sötét, homályos csatajeleneteket, ezúttal totálba kapunk mindent, nem maradunk le semmilyen részletről. Bár a cím szerint a film a két titánról szól, mégis inkább mondható Kong produkciójának, amit nem is kell annyira bánnunk – sikerült ugyanis egy picit közelebb kerülni a túlméretezett gorillához, akihez a történet egyetlen érzelmi szála is fűződik. Egy ilyen rombolásorgia széles vászonért kiált, ezt a kiváltságot csak „néhányan” élvezhetik a világon, ahol már megnyíltak a mozik – a kevésbé szerencséseknek be kell érniük a tévével és az HBO Max-szel.
A Godzilla Kong ellen tehát nem egy világmegváltó alkotás, és hiába vezeti hetek óta a mozis sikerlistát, csupán arra jó, hogy a látványos zúzásokkal bő két órára kiszakítson bennünket a fáradt, járványos hétköznapokból. A franchise-ban bőven rejlik potenciál (lásd az „Utazás a Föld középpontja felé”-lehetőséget), ezért bízzunk benne, hogy ha lesz legközelebb, akkor már elégedettségünkben csettinthetünk az ujjunkkal.
(tt)
