A gondolatnyi csend, amíg a pogrom újra indul

Október 7-én, amikor nemcsak katonai támadás érte Izraelt, de a zsidó történelem eddigi legnagyobb pogromja is lezajlott, minden megváltozott. Nagyon nehéz azt mondani, hogy másnap ugyanarra a világra ébredtünk, amely közel nyolcvan éve azt mantrázza, hogy „soha többé”.

A „soha többé” most házhoz jött, az eddig elképzelhetetlen újra lehetségessé vált: zsidókat lőnek le és égetnek el, köztük holokauszt-túlélőket, befejezve azt, amire Hitlernek már nem maradt ideje, nőket, gyerekeket mészárolnak le, erőszakolnak meg (akár élve, akár holtan), csecsemőket fejeznek le. 240 embert pedig áthurcolnak a terrorzónába, ahol ki tudja, mi történik velük öt hónapja.

És miközben órák alatt egész generációk traumatizálódnak újra, a világ olyan három nap után úgy dönt, leveszi napirendről a sajnálatos eseményeket, és inkább arra fókuszál, hány civil áldozata van Izrael gázai terrorellenes hadjáratának. A háború sajnálatosan sok palesztin áldozatát morálisan egy szintre helyezik a zsidó civilek szándékolt, tudatosan végrehajott kivégzésével és kínzásával – majd ez utóbbit le is veszik a polcról. Nem fér már el.

Ez kellett ahhoz, hogy újra megnyithassák a vadászszezont: európai utcákon, amerikai egyetemeken, berlini filmfesztiválon, a CEU-n, a Hamász összes támogató háttérintézményénél a Hezbollah-tól a Harvardig tombol a hol késelő, hol inzultáló zsidógyűlölet. (A minap a Palesztin Hatóság egyik embere ki is mondta, hogy Hitlernek jó oka volt a holokausztra, ezekkel az emberekkel tervezgeti a Nyugat a „kétállami megoldást”.)

Sietni kell, a palesztinok mártírsága nem szünetelhet napokig, igazolatlanul, az izraelieket pedig sürgősen vissza kellett rakni az őket megillető tettes kategóriába, lévén fehérek, gyarmatosítók és népirtók. Erre szolgált Dél-Afrika próbálkozása is, hogy a hágai bíróság elé vigye az izraeli „genocídiumot”, hiszen az ilyesmi erősíti meg mindenkiben, ki a tettes, és ki az áldozat.

Szerinted Auschwitz újra megtörténhet? – kérdezte egy kedves barátnőm két-három évvel ezelőtt, én meg fölényeskedtem, hogy ugyan már. Ma már nagyon is relevánsnak érzem a kérdésfelvetését – és ne gondolkodjunk feltétlenül gázkamrákban.

„A modern tömegtársadalom mélyén ott rejlik Auschwitz lehetősége, mert ennek a társadalomnak az emberét nem kötik vallási értékek és erkölcsi mértékek. (…) Ami a németeknél megtörtént, az minden néppel és minden társadalommal megtörténhet, ha a tömegtársadalom demokratikus politikai szabályzata felmondja a szolgálatot. Ahol egy bizonyos politikai küszöböt átlépnek, ott már az öntevékeny dinamika hajtómotorja lódul be” – mondja Kertész Imre („A gondolatnyi csend, amíg a kivégzőosztag újratölt”, Magvető, Budapest, 1998), és ezt nem azért hozom ide, mert konkrétan új Auschwitztól tartok. Azért, mert olyan tömegtársadalomban élünk, ahol a politikai szabályzat felmondta a szolgálatot.

A pogrom legfontosabb tanulsága az, hogy alapvetően senkit nem érdekel. Már az érintetteken kívül. Az Izraelben és a diaszpórában, egészen eltérő élethelyzetekben lévő zsidó polgároknak gyökeresen át kell gondolniuk fennmaradásuk, másokkal való együttélésük alapvető normáit. Bármikor megtámadhatók, bármikor el kell viselniük, hogy beszólnak nekik, őket téve felelőssé Izrael napi politikájért. El kell tűrniük, hogy ha valami hivatalosság elítéli az antiszemitizmust, egy füst alatt az „iszlamofóbiát” is meg kell neveznie, mintha azonos súlyú, mértékű problémák lennének.

Kiderült, hogy a veszteségük, a fájdalmuk, gyászuk egyéni szocprobléma. Egyedül maradtak. A pogromot óvatosan elítélő szavak és a melléjük rendelt hideg, habozó, távolságtartó metakommunikáció nemcsak egzisztenciális magányukat erősíti, de az iszlamista terrort is legitimizálja a jogos „antikolonizáció” nevében. A közöny és a kirekesztettség új európai és amerikai dimenziói tárultak fel.

Rögtön a második helyen állhat az, hogy izraeliekre/cionistákra (lefordítom magyarra: zsidókra) más morál, más mérce, más „politikai szabályzat” érvényes, mint a többi népre. Az ő nemzetállami létüket bárki megkérdőjelezheti Izrael nélküli térképekkel, „from the river to the sea” szlogennel. Az ENSZ-nek öt hónapig tart, amíg elismeri, hogy „valószínűleg” tömegesen erőszakoltak meg izraeli nőket a hamászosok – ez a belassult közöny bármely más ország esetében elképzelhetetlen. Most arról már nem is szólva, hogy segélyszervezete, az UNRWA a Hamász fiókintézményévé vált.

Amennyire érdektelenek a zsidók sérelmei, veszteségei, annyira felülírja a másik oldalon a világ összes baját az izraeli kormány, a hadsereg bármely lépése. Jews is news, akárhány embert mészárolnak le az iszlamisták Ázsiában, Afrikában.

A harmadik legfontosabb tanulságot a Jewish Journal főszerkesztője, David Suissa fogalmazta meg: a zsidógyűlölet örömet okoz. Ez viszont azt jelenti, hogy folyamatosan elő fog jönni. Sokan fogják kutatni az október 7-e után újra fellángolt, anticionizmus fedőnevű antiszemitizmus okait, holott itt van az orrunk előtt a legnyilvánvalóbb.

„Az antiszemitizmus legalább három fő örömforrást kínál” – idézi a szerző Eve Garrard brit filozófust. „Először is, a gyűlölet örömét; másodszor, a hagyomány örömét, harmadszor pedig az erkölcsi tisztaság fitogtatásának örömét. Ezek mindegyike az elégedettség önálló forrása, de különböző módon kölcsönhatásba is lépnek egymással, ami gyakran erősíti hatásukat.” Más kérdés persze, mi van az öröm mögött, agresszió, irigység, szorongás? Egyik sem ma keletkezett, de mindhárom hozzájárulhat egy holnapi lincseléshez.

Amikor e sorokat írom, Montréalban éppen egy agresszív, fenyegető plebsz veszi körbe a zsidó közösség egyik központját, intifádára szólítanak fel Izrael ellen, és zaklatnak mindenkit, aki be- vagy kilép az épületből. Nem kevésbé kártékony az a szellemi pogromhangulat, amit jól szituált, progresszív nyugati értelmiségiek gerjesztenek folyamatos Izrael-ellenes petícióikkal, aláírás-gyűjtéseikkel, BDS-párti bojkott-felhívásaikkal, most pl. éppen azt akarják, hogy a velencei Biennálé rakja ki az izraeli művészeket, nehogy teret adjanak a „népirtó apartheid államnak”.

Ez már nem egy szélsőséges kisebbség, hanem lassan a politikai mainstream, vagy legalábbis a kultúripar jó részének hangja. Minden érték relatívvá vált, minden nézet egyformán értékes, minden kultúra egyenlő, tekintet nélkül annak szabadságfokára, az objektív valóság pedig nemcsak eltűnik a látómezőből, de igény sincs rá lassan. Nemcsak a politikai szabályzat, a morál is felmondta a szolgálatot, a politikai küszöböket átlépték, mi pedig az ablak mögük hallgatjuk, ahogy belódul az öntevékeny dinamika hajtómotorja.

A szerző újságíró, blogja: az individualista