A gusztustalan gyűlölködés projektje politikusok nélkül nem jöhetett volna létre

Nem kellett persze ahhoz semmilyen politológiai előképzettség, hogy a szóban forgó szövetséget eleve lehetetlennek ítélje meg a tárgyilagos szemlélő. Annál is kevésbé, mivel világos volt, hogy egyáltalán nem fűlik hozzá a foga sem a Híd, sem pedig a Magyar Közösség Pártja politikusai jelentős hányadának. A két politikai formáció törzsválasztóiról (kemény mag) nem is beszélve. Ezek tények, amelyekkel lehet ugyan vitatkozni, de minek. Másrészt teljesen természetesnek is tűnhet az efféle viszonyulás. A két csoportosulás választóinak jelentős részében ugyanis „csak” annyi a közös nevező, hogy magyarok. Ez is tény, még ha bizonyos önjelölt „magyarméterek” szerint bizonyos magyar szavazatokra nyomuló politikusok és választóik nem is echte magyarok, hanem legfeljebb magyarul beszélő mocskos ellenségek…

Maradjunk viszont annyiban, hogy mindenki magyar, aki önmagát magyarnak vallja! Merthogy önmagán kívül senkinek semmi köze ahhoz, hogy ki kicsoda vagy micsoda!

Ezenkívül aztán vannak nők, férfiak, urambocsá melegek, anyák, apák, nagyanyák, nagyapák, dolgozók, munkanélküliek, nyugdíjasok, katolikusok, reformátusok, evangélikusok, zsidók, ateisták, konzervatívok, szocialisták, anarchisták, fasiszták, továbbá bizony liberálisok is, mindenekfölött közösségben gondolkodók, megveszekedett individualisták stb. A bűnözőkön át laposföldhívőkig bezárólag, akarod-e vagy sem… Csak marslakók nincsenek. Legalább is nem tudunk róluk – egyelőre…

Hogy minek rizsálok, miért szajkózom ezeket a milliószor elismételt közhelyeket? Ahelyett, hogy a lényeget tolnám itten? Kizárólag azért, kérem szépen, mert ez a lényeg! Ezért nem jött létre a vegytiszta szlovmagyar szövetség, az igen nagyon összefogás. Távolról sem azért nem, mert a politikát törzsi vérszövetségként, kizárólag érzelmileg megélő hívek, amikor csak tehetik, a bús tuggyukhová küldik egymást évtizedek óta. Ami mellesleg szintén nem egy égbekiáltó probléma, mert az efféle viselkedés tulajdonképpen a politika velejárója, azaz műszaki piszok. Ami miatt azért lenne ostobaság a közembert, a tömegeket kárhoztatni, mert a primitív bosszúszomj, az egymásra acsarkodás, a gusztustalan gyűlölködés projektje a politikusok és egyéb politikacsinálók (bizonyos sajtómunkásokat is beleértve(!)) nélkül nem jöhetett volna létre és nem tenyészne vírusként…

Más kérdés persze, hogy míg a politikai megosztottság a többségben levő nemzetek esetében legfeljebb a bőség jó értelemben vett zavarát jelenti, egy kisebbségben élő népcsoport számára luxus. Mondhatni, végzetes luxus! Eleve behatárolt ugyanis a potenciális választók létszáma.

Tehát, mivel, ahogy mondani szokás, a matematika nem enged, tény, hogy egy kisebbség számára sokkal „magasabban van” a parlamentbe kerülés küszöbe, mint a többségé! Holott számszerűleg ugyanakkora. Szlovákiában 5 százalék.

Tök egyszerű képlet ez, amit a politikusoknak is tudniuk kell és tudnak is. Viszont, hogy miért nem alkalmazkodtak hozzá mégsem, azon most már teljesen fölösleges rugózni. Majd legfeljebb megszívják, legyinthetnénk.

Csakhogy, ha a politikusok meg is szívják, a jóval nagyobb és mélyebbre ható slukk kétségtelenül a szlovákiai magyaroké lesz. Akkor is, ha erről fogalmuk sincs az „áldozatoknak”. Tekintet nélkül arra, hogy kikre szavaztak vagy voltak-e egyáltalán szavazni.

Mivel azonban ez a helyzet még több mint két hónapnyi távolságban van, rinyálásra vastagon ráérünk még. Sőt! Vagy talán nem szokott itt-ott elsülni akár a kapanyél is? Plusz, amíg a meccs nincsen lejátszva, minden lehetséges, bármi megtörténhet stb. Pláne elvileg, meg minden…

Most már tehát, nincs más hátra, mint előre. Mindjárt prezentálódnak a programok, amelyekről eddig vajmi kevesett tudott a kiszemelt publikum. Ennek ellenére sincs azonban okunk abban kételkedni, hogy mindkét szlovákiai magyar szavazatokra pályázó csapat kellőképpen kitesz magáért a programok tekintetében. Biztosra vehető, hogy tulajdonképpen ugyanazt a JÓT kínálják majd a kampányban. Legfeljebb helyenként máshová kerülnek majd a hangsúlyok. Fogadjuk el azt is, hogy mindkét formáció nem csak a „nem tudtok olyant kérni, amit nem tudunk megígérni” című szélhámos jelenet szellemében teszi a szépet.

Ugyanígy fölösleges minősítgetni most a választási listák bármelyikét. Csak a korlátoltak, vagy csak simán naivak nem tudják ugyanis, hogy bármely listán, esetünkben a Híd meg a Magyar Közösségi Összefogás listáján is vannak olyan alakok, akik egyszerűen szarnak számítanak a párt által kínált palacsintában.

Ellenben vannak bizony itt is, ott is jó arcok, kiváló személyiségek. Életkorra, nemre, pártállásra való tekintet nélkül. Akikre például nemcsak a kutyáját, hanem a gyermekét is bátran rábízhatja az ember. Aki ezt vitatja, az egyszerűen hülye. Enyhébben szólva, nem látja a fától az erdőt vagy fordítva…

A program minősége nem mellesleg elvileg azért fontos, mert bár a választók cirka hetven százaléka Európa posztkommunista provinciáin sajnos általában érzelmi döntést hoz, nem mindegy, hogy a parlamenti bejutás esetén mi lesz majd az esetleges szövetségeseknek kínálva. És ha már szóba kerültek a lehetséges szövetségesek, talán arról is küldhetnének jelzést a tárgyalt pártok, hogy programjukat, legalábbis annak sarkalatos részeit hogyan lehetséges, miként képzelik megvalósítani. Ugyanis csak az nem lehet célja egy komolyan gondolkodni képes politikusnak, hogy bejusson a parlamentbe. Hogy ott aztán fundamentális ellenzékiként kénytelen-kelletlen a sarokban duzzogjon – ahogy azt a minap egy romániai magyar politikus jóindulatúan kifejtette volt a köznek… Vagyis a célnak a parlamenti bejutáson kívül csakis a kormányzati pozíciónak kell lennie!

Mert ha valaki esetleg nem tudná, a jognak jelképes asztalát parlamenten kívül is lehet csapkodni ezerrel. Naná hogy…!

Miután tisztázódott a politikusi ábécé, a kötelességek, lássuk, mi a szerepe ebben a helyzetben a sajtónak. A klasszikus értelemben vett, kockáztassuk meg, normális sajtóról van szó, nem pedig a pártok mellé rendelt propagandaeszközökről. A normális sajtó feladata se több, se kevesebb mint az olvasók, hallgatók, nézők, vagy en bloc a köz lehető legtárgyilagosabb tájékoztatása.

A normális sajtó tehát semmiképpen nem közvetlenül, hanem csak közvetve, az evidenciák tárgyilagos közreadásával alakíthatja a politikai történéseket.

Azonkívül, hogy véleményezi is azokat, ha akarja. Ám illik tudni azt is, hogy a vélemény jellemzően azé az elkövetőé emberé, aki azt a saját nevével fémjelezve – az esetleges tévedés jogát mindenekfölött fenntartva – megfogalmazza. A normális sajtómunkás tehát akkor sem minősíthető joggal pártalattvalónak, primitívebben szólva seggnyalónak, ha véleménye esetleg rímel egy-egy politikuséval. Ahogy természetesen ellenségnek tekinteni is marhaság, ha másként értékel bizonyos politikai helyzeteket, játszámákat, mint az érintett politikusok vagy feltétlen híveik. Tudod, hogy miért kell ennek így lennie? Azért, mert

a választások meg a politikusok úgy jönnek meg mennek az ember életében, mint a villamosok. A normális sajtó viszont olyan, mint ezek megállói. Azoknak a választások után is ott kell lenniük, ahol a választások előtt meg a kampányban voltak. Ez a szentencia arról szól, hogy a kampány meg választások után is van élet!

Apropó kampány. A kampány mechanizmusát, minőségét, hangvételét minden esetben csakis a politikusok és háttérintézményeik határozzák meg. Csak szólok, hogy igencsak kontraproduktív, vagyis végzetesen önsorsrontó cselekmény lenne, ha futballháborús viszonyokat idézne.

Az érintetteknek tehát bele kellene gondolniuk, tudatosíthatnák, hogy a szlovákiai magyar választók meghatározó része (kivéve a felbérelt és önkéntes vakhitűeket(!)) eleve békességpárti. Magyarán, tragikus testvérharcnak tekinti, éli meg a negatív, illetve piszkos kampányt. Amely bár a civilizált világban legitim eszköze a politikai vetélkedésnek, behatárolt számú potenciális választóbázis esetében pengeélen egyensúlyoznak azok a politikusok és propagandistáik, akik szájszélig beleállnak. Ha ugyanis bármelyik térfélen túltolják, annak csakis és kizárólag az lehet a vége, hogy lábbal szavaznak majd a kiszemeltek. Vagyis, ahogy az utóbbi voksolások során többször is megtörtént, egyszerűen nem mennek el szavazni. Aztán mindenki nézhet, mint a moziban, és ahogy szokás, emésztheti az okádós emotikonokkal megpakolt Facebook-kommenteket – önmaga helyett…

Mindazonáltal: HAJRÁ!