A gyáva pesti felnőttek

Széky János | 2016. október 28. - 08:57 | Vélemény

Az 1956-os forradalom és szabadságharc hatvanadik évfordulóján az online médiában és plakátokon is sűrűn felbukkan Szeles Erika híres képe, melyet Vagn Hansen dán fotóriporter készített. A kislány pufajkában, vállán géppisztollyal néz a kamerába. Nem sokkal később eltalálta egy orosz golyó. Még nem volt tizenhat éves.

A gyáva pesti felnőttek
Vagn Hansen fotója

De a várost ellepő plakátok között ott van egy tizennégy éves fiú fotója is. Aláírása szerint Dózsa László, a későbbi neves színművész az, bár a kép készítője, Michael Rougier azt jegyezte föl, hogy Pruck Pálnak hívták, és tizenöt volt, így is terjedt el a világban (De a valóságban Pruck Pál is 1942-ben született, hacsak nem névrokonról van szó,)

A propagandakampányba tartozó tévés hirdetésben jól öltözött, harmonikus arcú, láthatóan középosztálybeli fiatalok mondanak köszönetet 1956 hőseinek, sugallván, hogy derűs, nyugodt és jó életüket nekik köszönhetik – többek között a plakátokon látható kiskamaszoknak.

A jelek szerint senkiben nem ködlött fel, hogy ezek a gyerekek nem hősök, hanem áldozatok voltak már akkor is, amikor fegyvert fogtak. Így hát nem lehetnek példaképek, csak akkor, ha ugyanolyan értékrendünk lenne, mint annak a világnak volt, amely áldozattá tette őket.

Tudom, hogy nincs visszamenőleges hatály, de a mi világunkban (ami jobb a hatvan évvel ezelőttinél) nemzetközi egyezményhez fűzött fakultatív jegyzőkönyv szól arról, hogy tizennyolc éven aluliakat, azaz gyermekeket még állami fegyveres erőkbe is csak különleges feltételek teljesülésével lehet fölvenni. Nem állami fegyveres csoportokba pedig sehogy. Legalábbis olyan országokban, amelyek valamennyire civilizáltnak tartják magukat, vagy azért küzdenek, hogy civilizáltnak tartsák őket.

Arról maga az egyezmény szól, hogy tizenöt évesnél fiatalabb gyerekeket toborozni tilos. Ez háborús bűncselekmény. A mi világunkban nincs kivétel, akármilyen szörnyű az ellenség. Tisztességes társadalomban a nagykorúak a döntéseikért korlátozottan felelős gyermekek életét minden más meggondoláson túl védik, nem pedig halálos veszélynek teszik ki őket a saját (felnőtt) döntésükkel.

Huszonhat és fél év túlnyomórészt képmutató ötvenhat-propagandája után erre az az automatikus válasz, hogy „de akkor más volt a helyzet”. Más volt, de például azért, mert akkor még nem tartották a világ egyik legundorítóbb dolgának a gyermekkatonaságot. Közel volt még a második világháború, amikor sem a németek, sem a magyarok, sem az oroszok nem átallották katonasorba kényszeríteni, halálba küldeni a kiskorúakat. A hős pesti srácok nagy része szovjet partizánfilmeken nevelkedett (köztük a sztálinista szörnyeteg Fagyejev könyvéből forgatott Ifjú Gárdán). Az életüket áldozó kamaszokat hivatalos kultusz övezte. A gyermekek jogainak nem volt kultusza, a felelős, autonóm, egyéni, nagykorú döntés pedig idegen volt a rendszertől.

Ami pedig a szellemi érettséget illeti: a sajtószabadság és a tudás jogának hiányában még azok a nagykorúak sem tudták a tetteik következményeit felmérni, és ésszerű döntést hozni, akik befogadták őket, és fegyvert adtak a gyermekek kezébe. Kétségtelen, hogy a legtöbbjük tiszta lelkű ember és a haza hőse volt – de cselekedeteiknek semmiféle oksági köze nincs az Alaptörvényben emlegetett „mai szabadságunkhoz”, akármilyen is az.

Nem érdekel, ha ez, amit most mondok, demagógiának hat.

Kik állítják a magyar politikai közösség elé példaképül ezeket a háborús kisgyermekkorú, meggyötört családból származó, nyomorgó, veszteni való nélküli, valós információktól elzárt, a sztálinista agymosás nyomaitól nem mentes, vagy ösztönből cselekvő, szerencsétlen kamaszokat, akiket, mondom, ma áldozatnak tekintenénk? Az élet királyai, királynői, hercegei, agyondotált harmad- és hatodrangú történészek, politikai propagandisták, akik egy szabad nyilvánosságban – meg reklámszakemberek, akik egy szabad piacon – nem tudnának megélni. Most viszont a kormányzat kegyéből tönkretehetik a szabad nyilvánosságot és a piacot. Nekik az a sérelem, ha késnek a nem teljesítményükért, hanem szolgálatukért esedékes eurószázezrek vagy -milliók; miközben elszámolási kötelezettségük nincs. Nekik az a legnagyobb kényelmetlenség, ha nem jön időben a helikopter, vagy vissza kell adni a lakásdísznek hazavitt múzeumi képeket, hogy csak az ártalmatlanabb kedvtelésekről beszéljek.

Azonkívül, hogy ez a kontraszt gusztustalan, kissé ijesztő is. Mert az lélektanilag még érthető, hogy a magyar középosztály jelesei, köztük a politikusok, akik mindennél jobban szeretik a pénzt, a kényelmet és a saját személyes biztonságukat, szívesen hivatkoznak olyan prolikra és értelmiségiekre, akik 1956-ban, egy kegyetlen és szegény világban önfeláldozó hősök voltak, s akiket ha meglátnának az utcám, átmennének a másik oldalra, feltéve, hogy egyáltalán járnának gyalog ilyen utcákon.

Fordított bűnbakoknak használják őket: az ötvenhatosok áldozatát biankó felhatalmazásnak a mai erkölcsös cselekvés elmulasztására; sőt arra, hogy ma a legcsekélyebb kényelmetlenséget se kelljen vállalniuk a hatalom- és vagyonmaximalizáláshoz képest.

De mi van, ha ez nemcsak a saját gyávaságuk és züllöttségük kompenzációja? Ha azért állítják a magyar politikai közösség elé példaképül ezeket a nyomorgó, veszteni való nélküli, valós információktól elzárt, többé-kevésbé agymosott vagy ösztönből, indulatból cselekvő, szerencsétlen gyerekeket és egészen fiatalokat – mert ilyenné akarják tenni a magyar politikai közösséget? Ha tudatosan szállítják le a politikai kultúrát Sierra Leone és Dél-Szudán szintjére?

Megmondom, mi van: előbb-utóbb sokan ösztönből és indulatból fognak cselekedni, ésszerűen nem fölmérve a cselekedeteik következményeit. Az pedig az agymosóknak nagyon nem lesz jó. Ha lesz elég autonóm, felelős, nagykorú polgár, akkor az ország jól jár. Ha csak annyi marad, mint 1956-ra, akkor nem.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.