Há’ hülyék vagyunk???

Ráadásul a magyarok rosszabbul teljesítettek számtanból közel tizenöt százalékkal a szlovák gyerkőcökhöz képest. Anyanyelvből pedig közel nyolc százalékkal voltak gyengébbek.

Hát, mindenki nem lehet a legeslegjobb... Ebben a világban ritka a holtverseny, de még az ezt segítő esélyegyenlőség is...

Sírhatunk, hogy ez elkeserítő, de azzal nem oldódik meg semmi. Dühönghetünk, hogy az ilyen számokból nem lehet objektív következtetéseket levonni, holott lehet. Sarkítva akár azt is, amit senki sem merne kimondani: butábbak vagyunk.

Nyugodtan kimondhatjuk. Egyfelől azért, mert a butaság relatív. Nem feltétlenül ostobák a tesztelt gyerekek, lehet, hogy csak alkalmazni nem tanulták még meg a szerzett tudást – ilyesmikkel lehet takarózni, kozmetikázni... Másfelől azért, mert az a „némi” szégyenérzet, kellemetlenség nem feltétlenül egyenlő a nemzet és a haza elárulásával, lehet az például motiváció is: ne kelljen szégyenkeznem, inkább tanulok. És akkor megtanulhatom, hogy tanulni a tudásért és annak hasznáért érdemes, nem holmi szégyen elkerülése miatt, de ez már egy másik lépcsőfok... Semmilyen alibi keresése/találása nem mozdít el a holtpontról.

Az igazság persze ugyanolyan relatív, és összetett, mint a butaság maga. Mert azt is állíthatjuk, hogy a gyerekek tényleg nem buták és millió korrekt érv hozható fel emellett az állítás mellett.

Ahol azonban teljesítménymérés folyik (és tudjuk, hogy a teljesítményorientáció sem fenékig ideális), ott az érvek sokszor vajmi keveset érnek – tulajdonképpen világnézet kérdése...

Az sem biztos tehát, hogy van értelme ezeknek a teszteknek. Erről szintén napestig lehetne teljes komolysággal vitatkozni. Ma mindent mérni szokás, leginkább a mérhetetlen, absztrakt fogalmakat, lehetőleg pontokban, százalékban. Vagy ami rosszabb, pénzben. Sőt: fejpénzben!!!

Ami viszont megtörtént, az megtörtént, az kész, azzal kezdeni kell valamit úgy, ahogyan van.

Igen, igazak a magyarázatok, a terhelésbeli különbségek, a szociális háttér (lásd az ország középső részét), az iskolák állapota, a kisiskolák szaktanárokkal való el(nem)látottsága, a kevés vagy teljesen hiányzó asszisztensek, a módszertani központok céltévesztései, a differenciálás pénzügyi és előírásbeli kötöttségek alacsony foka, minden igaz. Hogy a lexikális tudás átadását követő/követelő tradíció, tankönyv, berögződések és a kompetencia alapú tudásra kíváncsi tesztek más-más műfajt képviselnek, az is igaz.

A rendszer is rossz. Az is igaz.

A világ és azon belül az oktatásügy sokkal bonyolultabb, mintsem egy publicisztika most itt helyre tehesse.

De: valamennyire mégiscsak egyszerűsíthető a dolog – értse meg egy ötödikes.

Elsősorban két tényezőn múlik a siker.

Az egyik tényező a gyerek. (Igen, vannak egészen egyszerűen butuska lurkók is.) Akar-e tanulni? Motiválja-e a család és a környezet? Segíti-e? Lát-e a tanulásban kiutat a társadalmi szituációjából? Mert ha nemlegesek a válaszok, nem fog tanulni a legélesebb eszű ötödikes sem. Mert ötödikesként fel nem méri, hogy nincs más kiút, csak a lottó ötös vagy a tanulás.

És be kell vallani, igen, rengeteg olyan gyermek él ebben a „szociális államban”, akinek a társadalmi „pozíciója” megingathatatlanul menthetetlen. Megköveznek, akkor is kimondom, ők halálra vannak ítélve. Esélytelenek. Ha megfeszülnek, akkor sem fognak tudni kitörni, akár tanulnak, akár nem. (Sokszor csallóközi kollégák el nem hiszik, amit mi nógrádiak és gömöriek mesélünk nekik, pedig nem esünk költői túlzásokba.) Róluk mindenki lemondott, vagy le fog. Nekik már csak a tanítójuk maradt. Ha maradt.

A másik tényező a pedagógus. Igen, megalázó a bére, hullafáradt a kényszer-másodállása(i) miatt, egy roncs az idegrendszere a főnökök/hatalmasok és a kezelhetetlen gyerekek miatt, nem engedik, hogy továbbképezze magát, mert akkor a krediteket is ki kellene neki fizetni stb.

Igen, rossz a rendszer, nem motivál, sőt. Sok a pályaelhagyó, kevés a tapasztalt és tanítást tanítani tudó és akaró idősebb kolléga, nem ritkán vacak (bocs, tényleg) a felkészítés az egyetemeken (azok is fejpénzesek), még mindig kevés köze van a gyakorlathoz. De aki tanítani akar, az megdolgozik érte, hogy képes legyen rá, és az tanít. A többiek magyarázkodnak. (Tudom, én is voltam pályakezdő, én se tudtam tanítani, én is magyarázkodtam, miért és hogyan nem lehet. És még igazam is volt! Most is igazam van, csak most máshonnan nézem.)

Igenis lehet legalább részleges eredményeket elérni reménytelen helyzetben, minimum ideiglenesen.

Mondjuk, ez társadalmi szinten halottnak a puszi, csepp a tengerben. Viszont szükséges.

Igen, olyan alulfinanszírozott, logikátlan, és egész egyszerűen ócska, idejétmúlt az egész rendszer, hogy szinte fáj. De ez a mi hazánk (mondta a vakond).

Arról nem beszélve, hogy a szlovák gyerekek iskolaügyi hazája ugyancsak ez. És az ő körülményeik sem rózsásabbak országos viszonylatban.

Az országos statisztikának akkor lesz értelme, ha részletesen elemzik majd az okosok, és a részletekben megbúvó ördögöt (állítom: ördögöket) megtalálják és levadásszák. Ezért fizetjük őket az adónkból. De kik az okosok? Akik tesztelnek? A politika szerint a szakma, a szakma szerint a politikusok. Mindig a másiktól várjuk a megoldást...

A tanár pedig a szülőtől (joggal), a szülő a tanártól (joggal), a gyerek mindenkitől (szintén joggal), viszont olykor simán elég lenne tükörbe nézni. Azt furdalja a lelkiismerete, aki nem tett meg mindent!

Míg azonban megjavul a rendszer, ideálissá nemesedik a társadalom és elkolbászosodik a kerítés:

Tanulni kell és tanítani kell.

És közben nem elfelejteni minden mást megváltoztatni, persze. De elsősorban (üsse meg a guta a hülye hatalmasokat, akik a nép elbutításában érdekeltek) tanulni kell és tanítani kell.

Hogy ne legyünk hülyék.

Vagy ha nem érdemes tanulni, akkor legyünk (könnyebb úgy elviselni a világot).

De az esetben ne kérjük ki magunknak, ha azzal szembesítenek: rosszabbul teljesítünk...