1
-illusztráció- (Fotó: Magyar Nemzet)
Megosztás
Láttam egypár újságírói tényfeltárást közelről, a legtanulságosabb a Tokaj-ügy volt; és azt szűrtem le mostanra, hogy Magyarországon ebből a szempontból kétféle újságíró, illetve kétféle sajtótermék létezik. Az egyik tudatában van annak, hogy a cikkben csak olyat írhat le (műsorban csak olyat mondhat ki) állítás formájában (műsorban kimondani), amit hitelesített dokumentumokkal, tanúk bíróság előtti vallomásával bizonyítani tud, különben leperlik a gatyáját. (Jó eséllyel akkor is, ha tudja bizonyítani, de talán nem annyira.) A másik viszont úgy ír vagy beszél, mint akit ilyen veszély nem fenyeget.
Tehát az első esetben tehát jellemzően akkor sincs a feltárt ténynek politikai következménye, ha mind a két félnek világos, hogy igaz, mert a tökéletesre csiszolt jogászi-kommunikációs technikákkal meg lehet oldani, hogy a közvélemény ne számoljon vele úgy, mint igaz ténnyel. Az létezik, amiről jogerős bírósági ítélet mondja ki, hogy létezik. Korrupciós ügyeken kívül például ez az állambiztonsági előélet eltussolásának bevált módja.
A második esetben viszont, épp ellenkezőleg, az ember azt várná, hogy az a közszereplő, akit azonosítható személyű forrás, azonosítható eredetű dokumentum nélkül támadtak meg, ugyanúgy reflexből terel, ködösít, tagad, és perrel fenyegetőzik, aztán dehogy. Úgy elismeri a kompromittáló adatot, mintha azt állították volna, hogy aznap reggel is mosott fogat. Így vont vállat két, egykor hivatalban lévő szocialista miniszterelnök is, amikor kiderült a nagy botrány.
Ha valakinek fenntartásai volnának, hogy így – lehallgatással vagy minősített, parasztosan: titkosított anyagok ellopásával – nem lehet jogilag érvényes információt szerezni, rögtön letorkolja a zöm: a magasztos ügy igazolja a szabálytalanságot, „és különben is bevallotta, akkor mi a gond”.
Az az újságíró tehát, aki betartja a szabályokat, nagy valószínűséggel veszít – arról nem beszélve, hogy a jogi túlbiztosítás mindig nehezíti a cikk olvasását, bizonyos dolgokat csak körül lehet írni, logikára bízni az értelmezést, márpedig az sokszor hiányzik. Akinek ilyen aggályai nincsenek, az úgy rakja meg poénokkal, indulati rásegítéssel a cikkét, ahogy akarja.
Másképpen fogalmazva: a magyarországi művelt politizáló közönségnek van egy bizonyos alapfeltevése arról, hogy a hatalommal bíró, hatalomból a múltban, ma vagy a jövőben részesedő politikusok megfelelnek a rendesség egy bizonyos minimális mércéjének.
Nem gazemberek, nem hazaárulók, nem gengszterek, hanem csak amolyan szalonbűnözők, és nem hazudnak következetesen, percnyi pihenés nélkül arról, hogy ők kicsodák. Az nem lehet, hogy a komplett politikai elit nagyon másmilyen, mint amilyennek eddig képzeltük, mert mi nem lehetünk annyira hülyék, hogy ennyire rosszul tudjuk. Ez lényegében az ellenoldal – jelen esetben a kormányoldal – politikusaira is vonatkozik: ha valami egészen nagy tűrhetetlen disznóságot csináltak volna, akkor már börtönben ülnének, mert az nem lehet, hogy a politikusaink ennyi évek át hagyják, hogy megússzák.
Ha valami átszúrná a hamis rendességnek ezt a burkát, mindig van ok az önmegnyugatásra: vagy az, hogy az érintett politikusok ellen nem született jogerős bírósági ítélet, vagy az, hogy elismerték a hibát vagy szemétséget, és nem tört velük semmi. Ekképpen lavírozott el a művelt magyar politizáló közönség lótuszevő jámborságban 2018-ig.
Ezért nem jut semmire úgynevezett atombombáival Simicska Lajos. Kiderül a kaposvári polgármesterről, a megyei jogú városok szövetségének elnökéről, hogy a diktatúra ideján kémelhárító ügynökként még annál is csúnyább dolgokat művelt, mint amit amit eddig tudni lehetett róla? Nem, semmi lényegeset nem változtatnak az újabb információk azon, amit tizenhárom éve tudni lehet róla. Egyszerűen elfelejtették a dolgot: Ha nem lett semmi következménye, nem lehetett olyan nagy bűn. A Fidesz hagyján, de zizenhárom éve szocialista-liberális kormány volt Magyarországon.
A fideszes miniszter akkora összegű tranzakcióval kerül hírbe, ami vagy nem létezik, azaz gigászi hazugság, amihez a miniszter a nevét adta, vagy ha létezne, példátlan mértékű bűncselekmény lenne? Két nap alatt sikerült érthetetlenné kavarni, nem érdekel már senkit.
A kereszténydemokrata miniszterelnök-helyettes ellen nyomoznak Svédországban? Miért, mi van abban, ha valaki egzotikus körülmények között egzotikus állatokra vadászik? Meghívták, megteheti, a nagy emberek sok mindent megtehetnek, amit mi nem.
Három-négymilliárd eurónyi piszkos pénzt menekítenek ki az országból gyémántok formájában vagy a párhuzamos iszlám bankrendszeren át közel- és távol-keleti számlákra? Na ne fantáziáljunk már, és lássuk a bizonyítékokat. (Egyébként tényleg.)
Mindezt annak a Simicska Lajosnak a… pardon, már ebből a birtokviszonyból is volt per, de úgy talán mondhajtuk, hogy annak a S. L.-nak a nevével valamelyest összeköthető média leplezi le, akinek a nevével szintén valamelyest összeköthető média 2014-ig mindent megtett, hogy a közvéleményt immunizálja a fideszes disznóságok tényeivel szemben. A közvélemény pedig immunizálva van, nemcsak a hívők, de a bizonytalanok és a Fidesz-ellenesek is, mert egyszerűen már nem hiszik el, hogy a magyar világ valójában teljesen más, mint amit eddig az elit beadott nekik. Hogy képzelheti bárki, hogy ezt csak úgy meg lehet változtatni egy-két héttel a választások előtt?
Nem tudom, mibe rohanunk.
A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.