Ha nem segítsz magadon, Brüsszel nem segít

Orbán Viktor ma reggel könnyedén elejtette, hogy Magyarország a múlt héten felvett két és fél milliárd eurónyi hitelt (mai árfolyamon nyolcszáz vagy kilencszázmilliárd forint, hétfői árfolyamon esetleg több, ne vacakoljunk tíz-tizenegy nullával) arra az esetre, „nem indulna meg az európai válságkezelési alap működése”. Egyik felét tíz, a másikat harminc évre vette fel a magyar állam. Hogy kitől, az e cikk megírásáig nem derült ki, nyilván nem tartozik ránk.

A pénzre Orbán Viktor szerint azért van szükség, mert Orbán Viktornak a lengyel kollégákkal együtt bejelentett vétója akár sikerrel is járhat.

Lehet, hogy Brüsszel nem találna valami kerülőutat a megkerülésére, továbbá nem folytatja eddigi appeasement-politikáját, és Lisszabontól Rigáig senki nem kap az egyébként 672,5 milliárd euró összegű válságkezelési alapból, hivatalos nevén Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszközből (RRF). Bosszúból azért, mert a pénzek folyósítását jogállami kritériumokhoz kötötték. Mellesleg a következő hétéves uniós költségvetést se tudnák elfogadni a magyar és lengyel vétó miatt.

Az ebből levonható és le nem vont politikai következtetésekre még visszatérünk, a gazdaságiról most csak annyit, hogy Paksra felvett orosz és a budapest–belgrádi vasútra felvett kínai hitel után ez a harmadik nagyobb összeg, aminek hasznosulása kétséges, de aminek közvetett és részben közvetlen terheit unokáink is nyögni fogják, illetve azok, akik még itt lesznek az országban. Mindezt nem egész tíz évvel azután követték el, hogy az államadósság csökkentését még az Alaptörvénybe is belevették.

Ennek fényében érdemes újraolvasni azt a levelet, amit a magyar ellenzéki pártok vezetői írtak pár napja az Európai Tanács elnökének, az Európai Bizottság elnökének és a Tanács soros elnökségének.

A levél mondandójának két fő pontja: 1. Kinyilvánítják, hogy „Orbán Viktor és kormánya nem egyenlő Magyarországgal”, értsd: ne hibáztassa és ne utálja egész Európa a magyarokat a kormányuk miatt, 2. arra kérik („arra hívják”) az EU intézményeit és tagállami kormányait, „találjanak megoldást arra, hogy az Orbán-kormány önzése ne lehessen akadálya az európai és a magyar gazdasági válság megoldásának”, értsd: a magyar vétó ellenére a többiek kapják meg a pénzüket, viszont a magyarok se járjanak rosszul, úgy tessék küldeni a pénzt, hogy valamiképpen megkerülje a központi kormányzatot.

Mind a két pont logikusnak látszik – miért szenvedjen Orbán miatt az, aki nem szavazott rá?

Csak hát nem ez a demokrácia. Ha meg nincs demokrácia, akkor tessék amiatt tiltakozni.

Akármilyen a rendszer, az Orbán-kormány az ország legitim kormánya, és nincs másik. Ez a kormány képviseli az országot, azt a részét is, amelyik nem akart és nem akar rászavazni.A Fidesz–KDNP pártszövetség (bár a második tagja viccnek is rossz) háromszor biztosan megnyerte a választást. Őket akarta a politikai közösség aktív részének többsége, vagy legalábbis nagyobb hányada, mint amivel egy nyugati demokráciában a kormányzó párt győzni szokott. De ha mára esetleg csökkent is a népszerűségük, akkor is nekik van jogosítványuk a kormányzásra., másnak pedig nincs.

Lehet azt mondani, hogy a választási rendszer rossz, aránytalan és megnyomorítja az ellenzéket; lehet mondani, hogy a választások nem voltak és nem is lehetnek tisztességesek, de az ellenzéki pártok nem ezt mondják – ugyanolyan lendülettel készülnek már most 2022-re, az „antidemokratikus rezsim” (az ő szavuk) választásaira, mintha a választási rendszer jó volna, és meglennének a tisztességes választás feltételei.

Ami a második kérést, a magyar központi kormányzat megkerülését illeti: létezik olyan, hogy Brüsszeltől a magyar költségvetés érintése nélkül jut a kedvezményezettekhez a pénz, ilyenek például a földalapú agrártámogatások, de ott a folyamat többé-kevésbé automatikus, műholdról lehet ellenőrizni, hogy tényleg akkora-e a terület, és be van-e vetve – mondjuk egy XIV. kerületi szolgáltatási kisvállalkozással ez nehezen megoldható.

Ám tegyük fel, hogy Brüsszelben azt mondják: jó, menjen a pénz egyenesen a demokratikus, döntésképes regionális önkormányzatokhoz. Ja, hogy Magyarországon ilyenek nincsenek, és senkinek sem hiányoznak? Hogy még a városoknak sem jut eszükbe normatív bevételeket követelni, csak az fáj, ha a központi kormányzat nem ad?

Ha a saját polgáraik adójára nem tartanak igényt, akkor milyen alapon akarnak más országok polgárainak adójával gazdálkodni?

Marek Belka közgazdászprofesszor, volt lengyel miniszterelnök, jelenleg EP-képviselő azzal a kérdéssel fordult az Európai Bizottsághoz a lengyel kormány „katasztrofális döntése” után, hogy ha bekövetkezik a kormányváltás, Lengyelország csatlakozhat-e a helyreállítási alaphoz, és lehet-e szó

konkrét projektek vagy régiók közvetlen finanszírozásáról.

Azzal, hogy a magyar ellenzéki pártok kormányváltás nélkül, a demokratikus procedúrának elébe vágva szeretnék, ha Brüsszel mint igazságos felsőbb hatalom beavatkozna (most, végre) a politikai közösség Orbánnal szemben álló része érdekében, csak azt árulják el, milyen reménytelen az ügyük.

Hogy eddig mennyire nem tudták megértetni a többséggel, miért is kellene elégedetlennek lennie a kormánnyal. Hogy mennyire nem bíznak állítólagos fő céljuk elérésében, a demokratikus kormányváltásban (és hol van az még az illiberális, nem demokratikus rendszer megváltoztatásától).

Meglehet, jól látják. Magyarországon nem (csak) jogállamiságosság nincs, hanem liberális demokrácia nincs, aminek a joguralom egy alkatrésze éppúgy, mint a pártok szabad és egyenlő versengése (amit a járvány-veszélyhelyzetre tekintettel most tovább korlátoztak, annyira, hogy az már az ellenzéknek is sok volt) vagy a szabad és tisztességes választás. Az igazi önkormányzatiság. A szubszidiaritás kereszténydemokrata elvének érvényesülése. Utóbbiak hiányoznak valakinek?

Kinyitom az ablakot, az utcáról nem hallatszik a tiltakozó tömeg moraja. Hogy ezt nem lehet megtenni az országgal. Nem lehetne már régóta. Tudom, szociális távolságtartás. Megyek vissza John Prine-t hallgatni.