A hagyományt élni kell – avagy ötéves a Kuttyomfitty

(A szerző felvételei)

Megalapítója és két állandó tagja-szereplője Dobsa Tamás, a Népművészet Ifjú Mestere, Fülöp Ferenc- és Martin György-díjas néptáncos, valamint felesége, Dobsa Fodor Mónika, szintén a Népművészet Ifjú Mestere, Fülöp Ferenc-díjas. Nevük a helyi Pimpimpálé és a nyárasdi Tücsök Gyermek Néptáncegyütteshez is kötődik mint koreográfusoké, művészeti vezetőké. A társulat alkalmi tagjai: Rebro Ágota, báb- és drámapedagógus, magyar-német szakos tanár, Kurdi Gábor, a Népművészet Ifjú Mestere, hangszerkészítő és előadó.

2011-ben, szeptember-október környékén fogalmazódott meg a gondolat Dobsa Tamásban: létre kellene hozni egy társulatot azzal a céllal, hogy – mint a honlapjukon írják – „olyan műsorokat mutasson be zömmel gyermekek alkotta közönségnek, hogy a táncos élmény mellett néprajzi, zenei és irodalmi ismeretekhez juttassa őket”. Nos, a gondolatból hamar valóság lett. „A Kuttyomfitty Társulat fő profilját a gyermekeknek készített műsoraink adják, bár a tapasztalatok azt mutatják, hogy ezen műsorokat az idősebb korosztály is nagyon kedveli.”

Tizenegy bemutatót tartottak eddig, a sor A betyárok így éltek, úgy éltek… című színpadi játékkal kezdődött, majd folytatódott Az elvarázsolt királykisasszonnyal, Az eltáncolt cipellőkkel, de közönség elé vitték például a Kukorica Jancsi, a Vitézt vagy a szigorúan 16 éven felülieknek ajánlott Aranyfészek, aranymadár című összeállításukat is. Az ötéves évfordulót, az ekecsi művelődési házban, két bemutatóval ünnepelték, Az ördöngős dudással és a NoÉs!? című felnőtt játékukkal. Magyarországról jött vendég is fellépett, méghozzá – Dobsa Tamás szavaival – a vásári színjátszás koronázatlan királya, Boka Gábor, és színháza a János Vitézzel. Ezek után, az évforduló alakalmából, pillantsunk be a Kuttyomfitty Társulat műhelyébe, a Dobsa házaspár kalauzolásával.

„ A Kárpát-medence szinte minden részébe eljutottunk már, sokszor szerepeltünk Magyarországon, itthon is járjuk az óvodákat, iskolákat, fellépünk ünnepi eseményeken – mondja Mónika. – Most ebben a formában terjesztjük a néptáncot, erre tolódott át a hangsúly, feldolgozzuk a meséket, irodalmi műveket, aztán a szövegből, színházi és táncelemekből, énekből, zenéből egyfajta dramaturgia mentén megszületik a játék. A sikernek nagyon tudok örülni, de hát az nem ingyen van, hanem jócskán meg kell érte dolgozni. Igyekszünk a tökéletesre törekedni. A népi táncban otthon vagyunk, de például rendszeresen járunk énekórákra Korpás Éva népdalénekeshez, aki rengeteget segített nekünk, hogy például egy komoly tánc után meg tudjunk szólalni, hogy egyáltalán hol vegyünk levegőt, és kapcsolatba léptünk már egy színésszel, hiszen színművészet is, amit csinálunk. Amikor valamivel elkészülünk, akkor jön a következő cél. Miközben, vagy elsősorban, ott a család, két gyerek, nagymama. A gyerekeket nem akarjuk bevonni semmilyen formában, ezzel terhelni őket, nekik az a dolguk, hogy gyerekek legyenek, nekünk meg, akármennyire imádjuk, szeretjük csinálni, de ez a munkánk. Nyáron, ha fesztiválokra megyünk, táborokba, akkor nagy örömmel jönnek velünk.”

Tamáshoz fordulva kérdezem, ki főz, ki mos otthon, vagyis ki mit vállal egy-egy forgatókönyv összeállításából azon túl, hogy mindketten szerepelnek a színpadon, ha van alkalmi kolléga, ha nincs.

„Én főzök, Mónika mos – mondja nevetve Tamás –, de félre a tréfával, úgy szokott lenni, hogy én vagyok az ötletgazda, megírom az alapszöveget, aztán Mónika javítja, ez így nem lesz jó, ez jó lesz. Én szoktam tervezni a díszleteket, kivitelezni is, a színeket Szabó Szilviától kapják, aki Pozsonyban képzőművészetet tanul. Nagyon fontos, hogy a néphagyomány hiteles formában jusson el a gyerekekhez, mert sajnos ebben a mai felgyorsult világban nem nagyon találkoznak vele, gyakorlatilag már a nagyszülők generációja sem találkozott otthon. És fontos, hogy a gyerekek akár ilyen keretek között vagy intézményesítve kapják vissza akár a népáncot. Mi rájöttünk arra, hogy miként bennünket, felnőtteket, nem köt le valami, amit csak úgy adnak oda, nem biztos, hogy pont a gyerek fogja megemészteni, mondjuk, a néptácot. De ha azt mesébe burkoljuk, akkor megragad a kis fejében. Egyébként meg nem az a cél, hogy mindenki színész, táncos, zenész legyen, hanem érzékeny, értő, befogadó közönség, egyén, aki csupán azért bemegy egy előadásra, mert visszaemlékszik, ő annak valamilyen változatával találkozott gyerekkorában.

Ha fentebb már a Kuttyomfitty Társulat honlapját emlegettem, zárásáként álljon itt az a mottó is, melyet ott olvastam: „A hagyomány nem beteg, hogy ápolni kelljen. A hagyományt nem akarják ellopni, hogy őrizni kelljen. A hagyományt élni kell – mi azt tesszük!”

„És szeretjük is” – ismétli-erősíti meg Mónika és Tamás, akiknek kipirult arcán csillog a verejték, gyorsabban is veszik a levegőt. Nem csoda, délelőtti előadás keretében néhány perce még a színpadon játszották, mondták, énekelték, táncolták Kurdi Gábor dudamuzsikájára Az ördöngős dudást.

Bodnár Gyula