Hajnalodik, de mire?

Láttuk, mi történt 2016. március 15-én délelőtt. Március 15-én délután hat óra felé pedig az történt, hogy Pukli István, a zuglói Teleki Blanka Gimnázium igazgatója, a Tanítanék mozgalom vezető személyisége bejelentette:

Ha Orbán Viktor miniszterelnök és Áder János köztársasági elnök március 23-ig nem kér bocsánatot „az elmúlt hat esztendőben megfélemlített, megalázott emberektől”, akkor a tüntetés szervezői március 30-ára egyórás országos sztrájkra szólítják fel a támogatókat, „sőt, mindenkit, akit érdekel gyermekeink jövője”. Pukli később utalt rá, hogy a sztrájkmozgalom kiszélesedhet (egészségügyi, közlekedési dolgozókkal, „megáll az ország”), az egy órából lehet két, három vagy meg több.

Kétféle jellegzetes ellenzéki reakció volt. Az egyiket sok kiváló és nagyon okos barátom, ismerősöm osztotta. Eszerint valami egészen új dolog történt, végre valami elkezdődött, „a hólabdából lavina lesz,” tiszta és tehetséges politikus lépett a színre, a „hatalom” most először lépéshátrányba került, „most először mi diktálunk”, dereng már a hajnal, és aki nem így gondolja, az destruktív fanyalgó, rosszabb esetben Fidesz-bérenc kerékkötő, ellenséges malomra vizet hajtó.

A másik szerint – ezt meg én osztom, pontosabban: nekem is ez jutott rögtön eszembe – némely szakmák rövid időtartamú országos sztrájkjai, nagyon udvariasan fogalmazva, nem járnak politikai következménnyel, a rendszer ennyit bőven kibír, a kormány még inkább.

Ezenkívül feltűnt két kontraszt. az egyik, hogy ami engem a csekély súlyával lepett meg, azt mekkora – most nem leszek udvarias – hájppal hirdették meg a szervezők és a fő szónok („történelmi” bejelentés, „sok ember életét változtatja majd meg”, „merünk mi is nagyot álmodni” stb.). A másik, hogy olyan barátaim, akiket eddig nem ismertem naivnak, mennyire fenntartások nélkül hittek abban, hogy a következmények valóban történelmiek lesznek.

Persze fönntartom a lehetőségét, hogy tévedek. Volt már ilyen típusú, durva tévedésem, csak fordított előjellel. Forrongó, zavargásokkal teli öt hét után, 2006. október 23-án Orbán Viktor azzal fejezte be „ünnepi” beszédét, hogy népszavazást hirdetett majdnem kivétel nélkül pitiáner témákban, a vizitdíjtól a gyógyszertárakon kívül gyógyszerárusítás tilalmáig. Akkor az volt az első reflexem, hogy ez marék üveggyöngy a dühös tömegnek, a tényleges politikai áttörésre való képtelenség beismerése. Aztán kiderült, hogy tévedtem, a pitiáner népszavazás, ahogy mondani szokták, „túlmutatott önmagán”, a Fidesz ezzel az eszközzel, alkotmánybírósági segédlettel kivégezte a harmadik köztársaságot, a magyar képviseleti demokráciát úgy, hogy azt a kormányon lévők és híveik észre sem vették.

Most azonban örülnék, ha tévednék, és Pukli sztrájkbejelentése „túlmutatna önmagán”, elvezetne valamilyen demokratikus fordulathoz. Ezért megpróbálom az első reflexen túl fölmérni, hogy mi történt, mi történhet, mik az esélyek.

*

Tény, hogy rövid országos sztrájknak is lehet politikai kihatása. A cseh és szlovák bársonyos forradalomnak például az 1989. november 27-i általános kétórás általános sztrájk adott egy utolsó lendületet. Két nappal később törölték az alkotmányból a kommunista párt vezető szerepéről szóló passzust, hivatalosan is megszűnt a kommunista diktatúra.

Van azonban néhány nagyon fontos különbség a mostani magyar és az akkori csehszlovák helyzet között. Csak a három legfontosabb: 1. Csehszlovákiában akkor egyöntetű államszocializmus volt. 2. A diktatúra megdöntését tűzték ki célnak. 3. Volt egy Havel.

Sorra véve: A sztrájk (munkabeszüntetés) önmagában nem politikai eszköz, hanem a dolgozók (alkalmazottak) munkáltatók elleni, gazdasági harcának eszköze. Tisztán politikai – béremelésen és a munkakörülmények javításán kívüli – célja akkor lehet, ha a munkáltató egyszersmind politikai ellenféle: a diktatórikus állam, mint 1956-ban Magyarországon, vagy 1989-ben Csehszlovákiában.

A szombati tüntetés szervezőinek, szónokainak politikai képzeletét behatárolja, hogy közalkalmazottak, azaz állami alkalmazottak. Csakhogy a versenyszférában még ma is több, mint kétszer annyi az alkalmazott, mint a költségvetési szférában, bár a kormány az utóbbi időben mindent megtett, hogy az előbbit apassza, az utóbbit duzzassza (és ebbe a többségbe még nem is számít bele az a milliónyi ember, aki öt főnél kevesebbet foglalkoztató mikrovállalkozásokban dolgozik.

A sztrájk tehát sohasem lesz általános, a kormány oktatáspolitikai gyakorlatával egyet nem értőknek (a népesség 75%-ának) csak a töredéke fog részt venni benne, az óriási többség – akármi a véleménye a korményról – a munkahelyén nem fogja kikapcsolni egy. két, három órára a vékonyklienst vagy a betonkeverőt, nem hagyja abba az marketing-tanácsadást vagy a bútorcipelést, egész egyszerűen azért, mert a másik oldalon számára nem az állam van. Nincs olyan érdeke (illetve az oktatásügy nem olyan érdek), amiért a saját munkáltatója ellen tudna vagy akarna sztrájkolni.

Itt jön a második nagy különbség. Ahhoz, hogy a politikai közösség kellően nagy része föllázadjon és rendkívüli eszközöket alkalmazzon az állam (a kormányzat ellen), átélhető és nagyon erős szenvedélyeket ébresztő célok kellenek. 1956-ban Magyarországon és 1989-ben Csehszlovákiában a totalitárius diktatúra, az idegen katonai megszállás és elnyomás ellen lázadt a nép. Az oktatásügy semmilyen szakmai kérdése nem fog ilyen heves szenvedélyeket kelteni, de még az egészségügy állapota sem, a közlekedési dolgozók bérkövetelései meg végképp nem.

A tanárok nagyon vigyáznak rá, hogy a tiltakozás szakmai keretek között maradjon, de így ott is fog maradni. Az egészségügyiek, a közlekedési dolgozók, az egyes értelmiségi szakmák, civil jog- és érdekvédők, az összes kisebbség tiltakozásai szintúgy. 2010 óta él az a meggyőződés a kormánnyal szemben állókban, hogy a rész-sérelmek miatti tiltakozás egyszer majd kormánybuktatássá fog összeállni. Vagy pedig az így hatalomra jutó kormány jobb lesz annál, amely 2007–10-ben a részsérelmek leggátlástananabb kihasználásával jutpott el a teljhatalomig. Hat év kudarcai nem voltak elengedőek, hogy az illúziót cáfolják. Le kellene szokni róla.

Pukli és mások is megemlítették, igen helyesen, hogy itt nem pusztán szakmai kérdésekről, hanem „gyermekeink jövőjéről van szó”, de ez már politikai kérdés lenne, és semmi sem indokolja, hogy a nagy többség egy politikai ügy győzelemre vitelét egy mégoly rokonszenves szakmai kisebbségre bízza a politikus kormánnyal szemben.

A „gyermekeink jövője” nagyon elmosódó fogalom egy politikai cél helyett. Rendben, elhiszem, sőt tudom, hogy az oktatás az egész közösségre tartozik. De akkor a pedagógusok miért gondolják úgy, hogy mindezt szakmai fórumokon kell megvitatni? Miért nem hallottam olyan érvelést a tüntetéseken (ha csak elkerülte a figyelmemet, bocsánat), hogy az alsó-, közép-, szak- és felsőoktatás módszeres kiéheztetése, lebutítása és állami egyneműsítése hosszú távon szégyenre és szegénységre ítéli az országot, milliókat pedig közönséges nyomorra.

Tehát nem a tanároknak árt, nem a diákoknak, nem a szülőknek, hanem az országnak, fellengzősebb szóval a nemzetnek, és mint ilyen, stratégiai hazaárulás? Ennélfogva igenis a politikusok dolga volna, hogy cselekedjenek. De őszintén szólva ezt az érvelést politikustól se nagyon hallottam, frakcióval bíró parlamenti párttól főleg nem.

És itt érünk a harmadik nagy különbséghez. Olyasmi ez, amit egyetlen külföldi megfigyelő sem képes ésszel fölérni. Ha olyan rossz, önkényeskedő a kormány, mint amilyennek ugyanezek a megfigyelők látják (szerintem rosszabb), akkor miért nincs Magyarországon bitang erős ellenzék, amelyik hangot ad a nép heves elégedetlenségének? Miért nincs az ellenzéknek elismert vezéregyénisége, akár több is, miért nincsenek olyan ellenzéki köz- és szakpolitikusai, akikből bármikor összeállhatna egy ennél jobb és demokratikusabb kormány, amelyik csak a megfelelő pillanatot várja, hogy a nép szolgálatába lépjen?

*

Azért nem értik, mert Magyarország egyedi, tehát máshol szocializálódott politikai megfigyelő nem érheti föl ésszel. Következésképpen nagy eséllyel az se, aki itthon szocializálódott, mert ezt tartja normálisnak, és nem érti, hogy mi a baj vele – hogy mi az, amit nem ért. A többségnek esze ágában sincs gyökeresen megváltoztatni a politikai és gazdasági rendszert. Jó az úgy, ahogy van, „csak a hibákat kell még kijavítani, elvtársak”.

Ami a civil, valamint a hivatásos ellenzéket illeti, az sem gondolkozik más rendszerben, teljesen rendjén valónak tartja az anomáliát. A dolog egyik fele: nincs még egy ország a világon, ahol a kormány ellenfelei komolyan hinnék, hogy politikusok nélkül lehetséges politikai változást elérni. Ahol ilyen erős volna a „romlatlan civil” kultusza, az iszony a pártok, egyáltalán, a hivatásos politikusok jelenlététől, a pártzászlók elcsomagoltatása.

A dolog másik fele, hogy nincs még egy demokrácia – aki szerint ez most nincs Magyarországon, annak: többpártrendszer – a világon, ahol a politikai elit ennyire kasztszerűen működne. Ennyire meg volna győződve, hogy misztikus adottságok és csak kiváltságosoknak járó, bizalmas információk birtokában csak ő ért a közügyekhez, mindenki más vagy dilettáns, vagy őrült, vagy valamelyik másik politikusnak a bérence. S így amellett, hogy a magyar politikusok összességükben példátlanul felfuvalkodottak, a politikai kaszt – megint csak összességében – szellemileg példátlan mértékben leépült, hiszen nincs tükre saját magán kívül.

A két oldal kölcsönhatásban van: az elégedetlen civilek (választópolgárok) elhiszik, hogy a politikusok „nem olyan emberek, mint mi”, hogy „oda születni kell”, nem is vágynak közéjük, viszont tudomásul veszik ostobaságukat és impotenciájukat (megint csak összességről beszélek), vagyis azt, hogy úgyse várható tőlük semmi.

Így áll elő az a helyzet, hogy miközben a kormánypárt szinte minden időközi választást elveszít – ami azt jelzi, hogy a politikailag aktív emberek többsége kormányt váltana – a kormányváltás a Holdban van, mert a bejutásra esélyes pártok alkalmatlanok rá, és sem ők nem hiányolják a kormányváltást, vagy a választópolgárok nem hiányolják, hogy ezek a pártok váltsanak kormányt.

Hiába politikustehetség tehát Pukli István, mégiscsak ebben a félkegyelmű világban politikustehetség, ahol nincs olyan párt, amelyik oktatási miniszternek jelölhetné. Ezért kap furcsa hangsúlyt az az eleve teljesíthetetlennek szánt feltétel, hogy a kormány és egyáltalán, az állam kérjen bocsánatot a hat év alatt (2010 óta) „megfélemlített, megalázott emberektől”. Az országos választások tanúsága szerint ugyanis a megfélemlített, megalázott emberek e hat év során többnyire szerény kisebbségben voltak. Nem alázták és nem félemlítették meg Pukli Istvánt sem, ellenkezőleg, kinevezték iskolaigazgatónak, és sokáig ő sem élhetett át ilyesmit, hiszen 2014-ben, jóval az iskolanyomorító KLIK létrehozása után is a Fideszre szavazott.

Úgy látszik, a közhangulat előbb 2015 elején, majd a „migráns”-közjáték után ősztől ismét Fidesz-ellenes irányba tolódott, csakhogy ezt nem kísérte a pártszerkezet és a politikai mezőny átalakulása: új nagy párt nincs, a régiek kicsit erősödtek, de az erőviszonyok alig változtak, legalábbis a közvélemény-kutatások szerint. Egyéni választókerületekben az emberek – persze helyi különbségekkel, más-más ízléssel – bárkit megválasztanak, akinek esélye van a fideszes jelölttel szemben, de a mai választási rendszerben országos szinten ebből csak akkor lenne kormányváltás, ha a Jobbik és a baloldali pártok választási koalícióra lépnének, amiből a Fideszhez hasonló, csak annál is amatőrebb szörnyűség sülne ki.

Ebben a példátlan politikai-szellemi lepusztultságban próbál valamit cselekedni Pukli István és néhány civil szövetségese – édeskeveset tudnak tenni a kormány idegesítésén kívül. Változás csak akkor lesz, ha a hivatásos politika szférája változik meg. Arra pedig egy brutális felforduláson kívül nincs sok esély. És – bármennyire fáj nyugatos, liberális, modernizáló kedvű barátaimnak – sohasem lesz változás olyan emberek tömege nélkül, akik 2014-ben a Fideszre vagy a Jobbikra szavaztak. Ezt sikerült összehozni, „ez van, nincs más”, ahogy a kórus mondta Ács János Munkásoperettjében, s szövegkönyv szerint 1968. augusztus 21-én, hajnalban.

 

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.