Hajtószíjak

– Mit kapsz, ha megszorzod a hatot kilenccel?
– Hatszor kilenc. Negyvenkettő.
– Ennyi. Ennyi az egész.
– Mindig is tudtam, hogy valami alapvető gond van a világban.
(Douglas Adams: Galaxis útikalauz stopposoknak)

Hajtószíjak

Megbotránkozást keltett, hogy Gulyás Gergely kancelláriaminiszter közölte: a megállapodás, amit Orbán Viktor miniszterelnök és Tarlós István főpolgármester tavaly novemberben Budapestről kötött, a kettejük megállapodása, tehát érvényét veszti, ha a budapestiek októberben mást választanak meg főpolgármesternek.

Magyarázatként hozzáfűzte, hogy „ez egy politikai, és nem egy közjogi megállapodás, így az csak kettejük között érvényes”. Én meg azt fűzhetném hozzá, ez a kampányidőszakban tett kijelentés nem jogi, hanem politikai értelemben vett zsarolás, de attól nem jobb.

Egyet kell értenem Tamás Gáspár Miklóssal abban, hogy a „politikai” és a „közjogi” efféle szétválasztása badarság és még az észveszejtően képlékeny alkotmánynak is ellentmond, a miniszterelnök ugyanis nem köthet politikai tartalmú magánmegállapodást senkivel, így a hivatalban lévő főpolgármesterrel sem.

A megállapodást meg se lehetett volna kötni, a magyar politikai intézményrendszer valóságával azonban – felépítési elvéhez olyasmi is hozzátartozik, ami hiányzik az alkotmányból – nem ellentétes az, amit Gulyás ilyen bumfordi módon fogalmazott meg. A rendszer úgy van kidolgozva, hogy a települések – néhány szerencsés kivétellel – a kormánypárti többségű képviselőtesületek, illetve kormánypárti polgármesterek megválasztásában legyenek érdekeltek. És ez nem idén szeptemberi, nem is tavaly novemberi fejlemény.

Mondom, ez a valóság. Talán fontosabb – mert tartósabb – ez a botrány, mint hogy a kormány közvetlenül és otrombán beavatkozik a 2019-es főpolgármester-választás kampányába. A közvetlenség és az otrombaság – valamint a kimondás nyers ténye – megmagyarázza, miért lépte át a Művelt Ellenzéki Politizáló Közönség ingerküszöbét a valóság, mármint annak a mechanizmusnak a léte, ami nem idén szeptemberi, nem is tavaly novemberi fejlemény. Ami ellen valamiért nem tiltakoztak túl sokan idén, tavaly, öt éve, és attól tartok, a következő hónapban, évben, öt évben sem fognak.

Magyarországon a helyi kormányzatok nem kötelezően, de jellemzően az állampárt hajtószíjai, mint a szakszervezetek voltak – érdekvédelem és érdekképviselet helyett – a létező szocializmusban. A kivételek olyan „gazdag” települések közül kerülnek ki, amik saját bevételeik – főleg a helyi iparűzési adó – folytán megengedhetik maguknak, hogy önállóan politizáljanak, de ez luxus. Az óriási többség a központi államháztartásnak van kiszolgáltatva, és természetes érdeke, hogy jóba' legyen a központi kormányzattal.

Rendszeresen a fejemhez vágják még ellenzéki érzelmű barátaim is, hogy ideálképeket kergetek, amit akarok, az nincs (dehogy nincs, csak szét kell nézni a szomszédban); a fő cél Orbán legyőzése, ahhoz pedig hosszú út vezet, s az első lépés minél több ellenzéki településvezető lenne október után. De miért is? Mitől szűnnének meg ezek a tisztségek hirtelen, központi költségvetés függvényei lenni? A tisztségviselők pártállása mit változtat az alkotmányos, intézményi autonómia hiányán?

A magyarhoz nagyon hasonló (pontosabban fordítva: a magyar hasonlít mindinkább hozzá) orosz politikai rendszerben az ellenzék főleg azért akart bekerülni a moszkvai önkormányzatba, mert „[a] városi dumában aktívan politizáló ellenzékiek előtt a nyilvánosság olyan terei nyílnak meg, amelyek révén sokkal többekhez szólhatnak és válhatnak ekképpen ismertté”. Ettől nehezebbé válik majd, hogy amikor eljön az ideje, az orosz hatalmi párt zavartalanul, a maga kebelében bonyolítsa le a szemlátomást gyengülő Putyin utódlását.

Hozzáteszem: Oroszországban és Magyarországon is több rálátása nyílna az ellenzéknek a korrupciós ügyekre, már amennyiben csakugyan ellenzék – vagy legalább a nagy számok törvénye szerint a több formálisan ellenzéki helyi politikus közül több valódi korrupcióellenes harcos kerülne ki

A települések – nem beszélve a megyékről, régiókról – (ön)kormányzatának általános javulását azonban nem lehet várni az októberi választásoktól. Tudtommal – légnemű általánosságokon kívül – senki sem vette be programjába a hajtószíj-szerep elleni küzdelmet. („Új  Budapest-törvényt  alkotunk:  minden eszközzel küzdünk a város jogi és pénzügyi önállóságának visszaszerzésért!” – mondja Karácsony Gergely. Akárkiről beszél: ki tud a parlamenten kívül törvényt alkotni, és melyik év budapesti önállóságát szeretné visszaszerezni? Miből állna ez az önállóság, mi lenne az alapja?)

A hajtószíj-szerep nem új fejlemény, és még csak nem is a NER-hez kötődik. „Benne volt a levegőben”, közszájon forgott a „pletyka”, hogy 2006 után Orbán eladósodásra biztatta a fideszes önkormányzati vezetőket, értelem szerint a következő választások utáni „konszolidáció” (nagyarányú adósságátvállalás) ígéretével. Azaz legyenek éveken át a Fidesz kampányreklám-hordozói, kerül, amibe kerül – nem a városuknak, hanem az összes magyar adófizetőnek.

A közállapotokra jellemző, hogy ez pletykaszinten maradt, politikusok – oknyomozói támogatással – tudtommal nem jártak utána a szóbeszédnek, és nem tiltakoztak a nemzetgazdaságnak és a demokráciának súlyosan ártó taktika miatt. Nem változott ez 2010, illetve az önkormányzatok helyzetének 2011-es jogi „rendezése” után sem, amikor valóban megtörtént a konszolidáció. Pedig azt szabad szemmel is látni lehetett, hogy az egy főre jutó városi adósság 2009-es ranglistáján második Hódmezővásárhely polgármestere, Lázár János futotta be – a rossz gazdálkodás ellenére – a legfényesebb kormányzati karriert. (Az első Esztergom volt, ennek a volt polgármestere, Meggyes Tamás kottyantotta ki aztán, amit „2008-tól mindenki tudott”.) Tiltakozás? Hol a hallókészülékem?

Ahogy akkor sem hallatszott lármás tiltakozás, amikor az új törvény államosította például az iskolákat – sőt, az önkormányzatok nagy része megkönnyebbült, amiért megszabadult a részbeni finanszírozás terhétől. Azon sem háborodtak föl sokan, hogy helyben maradó személyi jövedelemadó arányának 0 százalékra csökkentése és más elvonások után a kormányzat egészen cinikus módon „megengedte” az önkormányzati adóemelést – „ha nem jó nektek, hogy felülről kapjátok a pénzt, adóztassátok meg külön a polgáraitokat a központi állami sarcon túl, aztán lessétek, hogy újraválasztanak”.

Budapest különleges helyzetben van pusztán a lélekszáma miatt – a kormányzatnak esze ágában sincs enyhíteni a rögeszmés központosításon, de túl sok szavazót sem akar veszíteni. Ennek van tudatában Tarlós – az ellenzék meg nincs –, így valami erőt mégiscsak fel tud mutatni az Orbán Viktor nevű centrális szuverénnel folytatott tárgyaláson, aminek eleve nincs közjogi alapja, tehát csak „politikai” lehet. Azt, hogy a budapestiek sokan vannak, tehát a karmelita kolostornak muszáj engedményeket tennie, nem lehet beleírni az alkotmányba.

Gazdasági, avagy gyakorlati alapja sem lenne, ha olyan volna a rendszer, mint – nem, nem az ideák birodalmában, hanem akár csak a térség többi országában. A tizenöt pontos megállapodásban szó van például arról hogy a Kormány „biztosítja a fedezetet” az M3-as metróberuházás befejezésére, éspedig 80 milliárd forintot, amit két és fél év alatt használnának fel. Budapestről egy év alatt körülbelül 400 milliárd forint személyi jövedelemadó folyik be. Ha Budapest önálló régió volna, mint Szlovákiában Pozsony, és a személyi jövedelemadónak nem 0, hanem 30 százaléka maradna helyben, az évi 120 milliárd garantált bevételt jelentene. Nem volna miről tárgyalnia a főpolgármesternek a miniszterelnökkel.

Nem azon kéne felháborodni, ráadásul tíz hónap késéssel, hogy mire jutottak, hanem hogy egyáltalán ez a helyzet létrejöhetett. 

Karácsony Gergely az ellenzéki kampánynyitón, augusztus 31-én úgy vélte, hogy még 42 nap van hátra a Fidesz budapesti uralmából. Nem szeretek jósolni, úgyhogy a helyi választást technikai meggondolásból kétesélyesnek tekintem. Remélem, ezzel nem sértem meg senkinek az érzékenységét. De azért megkérdezem: mitől lenne Budapest sziget bármilyen kimenetel esetén október 14-től?

Politikailag és közjogilag.


A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.