1
Fotó: archívum
Megosztás
Amikor még az volt a divat, mit divat?, a politikai prioritás!, hogy az ország határait nem elsősorban az elől védték, hogy valaki be ne jöjjön, hanem azért, hogy ne menjen ki, hiszen akkor szinte üres maradt volna, hasonlóan a mostani divatokhoz, mit divatokhoz?, a politikai prioritásokhoz és a nemzeti érdekekhez!, kerítéseket emeltek. Akkor még nem a gyönyörűen magyarságos Gyoda szóval illették őket, hanem a csúf határzár kifejezéssel.
Ellátták őket bőségesen őrtornyokkal, kutyákkal, emberi kutyákkal és árammal.
Aztán, ha az a valaki által ment volna rajt’ nyugat felé, mert tessék nekem elhinni, kedves fiatalok, rohadtul nem a Szovjetunió felé, azaz keletre szökött vón’ a nép, akkor jött a kutya, az emberi kutya a gépfegyverrel vagy éppen az elektronok a drótban. Hát ezért volt a keleti blokknak annyi lakosa, nem pedig a cucilizmus vívmányai miatt. Hacsak az árammal ellátott kerítés és a határőrök munkahelyei nem számítanak vívmánynak…
Na, és ha valamelyik cuci ország épp nem volt közvetlenül határos a rothadó imperializmus még rothadóbb kapitalistáival, akkor bizony több határon is által kellett kelni. Ladikon, vagy Ladákon, vagy a cuci legvégén Trabanton, vagy a Trabantokat és az egész életedet hátrahagyva – geradeaus – gyalogszerrel. És amikor az idegen államok polgárai eljutottak az elektromos emberpásztorhoz, ahhoz sajnos sokan megérintve azt, idegen, de szintén szovjetgyarmat országban vesztették életüket, mert sem az áram, sem a kommunizmus nem válogatott. Azaz a kommunisták válogattak, ezt hívták sógor-komarencernek, de az egy másik mese (ma sincs vége, ne fuss el véle).
Történt azután, jó sokára, hogy az idegen országok, akiknek a polgárai a néhai Csehszlovák Szocialista határain halálukat lelték, zokon vették ezen halálok okozását és a felelős miniszter felelősségét kezdik firtatni. (Akárha németek a nácikét, szóval logikusan és a jelek szerint joggal.)
Jelesül huszonhárom, a diktatúrába nem férő lengyel halála miatt vennék elő elődállamunk belügyminiszterét, Lubomír Štrougalt. Aki egyébként már idős és idehaza, azaz odahaza (cseh) nem gyilkosként bántak, bánnak vele.
Én valamiféle megbocsájtás híve lennék, és nem hiszem, hogy lenne indok aránytalanul bővíteni azon bűncselekmények körét, amelyek soha el nem évülnek. Azt sem, hogy a büntetés bosszú jellegű legyen. De persze azt sem, hogy az elévülés a jogi kategóriákon kívül kifejezetten lehetséges lenne.
Mert az elévülés kimondása, az maga a megbocsájtás, pontosabban akkor nyer valaki feloldozást másoktól a bűnei miatt, amikor azok megbocsájtanak neki. Saját magának megbocsájt-e, az ő lelki elévülés-hányadosának a (magán)ügye. A komcsik meg ugyebár nem voltak hívők (csak 1989 után lettek buzgó templomjárók), az Istenke nekik nem annyira szempont, mint mondjuk egy Spartakiád…
Az viszont mindenképpen fontos lenne, épp a nemzeti és egyéb emlékezés miatt, hogy valamiféle felelősségre vonás, minimum a bűn egyértelmű kimondásának gesztusával megtörténjen.
Különben megint tele leszünk kerítésekkel, és észre sem vesszük, amikor valakik valamelyik oldalon csakis és kizárólag a mi biztonságunk (vagyis a rencer biztonsága) miatt rásülnek. És akkor már nem fogunk átlátni a kerítés másik oldalára, csak az égett hús szaga lesz gyanús. De ahhoz nekünk, simamezei polgároknak ugyebár ugyanúgy nem lesz semmi közünk, ahogyan a kommunizmus bűneihez sem volt, hiszen senki az égadta világon nem kollaborált a kommunistákkal. Max annyira, hogy a családja érdekében ugyebár, de az érthető, megbocsájtható és satöbbi. A többi satöbbi pedig nem a mi dolgunk vót, akárki állíccsa az ellenkezőjit.
Na, ez most a mi dolgunk lenne. Hiába „lengyel ügy”, a mi dolgunk is.
Elvégre néha a tükröt is meg kell pucolni, nemcsak a szélvédőt. Mert a tükör is, a szélvédő is egyfajta határzár. Karban kell tartani. S általa a kilátást.
És a belátást.