Hang nélkül 2: Amikor megszólalni sem tudsz a félelemtől

2018-ban John Krasinski megreformálta a horror műfaját azzal, hogy egy teljesen új megközelítést alkalmazott a feszültségkeltést illetően. Betekintést nyerhettünk egy olyan világba, ahol a legalapvetőbb érzelmi reakciók kifejezése akár az ember életébe is kerülhet, ezért minden egyes lépést jól át kell gondolni. A Hang nélkül óriási sikert aratott és hatalmas népszerűségre tett szert, így nem volt kérdés a folytatás gondolata.

A cselekményt közvetlenül ott vesszük fel, ahol az első rész végződött: a szörnyek támadását és a családfő Lee halálát követően Evelyn és gyerekei elhagyni kényszerülnek romokban heverő otthonukat. Egy gyártelepen összefutnak egy régi ismerőssel, a gyászban és magányban megcsömörlött Emmettel, a siket Regan pedig előáll egy teóriával, amely szerint van remény a túlélésre.

A nyitójelenetet leszámítva Krasinski ezúttal csak rendezőként tér vissza, így minden erejével a forgatási munkálatokra összpontosíthatott. És tette azt nagyon jól: ügyelt az első részben fel-felbukkanó logikai bakik kiszűrésére, és okosan építette be a korábban leginkább hiányolt tényezőt – az idegen lények eredetére adott magyarázatot.

Már az előzetesből látni lehetett, hogy a folytatás (mint a legtöbb film esetében) nagyobb, látványosabb lesz, ettől függetlenül Krasinski mindvégig tartani tudta magát a koncepcióhoz, amit a cím tükröz. A minimalistára vett dialógusok, a hangokkal való játszadozás továbbra is feszült pillanatokat hoznak, és az első rész után egyáltalán nem érezhető kifújt dolognak – mindig van valami új élethelyzet, amibe át lehet őket ültetni, legyen szó egy megzörrenő kerítésről, üvegcsörömpölésről vagy egy medvecsapdába lépett ember elfojtott jajveszékeléséről.

Feszültségből tehát ezúttal sem szenvedünk hiányt, gyakoriak az olyan pillanatok, amikor a vászonra meredve megáll a kezünk a popcornos vödör és a szánk között. Az ijesztgetős részek viszont párszor kiszámíthatók voltak, így ezek valamelyest elvettek az élvezetből.

Az első részhez képest nagyobb mértékben kapunk betekintést a szörnyek által megtépázott világba, hogy milyen további veszélyeket rejt, és rámutat korunk egyik legszomorúbb tényezőjére: legyen akármilyen nagy a baj, vannak, akikből ilyenkor is hiányzik az emberség. Bár ez önmagában még nem számít újdonságnak, az viszont már igen, hogy újabb fontos dologgal bővül az idegen lényekről szerzett tudásunk.

Krasinski remekül mozgatta két szálon a cselekményt, az egyidejű feszültségfokozás, amely az ezt követő kicsúcsosodásban végződik, pedig garantáltan libabőrt fakaszt. Ehhez persze kell Marco Beltrami zenéje is, amely egyik pillanatban még a drámai hatást fokozza, a másikban pedig pattanásig feszíti a húrt.

A karakterek ezúttal is szerethetők és szimpatikusak, mindannyiukért lehet izgulni. Millicent Simmonds és Cillian Murphy párosa vitte a prímet, hála nekik a film semmit sem veszít érzelmi töltetéből. Murphy esetében különösen örülhetünk, hogy ezúttal nem azt a genyó figurát kérték tőle (mint általában), aki a film végére vagy megfutamodik, vagy ellenséggé válik. Ugyan úgy tűnhet, hogy Emily Blunt és Noah Jupe kettőse kissé mellékvágányra került, de erről szó sincs – nekik is megvan a maguk drámájának a súlya. Egyedül Djimon Hounsou elkótyavetyélését sajnálhatjuk igazán.

A Hang nélkül 2 az elejétől a végéig a székbe szögezi a nézőt, a szörnyek jelenléte, valamint az emberi kiszolgáltatottság okozta feszültség pedig állandóan ott lebeg. Aki imádta az első részt és szeret borzongani, az ezúttal sem fog csalódni.

(tt)