A Hangya és a Darázs: kicsi a hangya, de attól még nagyot szólt

Jól emlékszünk még a 2015-ös Hangyára, amely önfeledt és szellemes élményt nyújtott még azoknak a nézőknek is, akik valójában nem igen rajongnak a szuperhősös filmekért. A második rész láttán elmondható, hogy sikerült visszahozni az előző epizód varázsát. Figyelem, spoilerveszély!

A történet nem sokkal az Amerika kapitány: Polgárháború után játszódik. Scott Lang házi őrizetének utolsó napjait tölti, amikor kiderül, hogy ő a kapocs a kvantumtér és Hope évekkel ezelőtt eltűnt édesanyja közt. Hamarosan kezdetét veszi a mentőakció, amely természetesen nem mehet zökkenőmentesen: köszönhetően az FBI-nak, egy elvetemült fegyverüzérnek, valamint egy titokzatos szellemnek.

A Marvel egyik legjobb tulajdonsága, hogy sokszor nem veszi magát komolyan, és mindig az adott hősökhöz illően alakítja a filmek hangvételét is. Legyen szó komorabb (Fekete Párduc), durvább, véresebb (Deadpool), vagy önfeledt, kifejezetten a humorra applikáló stílusról. Ez utóbbiba tartozik a most megjelenő film is.

A Hangya és a Darázs ugyanazt a szerethetően őrült stílust hozta vissza, amelyet az első részben is átélhettünk, sőt mondhatni még egy lapáttal is rádobtak.

A filmet egyértelműen a látványra és a humorra építették, ügyelve arra, hogy az erőszaknak még a leghalványabb szikráját is finoman tálalják. Ennek köszönhetően A Hangya és a Darázs egyszeriben családbarát mozivá vált, ami nem is baj, hiszen a karakter stílusa pont ezt követeli meg.

Ezúttal is remekül sikerült kiaknázni a méretváltoztatásban rejlő lehetőségeket, amelynek köszönhetően emlékezetes harcokban és látványos, vicces jelenetekben lehetett részünk. Ezáltal teljesen más szemszögből figyelhettük meg a világunkat.

Érdekesség, hogy a korábbi Marvel-filmekkel ellentétben ezúttal nem az emberiség megmentése, vagy egy feltörekvő gonosz hatalomra lépésének megakadályozása volt a cél. Az eltűnt édesanya felkeresése szolgáltatta a film komolyabb szálát, viszont a hozzá kapcsolódó koncepcióban lényegesen nagyobb potenciál volt. Kétségtelen, hogy a kvantumtér és a szubatomi részecskék adta lehetőségnek csak a felszínét sikerült kapargatni.

A Deadpool 2-ben már sikerült megjátszani, hogy egy szuperhős-filmnek ne legyen kifejezett főgonosza, és ez most A Hangya és a Darázsban is remekül működött. A filmben csak szellemként emlegetett alak csupán addig tekinthető ellenfélnek, amíg meg nem ismerjük tragédiáját és teljesen megérthető céljait. A kvantumtérhez hasonlóan azonban a szellem (Ava) karaktere sem tudott teljesen kibontakozni – bár nem elképzelhetetlen, hogy a jövőben még újból szerephez juthat, és akkor majd lesz lehetőség pótolni a hiányosságot.

A színészekről egytől egyig elmondható, hogy láthatóan mind élvezték a szerepüket. Ez főként a főhősről, Paul Ruddról és Michael Douglasról mondható el. Előbbitől alapból nem áll messze a komikum, így az általa megformált karaktert a kisujjából rázta ki. A veterán Douglas sem panaszkodhat: az első résszel ellentétben már lényegesen több sorsfordító pillanatot szántak neki.

A Darázst alakító Evangeline Lilly héroszi énje tökéletes párosítás volt Rudd gyermeteg hőséhez. Örülnénk, ha a jövőben komolyabb szerephez is jutna a Marvel univerzumban.

Michael Peña szerepe egyértelműen a nevettetés volt: az első részből emlékezetes képekben is megelevenedő szófosásai sokak kedvencévé vált, és ezúttal is vártuk, hogy produkáljon hasonló szitut. Meg kell jegyeznünk, nem csalódtunk.

Továbbá felbukkant még Walton Goggins, aki fizimiskájából ítélve ezúttal is a rossz oldalon kapott helyet, valamint a Marvel-filmekből kihagyhatatlan Stan Lee is visszatért néhány másodpercre.

A Hangya és a Darázs egy látványos, szórakoztató film, amely kellemes kikapcsolódást nyújt mindenki számára. A koncepcióban még bőven rejlik potenciál, úgyhogy kíváncsian várjuk a folytatást.

Nem mellesleg: érdemes megvárni az első stáblistás jelenetet…

tt/para