Határ, vadász, húrvakarász

A szöveg, pontosabban a dalban található textuális elemek halmaza:

A linken ott a „szöveg” is, ha oda tetszenek kattintani, meg tetszenek látni, mennyire tiszteli és vagy (nem) ismeri az alkotó a magyar nyelvtan és helyesírás (sem a 11. sem pedig a legújabb, a 12. kiadás) szabályait. (Mindenki hibázhat, persze, még én is, de ez a nyelv struktúrájának és logikájának megtestesült ignorálása.) Utóbbi volna a kisebbik gond, előbbi a nagyobbik. Iskolában egy ilyenre automatikusan repül az elégtelen, de próbáljunk ettől most eltekinteni és a lényegre összpontosítani.

„Ha Magyarhon felé, / Sötét fellegek törnek.” Ez így ugyan nem mondat, de tételezzünk fel némi művészi szabadságot, lehet, hogy nem is akart az lenni. Viszont a folytatás már az akart lenni, az előzőhöz szeretne kapcsolódni: „Ezer határvadász, / Visszatartja őket.”

Most akkor vizualizáljuk el e költői képalkotás eredményét. Törnek azok a baromi kemény állagú felhők, törve izmoznak az égen, mire megjelennek Batman bugyis cicanadrágjában röpülve a magyar égen, lobogó lobogókkal vagy mikkel szokás ilyenkor, felhőtörés idején, és a Spidermantől kölcsönkért hálóval, hiszen mi mással, jól bekerítik a fellegeket. Ehhez pontosan ezren kellenek, mert bizonyára nagyon nagyok és kemények a fellegek. És csak úgy törnek! Amikor befogták őket, akkor a határvadászok ott helyben maradnak szolgálatban az égen, ahol „visszatartották” őket. Ami rendben is van, ha hosszan bírnak tankolás nélkül lebegni a levegőégben, csak az lehet majd gond, hogy így örökre lefoglalja őket ez az egyetlen feladat. Bizonyára unalmas lesz az életük, de hát az emberi önfeláldozás határtalan képes lenni.

Folytatás: „Viharral érkezünk, / Célra tart szemünk, / Fegyver hideg vasát szorítja két kezünk.” Ezt nem tudjuk, ki mondja. Következésképpen azt sem, ki itt a lírai alany. Ha a Kárpátia, akkor bizonyára esőnap kell majd az adott koncertre a viharkíséret miatt, és hangszerek helyett muskétákat vagy gépágyúkat pengetnek majd. Ha mindezt a határvadászok mondják, akkor az az eset áll fenn, hogy – ugyebár kutyaharapást szőrivel – vihart hoztak a fellegek ellen, de minimum valami viharos szélben vitorláztak a visszatartandó felhőkig. Félő azonban, hogy ha a két vihar jellegű meteorológiai jelenség egyesül, lesz itt olyan ménkűcsapkodásos kurnyavica, hogy még a jégesőt is elveri a jégverés. Szóval a fickók nem riadnak vissza a veszélytől, ami dicséretes is lehet. Hogy a szemük célra tart, az szintén pozitív információ, hiszen oda néznek, ahová akarnak, vagyis például nem bandzsítanak a fellegek mellé. Ami a fegyvert hideg vasát illeti, bár nem derül ki, milyen az a fegyver, kard-é vagy puska, de egyiknek sem a vasát kell fogni, mert egyfelől megvághatja két kezüket, másfelől pedig a lőfegyvereknek van erre alkalmasabb fa, műanyag stb. része. Szóval, csak semmi műkedvelő, mellétekintő, a célra tartást hanyagoló félrekukucskálás, mert még valakinek baja eshet.

Refrén: „Határvadász, / Nevet a nap, amerre jársz.” Nos, ez valóban zavarba ejtő kijelentés. Azért is, mert ha a határvadász ezt önmegszólítóan (a költészetben van ilyen…) konstatálja, felmerül a kérdés: minek beszél a muki magában? Ez nem egy olyan filózós szakma, itt le kell vadászni a határt mindenféle agyalás nélkül és kész: jön a parancs és vadászol. Ha pediglen a külső szemlélő mondja ezt (mert olyan is előfordul a lírában), akár csupán tisztelete együgyű csasztuska módjára fogalmazott jeléül, akkor meg itt, kérem, meteorológiai ellentmondás van kibontakozóban. Mivelhogy a határvadász vihart hozott magával egy másik vihar, tehát honra vertikálisan leselkedő a félelmetes ellen(ség) ellen, elég nehéz elképzelni, hogy ez a vihar éppenséggel egy nevető napocskából álljon. Nyilván szimbólumokról van itt szó, azokból is a legelcsépeltebbekről, hogy hátha ezeket minden részeg ultra képes azonosítani, na de akkor is…

„Határvadász, / Seregnyi őrangyal vigyáz. / Fel, vigyázz!” Hát úgy könnyű, úgy nem olyan nagy hőstett határvadászni, ha az ember mögött tömegesen jelennek meg az őrangyalok! (TEK???) De hogy mire a „fel”, és akkor mire is kell vigyázni, az már nem derül ki. Lehet, hogy a őrangyaloktól félni kell? Vagy csak arra kell ügyelni, hogy az ily módon túlzsúfolttá váló magyar égboltozat napos-felhős kékjében (mi lesz, ha jönnek a magyar Gripenek?) el ne gázolják egymást az egymásra vigyázók, akik vigyázó szemüket a célra, azaz a határsértő fellegekre vetik, tartják, vagy egyenesen lőnek is vele valami ősmagyar lézersugárral?

„Az árnyas fák alatt, / Hol bokrok térdepelnek, / Fehér határkövek, / Barátként üdvözölnek.” Mi más lehetne elcsépeltebb jelzője egy fának, mint hogy árnyas? Erre fel a szürreális perszonifikáció: bokrok térdepelnek: büntiben vannak? Azért ezt a pedagógiai módszert tán csak meghaladta már az idő? Vagy nem? Jó, hogy nem guggolnak, mert az igen félreérthető lett volna higiéniai aspektusból. Járok gombázni, közel lakom a zöldhatárhoz, állítom, hogy egyetlen határkő sem fehér. Eredetileg szürkék, lehet, hogy anno fehérre meszelte őket valaki, de az „idő vasfoga” és a karbantartás hiánya megtette a magáét. Szóval nem fehér, téves, félrevezető infó, amennyiben valóban lesz határvadászat, ez még valakinek az életébe is kerülhet, amennyiben rálőnek, mert nem volt képes azonosítani a mohás, szürke, oldalára dőlt objektumot. Nem volna szabad ilyen adatot ellenőrzés nélkül kiengedni a fiatalság közé. De hogy kinek barátja egy perszonifikált kő? A határsértőnek bizonyára nem, a határvadásznak pedig… Hát, nem tudom, meg lehet-e egy ilyen tárggyal beszélni, mondjuk, az orvosunk telefonszámát, az ember egy-egy személyes bánatát, belső konfliktusainkat, vagy el helet-e vinni sörözni. Én például még sosem söröztem határkővel, de félnék is magammal vinni a kocsmába, mert hátha akkor hiányozni fog a határvadászoknak. Elvileg így meg is szakadna a határ folytonossága és az, tudjuk jól, mivel járna…

„S mi szárazon-vízen, / Keresztül mindenen, / Úgy csapunk le, mit (sic!) a forgószél a bérceken.” nos, ismét némi logikai és képzavar. Vegyítve. Hiszen a határvadászok még le sem szálltak rendesen az atmoszférából a hálóban tartott fellegekkel a fák alá árnyékot találni a nevető nap sugarai elől (nehogy már felszárítsa a fellegekben fogva tartott nedvességet), máris vízre szálltak a fiúk, illetve az eddig tisztázatlan nemű határvadász személyek. Csak gondoltam, hogy fiúk, mert ez olyan férfias hivatás. Tehát vízre szárazon szállás után (nem zuhanyoztak tehát előtte, vagy pedig nagyon jól megtörölköztek) keresztülvágnak a mindenen. Ami eddig is megvolt ugyebár: levegő, víz, föld, ja persze, még a tűz maradt ki, de oda az ember mégse küldjön embereket… Viszont lecsapnak. De mire, ha már egyszer elfogták a bevándorló fellegeket? Különben is, ha sokat fognak forogni, még felrúgnak véletlenül valakit, és akkor oda az állásuk.

***

Gondolom, azt mindenki érzékelte, hogy formai és stilisztikai szempontból sincs túl finoman kidolgozva e textus. Az említett, zavaros perszonifikációkon és elhasznált jelképeken kívül, stiláris eszköz nagyítóval sem található. A szótagszámról, hangsúlyokról, általában a prozódiáról nincs mit mondani e művelődéstörténeti határkő jellegű antikulturális művel kapcsolatban. A rímek vagy ragrímek, vagy egyszerűen nem sikerültek, nincs bennük annyi fantázia sem, amennyi a valóban köznapi jelzős szerkezetekben (pl. sötét felleg), még szerencse, hogy azokból sincs sok. A szöveg intenzitását tehát a megalkotás alulintonáltsága nem engedi kibontakozni. Pedig az alulintonáltság is hordozója lehetne az esztétikának (például irónia és szatíra esetén, vö. Beatrice), ez itt azonban nem volt célja sem a lírai alanynak, sem pedig a szerzőknek. Egyedül a sematizmus időszaka jut eszembe az egészről, ami viszont ideológiai ellentmondás lehet csupán, hiszen a szélsőjobb nem vetheti be ennyire gátlástalanul a szélsőbal „költői” eszközeit… Pedig de…

Zene, vagy ami elsőre annak hallatszott volna:

Hát, ez a kétnegyed inkább egy rakoncátlan polka, kérem, mint induló. Ezt onnan lehet tudni, hogy ebben a tempóban táncolni ugyan talán lehet, a gyorsaság miatt akkor is már inkább szinte galoppot , de menetelni nem. Vagy pedig teljes menetfelszerelésben (feltételezzük, hogy egy határvadásznak van teljes menetfelszerelése) csak a rövid idő után bekövetkező végelgyengülésig. A zenei hangsúlyok rendkívül idegesítő és magyartalan módon a verzékben számos alkalommal esnek a szó utolsó szótagjára, pl. felÉ, söTÉT, határvaDÁSZ, érkeZÜNK, szemÜNK stb. Hát igen, ez van, amikor az a fránya induló nem alkalmazkodik, e kétnegyedben a zenei hangsúly mindig az egy-re esik. Még akkor is, ha a Kárpátia unortodox módon megpróbálkozik egy ütemelőző szerinti értelmezéssel (a dalkezdő Ha szó a második negyedre jut). Ilyen esetben nem sok matematikai lehetőség van, ez nem egy Schönberg-opus. Így inkább brutális lakodalmas ízt hordoz magában (főleg a második negyedre eső hangsúlyok sikertelen erőltetésével – lagzilajcsis magyar ember tapsolni is fordítva szokott a színházban…), csakhogy míg a lakodalmas zene sokszori velejárója és felmentője a temérdek lakodalmi étel, ital, s táncban ringó női idom, itt semmiféle „jóvátételi” kísérlettel sem találkozunk. A harmóniamenet fád, a hangszerelés ötlettelen, gitárriff nincs is, csak ún. „reszelés”. A militarista indulótól teljesen idegen a ritmusszekcióban alkalmazott pontozott ritmus – mint egy sánta ezred masírozása. A gitárszóló kb. a legeslegelsőre felvett improvizáció. (Azért Szijártó Zsolt ennél technikásabb és tehetségesebb gitáros volt, lásd addigi pályafutását, nem tudni biztosan, mi történt vele…) Az ének melódiájáról és a zenei szerkezetről pedig sajnos, nem tudok mit mondani. Az egészet komplexen szemlélve / fülelve egy igencsak primitív képződményt hallunk. Amely nem egyszerű, hanem inkább együgyű. A csupán két (biton) és három (triton) hang készletéből építkező, már-már bugyutácskának vélhető magyar gyermekdalok (pl. Csigabiga bácsi, Zsíp-zsúp, kenderzsúp, Borsót főztem, Csip, csip, csóka stb.) is sokkal több fantáziát, bájt, kedvességet, gyermekien tiszta energiát és szellemi értéket hordoznak. Sőt, azoknak evidens az esztétikai értéke, hiszen nem giccsesek.

A Kárpátia állítólag programszerűen nemzeti rockot játszó együttes. Ez a fixa ideája és az ars poeticája. Azt viszont most nem lehet kideríteni, hogy az adott darabban mi a „nemzeti” kategória hordozója és megszólaltatója. Egyszerűen nincs sem szövegi, sem zenei fogódzó. Azt pedig, hogy a rock nem a gitárelőfokon jobbra tekert gain potmétertől válik rockká, köztudott.

Egyértelmű tehát, hogy e húrvakarászásnak egyetlen haszna lehet. A készítői számára. A hatalomhoz dörgölődzés egy aktuális, nem elsősorban politikai, de átpolitizált helyzetben. Balog Zoltánnak, a Kárpátia frontemberét Petrás Jánost korábban Magyar Arany Érdemkereszttel tudjukmiért kitüntető kultuszminiszternek üzenném a felleges napsütésben repülő határvadászok magyar nemzeti kultúrát eltakaró, terepszínű, hideg árnyékából:

Ha a hatalom művészekkel óhajtja magát legitimálni, akkor érdemes a nem ZS-kategóriás lakossági dilettánsok, hanem a nemzetközi hírrel és elismertséggel rendelkező, komoly alkotói és előadói teljesítményeket felmutató személyek és csoportok között keresni. Szerencsére a magyar nemzet sok ilyennel büszkélkedhet itthon és a világban. Hogy azok nem mind megvásárolhatók? És nem is annyira olcsók, mint a Kárpátia? Hja, kérem, ki mondta, hogy könnyű lesz? Ez nem kettes számrendszerben történő (0 – nem engedem be, 1 – beengedem) határvadászat…