Határzár

Más kérdés, hogy igéi még egy hét alatt sem jutottak az idegenforgalommal foglalkozó állami alkalmazottakhoz, így a galád német sajtó, amúgy is ellendrukkerünk, „káoszról” volt képes írni.

Mire az elképzelésből („azt nem mondom, hogy satu”) intézkedés lett, még nem ültek el – oly sok, sőt minden Orbánt vagy az ő belső körét érintő minden más botrányhoz hasonlóan – a Szijjártó külminiszter adriai jachtozása – sőt a főnök Hvar szigeti észlelése – által keltett hullámok.Úgyhogy nagyon könnyű volt Magyarország lezárását úgy értelmezni, mint
1) választ: „Kémkedtek utánunk? Libernyák szabad sajtót akartok játszani Soros pénzén? Beleártjátok magatokat a magánéletünkbe? Nektek is Adria kéne? Ezt érdemlitek”;
2) értesítést: vége a főszezonnak, a nertársak kinyaralták magukat a szokott helyeken, a szokott időben, hazajöttek, nem hiányzik senki, mindenki más nyughasson, nektek újra kötelező rettegésben élni.

Az, hogy Magyarországot elzárják Európától, elhanyagolható mellékhatás. Gondolom, annak a feltételezésnek a jegyében, miszerint ők majd elvégzik magukban, hogy zarnokságukat megbocsássák a szavazók. Mint mindig.

Hogy mit tart szavazóiról a főnökség, annak szép példája volt, hogy az előző határzár idején hová utazott. Belaruszba, ahhoz az Európa szerte megvetéssel övezett diktátorhoz, aki annyira nem vette komolyan a koronavírust („vodka és szaunázás, az használ ellene”), hogy aztán megkapta. Megfigyelők szerint ez a látványos nyegleség és felelőtlenség volt az, amit huszonhat év után már megsokalltak a béketűrő belaruszok.

A népi értelmezéseken kívül azonban még ajánlatos megfontolni két tényt.

Az egyik: Bármennyire kétes a kormány minden ilyen tárgyú állításának hitele, és bármennyire feltűnő a tesztelések számának meg nem indokolt, hirtelen megsokasodása a bejelentés előtti napokban, az esetszám nemcsak Magyarországon növekszik megint. Az európai trendből kiolvashatóak egy második hullám jelei. És persze az uralkodó körökből többen karanténba kerültek, a nyegleség megbosszulta magát.

Lehet – vagy a dolog egyik oldala – az, hogy a kormány egyszerűen csak azt teszi, ami rávall, egy valóságos veszélyre agyonszabályozással reagál, mintha – bocsánat a nem méretarányos hasonlatért – bokából, baltával akarna tyúkszemet irtani.

A másik tényhalmaz, ami szintén az utóbbi hetekben lett világossá: a kormánynak a járványra adott gazdaságpolitikai válasza – a „gazdaságvédelmi akciótervvel” és Matolcsy növekedési jóslatával együtt – világraszóló kudarc. A visszaesés 13,6 százalékkal a legsúlyosabbak közé tartozik Európában – a többi visegrádi országban valamivel enyhébb –, az infláció 4 százalék körül példátlanul magas, a forint árfolyama valahol a sárban, a munkanélküliség feltartóztathatatlanul növekszik, az államadósság szintén.

Amit az egyszerű polgár a bőrén érezhet: bezáró boltok, elnéptelenedő irodaházak, nem teljesített szerződések, lánctartozás, dráguló ennivaló, a fagyponthoz közeledő kulturális életről nem beszélve – és aminek nem tudni, mi lesz a vége: egyre több ember jut koldusbotra, mert a munkaadók nagy részének a tavaszi redőnylehúzáskor csak pár hónapi csökkentett bérre volt tartaléka, a kormány pedig, Európában páratlan módon, csak három hónapig hajlandó „álláskeresési járadékot” folyósítani, az pedig lejár.

Arra már bejáratott módszerek vannak, hogy a gépezet elzakatoljon gazdasági békeidőben, kedvező konjunkturális helyzetben. Az uniós pénzek – amiket az ország éppen viszonylagos lemaradásával „érdemelt ki” – rendben megjönnek, különösebb nehézség nélkül zsebre lehet tenni őket – ha szélsőséges esetben feltűnne Brüsszelnek, a cechet állják a magyar adófizetők. A beáramló pénz meglátszik a GDP növekedésében – a statisztikának mindegy a túlárazás, vagy hogy a beruházásnak van-e értelme.

Ha a megvetett köznépben valami kétely ébredne afelől, hogy ez jó-e neki, ott a propaganda.

A magyar gazdaság működése bőven beáramló pénzekre és azok lenyúlhatóságára van optimalizálva – ám ez a gépezet teljesen alkalmatlan egy külső tényezők okozta válság kezelésére vagy akár csak enyhítésére – vagy tűrhetővé tett átvészelésére addig, talán jövő nyárig, talán 2022 tavaszáig, talán… amíg valamiért el nem múlik az epidémia.

Ez az az ország, ahol a külgazdaságért is felelős miniszter képes ilyet mondani: „A koronavírus-járvány második hullámában a magyar gazdaság korábban látott részleges leállását kell megakadályozni, és ehhez az egyik legjobb eszköz a határokon életbe léptetett korlátozó intézkedések sorozata”, vagyis az egész világ vörös veszélyforrássá nyilvánítása.

A magyar kormánynak fogalma sincs, hogyan működik autonóm szereplőkkel egy szabad piacgazdaság, ami képes lehet a válság túlélésére és az új helyzethez való igazodásra, és főleg nem érdeke, hogy az alattvalóknak fogalmuk legyen róla, hiszen a szabad, nem korrupt piacgazdaság a liberális demokrácia táptalaja, ahol a kormány akár még meg is bukhat. Marad a balta és a propaganda: mutatni, hogy a kormány ura a helyzetnek, ha belegebedünk, akkor is. Egyelőre kellően sok választópolgárnak így is jó. Aztán kitalálnak valami mást.

A szerző az Élet és Irodalom (Budapest) rovatvezetője.