Hazám, hazám

Ardamica Zorán | 2020. június 4. - 17:34 | Vélemény

Amikor 2013-ban leszedtem a keresztvizet az akkor nemzeti összetartozás dalának kikiáltott barackfás nótáról, reméltem, nem kell az ilyesmihez visszatérnem. Hát most vissza kell. De szerencsére most dicséret következik.

Hazám, hazám

Kis kitérő: Trianon 100. Ennek jegyében számos ilyen-olyan megemlékezés zajlik, sorra jelennek meg a giccsesebbnél giccsesebb szövegek és a korrekt, időnként tudományos tanulmányok a politikai spektrum mindkét oldalán. Él még a mindentvissza-féle revizionizmus, olvasható már tényszerű munka, na meg persze mindenkinek / sokaknak van saját magánvéleménye. Akarjuk vagy sem, bármelyik oldalon állunk (nos, már az oldalon állás sem egészséges), bármennyire is különböznek a nézeteink, ez az évforduló így vagy úgy összeköti a nemzetet. Mindenki megéli valahogyan az összetartozást, vagy az össze nem tartozást, a szétszakítottságot, vagy épp a kirekesztést, ki mélyebben, ki kevésbé, ki a földrajzi határokon túl, ki innen (innen, Szlovákiából nézve: onnan), kit felzaklat, ki felejtené már inkább, de van ez a fránya évforduló és ilyenkor minden magyarnak eszébe juthat a magyarsága. Kit Trianon (azaz később Párizs) traumatizál, kit pedig a traumatizálás idegesít… Ez egyébként normális különbözőségünkben is összeköt, ha tetszik, ha nem.

Nem kell ám ezek szerint a liberális oldalnak vagy a balosoknak vagy akárki másnak átengednie a nemzetről való gondolkodást sem a szélsőjobbnak, sem a nemzeti politikát csakis az aktuális, magát jobboldalinak vagy kereszténydemokratának tartó hatalom számára, mindenkinek kell legyen valamilyen viszonya a nemzetéhez. Én naivan és romantikusan hiszek abban, hogy bizonyára létezik e gondolatoknak olyan közös halmaza, amely mindenki számára hasonló értékekről beszél, kell legyen egy (utálom erre a minimum terminust) egy mindenki számára megkérdőjelezhetetlen értékeket teremtő, feltáró és reflektáló diskurzus. És ez a dal függetlenül a szerzők és előadók szándékától lehet egy ilyen diskurzus része. Képes rá. Nem ezért jó, de ez is érték benne.

Nem lehet azt mondani, hogy egy alkalmi dal legyen független az alkalomtól. Teljesen természetes, hogy a keretet az alkalom adja, és ha van (bár a bezártságnak köszönhetően mostanság sok a spontán alkotás is), akkor a megrendelő.

Az idei dal talán nem csak idei lesz, nem tűnik ugyanis gyorsan elhasználhatónak. Mind keretezésében / ideológiai kontextusában, mind tartalmában, formájában olyanra sikerült, kérem – ne kövezzenek meg liberális barátaim (ha megköveznek, soha többet toleranciáról ne szóljon szájuk) –, amilyenre sikerülnie illett. Sőt, jobb annál. A Csík zenekarból és számos további formációból ismert Szabó Attila népdalszövegekből szerkesztett alkotásának semmi köze nincs a köreinkben a nemzeti giccs kategóriájába sorolható, ideologikus frázishalmokból építkező, álnépies izékhez. A népzene nyelvként, eszköztárként már önmagában az összetartozás szimbóluma (ugyebár a folklórt és a hozzá való jogot sem szabad átengedni egyetlen politikai oldalnak, mert mindannyiunk közös értéke) – a szövegválogatás pedig gyönyörűen kerüli az ilyenkor felkínálkozó politikai rendelésre való ajnározás csapdáját. Sőt (olvasva Csík János eddigi nyilatkozatait, ismerve a zenekar eddigi alkotásait és a komponista/hangszerelő hozzáállását) megkockáztatom azt a jóhiszeműséget, hogy Szabónak és a szerkesztőként jegyzett Majorosi Mariannának minderre egyáltalán nem is kellett vigyáznia, nem törődtek vele, tán eszükbe sem jutott ilyesmi. Elég volt a szokásos attitűdjüket érvényesíteni, amelynek automatikusan része a színvonal elsődlegessége. Szóval nekik nem fér bele a „kiszolgálás”, mert ők őszintén „szolgálnak” valamit. Én legalábbis ilyennek látom azt, amit eddig letettek a nemzet asztalára, függetlenül attól, ki kívánja a muzsikájukat hallgatni. Mert közönség egy van, s ők azt tisztelik és megtisztelik. A dal hangszerelése helyzetbe hozza a popzenét, s lesz ebből „világzenének” is nevezhető muzsika – tehát nem bezárkózik a nemzetbe és annak valamilyen hagyományába, hanem éppenséggel nyit, mégpedig a hagyomány felől. Emellett szimpatikusan felidézi a régi magyar zene tradícióit, amikor az egyes szólamok vezetése (nem csupán barokk hagyomány szerint) imitációs technikát alkalmaz. A dal sem egészen népdalszerű, annál „modernebb”, mert bár refrénje nincs, de a hangszeres közjáték ismétlődése ellátja a refrén funkcióját, mi több, a hangszerszólóknak sincs külön szerkezeti szakasza, hanem erre az intermezzóra épülnek rá. Átível tehát ez a dalforma korokon és stílusokon (a folklórtól a rockig). A szerzemény pedig kulturális tereken. Mert nem az a fontos benne, hogy Szarka Tamás vagy Szvorák Kati szlovákiaiként vannak-e feltüntetve (utóbbi több más külhoni résztvevővel régen magyarországi lakos), nem az – ezek szerint átjárható – földrajzi tagoltság hangsúlyozása a lényeg (noha az alkalom miatt ezt sem róhatnánk föl), hanem számomra a magyar társadalom, jelen esetben az azt részben kopírozó zenész társadalom rétegzettségének felmutatása egy olyan produkción belül, amely az összetartás lehetőségét demonstrálja. Vagy akár bizonyítja. Sokféle ez az egy dal, sokféleképpen énekelve, sokféleképpen játszva, mégis koherens. Ilyennek illene lennie jobb esetben egy nemzetnek is. Van az előadók között népzenész, popzenész, r’n’b énekes, blues-rock gitáros, operaénekes, nő, férfi, roma és nem roma, muzsikus és nem elsősorban zenész. És csak olyasmi hagyja el a szájukat, ami ellen egyetlen magyarnak tekintet nélkül a politikai, vallási meggyőződésére nem lehet tartalmi kifogása. Persze, a 19. századi romantikára játszik rá, nem a nyugatosokra vagy a kortárs szellemiségre, ilyen tekintetben nem kérhető számon rajta példának okáért Penderecki szimfonikus műveinek egyetlen progresszív ismérve sem – viszont nem is ez a dal célja, mert ez egy széles tömegekhez szóló alkalmi mű, ehhez igazodik a stílusa. Szakmai értelemben viszont nem csupán egy sikerült iparos munka ez (szomorú tapasztalatom: alkalmi dalnak sok helyszínre elég szokott lenni), hanem művészet. Bárki, akit ilyen produkcióba invitálnak, büszke lehetne a meghívásra, senkinek sem kell derogáljon együtt énekelnie még az egy időben a Jobbik mellé könyvelt Nyerges Attilával sem, ha ilyen a dal és közben Miklósa Erika (is) legitimálja a színvonalat.

Mert a zene legalább összeköt, és nem szétválaszt. Pontosabban: legalább a jó zene kössön már össze minket! (Ha az érdeket és az értéket jó dolgunkban nem vagyunk hajlandók ilyen habarcsnak elfogadni.)

Úgy, hogy az aktuálpolitika által esetleg épp a nemzetből kiseprűzöttek is a magukénak érezzék, érezhessék. Mert itt – elnézést a szerzőktől, de minden mű a befogadóban fejeződik be, így bennem ugyancsak szubjektív a katarzis – számomra nem a földrajzi határok kerítik körül a „Hazám, hazám” terét (így aztán nem is Matovič nyit számomra határt Szíjjártóval), hanem éppenséggel a nemzet mint közös kulturális tér és értékmező teremt hazát. Most például ebben a dalban.